▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

FÉLTÉKENYSÉG

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  15. ]

Bűntudat mardos és Mia is látja rajtam, hogy valami nem oké. Folyton azt kérdezgetni, hogy miért viselkedtem olyan furán a plázában, és elmondja anyának, hogy szerinte Steve munkatársa (Robin) mennyire kedves lány. Nem igazán tudok odafigyelni rá, inkább csak az utat fixírozom.
A családi kocsiban ülök hátul, miközben anya vezet, Mia pedig az anyósülésen csacsog neki. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Steve magát okolta azért, mert én...
– Venus drágám, na és hogy van Steve? – kérdezi tőlem anya, ezzel visszarántva a valóságba.
– Jól. – mondom csendesen. – Jövő héten randizni fogunk. – teszem hozzá, hogy megnyugodjon.
Mia a napellenzője tükréből hátra sandít rám.
Nem igazán tudom, mi mást is mondhatnék. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha egy ördögi körforgásban ragadtam volna, és sehogy sem tudok ebből a monotonitásból kiszabadulni. Szinte fojtogat az érzés, és iszonyatosan rémes. A nyakamban lógó lánccal babrálok.
Az a hülye lánc is... Miért vette Steve? Oké, tudom miért, de... Én nem érdemlem meg ezt!
Úgy ahogyan őt sem. De nem merem neki elmondani, mert rettegek attól, hogy akkor ismét összetörik és nem akarok én lenni az indok, hogy padlóra kerül.
A második csaj, aki dobta őt, mert szerinte nem igyekezett eléggé. Ami természetesen sületlenség, mégis tudom, hogy ezt gondolja.
Anya leparkol az uszoda parkolójában, majd bejön velünk, mivel ma neki is strandolni támadt kedve, és a barátnői is itt lesznek.
A barátnői, akik oda vannak Billyért, és nevetségesen szuggerálnak engem akárhányszor oktatom éppen a gyerekeket.
Mindegyikőjük férjes asszony! Miért epekednek egy tizennyolc éves fiú után?
Bár, elég ostoba kérdés, hiszen csak rá kell nézni Billyre... Izmos és sármos külső, megnyerő mosoly, édes szőke, göndör fürtök.
Miket gondolok! Nem Venus, elég!
A velejéig romlott és szégyenletes a személyisége. Mindenkit csak kihasznál maga körül és képtelen arra, hogy normális érzelmeket fűzzön bárkihez.
De miért is érdekel engem annyira, hogy kihez fűz bárminemű érzelmet? Nincs semmi közöm hozzá, és ez így is van jól.
Mia valahogyan nagyon jól megtalálta a közös hangot anyuval. Őszintén nem zavar, mert így legalább nem engem bombáz folyamatosan a mondanivalójával. Néha magamat is nehezen viselem el, nemhogy még őt.
– Nem szaladgálunk te kis taknyos! – kiabál rá valakire Billy erélyesen, mire összerezzenek a vízben. – Sétálj! – utasítja.
A kisfiú lassítva közeledik felém. Látom, hogy megilletődött, de amint besegítem a vízbe már megnyugszik.
– Annyira gonosz ez a bácsi! – jegyzi meg.
Billy felé pillantok, aki engem bámul.
– Igen, tudom. – felelem lemondóan, majd segítek neki felfeküdni a deszkára.
Egész ügyesen megy neki már a kar és lábtempó, de még nem érzi magát teljesen biztosan a vízben. Ami persze nem gond, viszont lemarad a többiektől és ez látom rajta, hogy megviseli kicsit. Megnyugtatom, hogy nagyon jól csinálja és hamarosan már ő is úszni fog velük.
Hangzavar van, hiszen egyre több a strandoló gyerek, de szerintem aranyos, hogy ennyire élvezik a nyarat.
Annak idején én is ilyen voltam. Akkor még nem volt semmi gond az életemben és csak kiélveztem a nyarat. Nem úgy, mint most... Miközben a jégkék tekintet állandóan engem vizslat.
– Szerintem, ha így halad, akkor húsz éves korára meg is tanul úszni.
Megforgatom a szemeimet és megfordulok. Természetesen megint jött engem boldogítani ez az idióta. A napszemüvege az orrán pihen, de ahogy mozgatja a fejét, látom, hogy végigmér. A lábai térdtől lefelé a medencébe lógnak.
– Te talán uszonnyal születtél, Hargrove? – kérdezem és megigazítom a fejemen a piros baseballsapkát. Nagyon tűz a Nap, és attól is tartok, hogy lefogok égni. – Egyébként is még kicsik. – teszem hozzá és meglepődök, hogy milyen nyugodtan cseng a hangom.
– Sosem értettem miért szereted ennyire őket. – jegyzi meg és a Nap felé fordítja a fejét.
– Ellenben veled, nekik még tiszta a lelkük. – felelem már jóval gúnyosabban és látom, hogy elmosolyodik a bajsza alatt. Az a bajusz... Hát én tényleg nem értem miért növesztette meg. Nem azt mondom, hogy nem áll jól neki, csak ettől sokkal idősebbnek tűnik.
De a mosolya egyszerre melengeti meg a szívemet és rémiszt meg. Billy sosem mosolygott ilyen nyugodtan és már-már kedvesen.
Lehet csak megsütött a Nap, hogy ilyenek járnak a fejemben.
– Néha tényleg elgondolkozom azon, hogy örökbe fogadtak téged, Henderson. – töri meg a varázst.
Inkább nem mondok erre semmit, hanem visszafordulok a gyerekekhez. Már nincs sok vissza, és vége a műszakomnak. De ekkor meghallok egy hangot.
Csak őt ne és csak most ne!
– Venus! – kiáltja oda nekem Mia.
Gondolom megunta anyával a társalgást és észrevette, hogy Billyvel beszélgetek. – Hát be sem mutatsz? – kérdezi, miközben lehuppan a szőke fiú mellé, aki lehúzza az orrán annyira a napszemüvegét, hogy végig tudja mérni őt.
– Ki ez a bájos hölgy, Venus? – kérdezi tőlem Billy is, de nem néz rám.
– Az unokahúga vagyok, Mia Henderson. – nyújtja ki neki a kezét, Billy pedig megcsókolja azt. El sem hiszem, amit látok! Mekkora egy felfuvalkodott...
– Nagyon örvendek a szerencsének, Mia! A nevem Billy Hargrove.
Mindjárt hányok! – gondolom magamban és összefonva magam előtt a kezeimet, ahogy figyelem a gyerekeket, hogy csak véletlenül se keljen ezt a kettőt tovább látnom.
Legszívesen kimásznék a medencéből és hazamennék.
Elegem van a napból, elegem van a melegből, elegem van Miából és legfőképpen elegem van Billy Hargrove-ból, aki a fülem hallatára flörtöl az unokahúgommal.
Csak azt nem értem, hogy miért érdekel egyáltalán.
– De tudod, Venus. – szólal meg bennem az az ördögi hangocska és kedvem lenne sikítani. Viszont én csak továbbra is csöndben maradok.