▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

FOGSÁGBAN

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. J Ú L I U S 03. ]

Azt hiszem, most már be kell látnom a tényt, hogy mindezt megérdemeltem. A sors fintora mindig akkor éri az embert, amikor egyáltalán nem számít rá. Bár azt hiszem, ilyesmire aligha lehet felkészülni egyébként is.
Ha az ember, akit szeret, elrabolja.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de amikor magamhoz térek, fázom.
Nagyon sötét van, és várnom kell, amíg a szemem teljesen hozzászokik.
Aztán lever a víz, amikor észreveszem, hogy egy ketrecben vagyok. Egy ember méretű ketrecben.
A számat letapasztották, ezért nem tudok kiadni egy hangot sem.
Az egyetlen fényforrás tőlem balra van, ami, ha jól látom egy kis téglalap alakú ablakon keresztül áramlik be.
Próbálok ész érveket találni a történtekre, de nem tudok. Össze vagyok zavarodva, és amikor felakarnék kelni, meghallom, hogy csörren valami. Egy lánc az, ami a lábamon van. Érzem, ahogy belevág a hideg fém a bőrömbe.
A szívverésem gyorsulni kezd, ahogy felfogom a látottakat. De nincs időm bármilyen épeszű gondolatot kiötleni, ugyanis meghallom, hogy valahol nyílik egy ajtó. Fény szűrődik be tőlem jobbra egy ajtón túlról. Egy magas alak sétál le a lépcsőn, miután becsukja maga után az ajtót.
Visszahúzódom a sarokba, ahova valaki leterített nekem egy plédet.
– Most minden bizonnyal megvagy rémülve. – szólal meg a túl ismerős hang, ami teljesen lehetetlen, hogy pont egy ilyen helyzetben hallom, mégis tudom, hogy megmásíthatatlanul az övé. Mivel be van tapasztva a szám, ezért nem tudok megszólalni, bár lehet, hogy jobb is.
Billy ekkor felkapcsol egy lámpát, amiért muszáj becsuknom a szemeit, mivel a hirtelen változó fényviszonyoktól fájnak a szemeim.
– De hidd el, neked most ez az egyetlen esélyed itt, Venus.
A ketrec elé lép és a kezében megcsörren egy kulcscsomó. Tudom, hogy erőfölényben van, erre nem nehéz rájönnöm. Mégis annyira ziláltnak tűnik, és mint, aki nem lenne önmaga.
Mert nem is önmaga. – emlékeztet az elmém.
– Most leszedem a szádról a tapaszt, de eszedbe se jusson sikítani! – mondja, és olyan nyomatékkal néz rám, hogy bolond lennék ellenkezni. – Megértetted? – kérdezi, mire csak bólintok egyet.
Leveszi a számról a tapaszt, majd érdeklődve figyeli, hogy sikítok-e. Csendben maradok. Bólint egyet, majd elfordul.
– Segítség! – kiáltok fel. – Valaki segítsen! – szinte rimánkodok azért, hogy bárki meghalljon, ehelyett viszont azt érem el, hogy Billy visszafordul és a számra tapasztja a hatalmas kezét, miközben a mögöttünk lévő falnak csapódik a fejem. Annyira megrémülök, hogy levegőt is elfelejtek venni. A tüdőm szúr, és megrémülök attól, amit Billy kék szemeiben látok.
A teljes ürességet, amitől üveges lesz a tekintete.
Jól emlékszem kinél láttam egy évvel ezelőtt hasonló jelenséget: Will Byersnél.
– Nem fogadtál szót. – mondja Billy és elengedi a számat, majd egyből visszatenné rá a tapaszt, amikor gyorsan kitalálok valamit.
– Ne, várj! – szólalok meg. – Sajnálom. Csak megijedtem idelent. – nézek rá olyan ártatlan szemmel ahogy csak bírok. Látom rajta, hogy erősen tanakodik.
– Semmi baj. – a hangja annyira nyers és egyálalán nem evilágin cseng. – De ha megint sikítani mersz, akkor elkábítalak! – fenyeget, mire csak megrázom a fejemet, jelezve, hogy nem fogok semmi rosszat tenni.
A kezeimet nem kötötte meg, így amikor megfordul, simán ráugorhatnék, de nem teszem. Csak állok egyhelyben és várom a következő lépését. A tekintetemmel eközben más kiutat keresek a – feltehetőleg – pincében, de nem találok. Az ablakon aligha férnék ki, emiatt pedig az ajtó marad egyetlen opciónak.
Nem tudom elképzelni, honnan van ez a ketrec, de inkább nem is akarom. Mintha tudná, hogy mi jár a fejemben, válaszol:
– Én csináltam. – feleli, én pedig úgy érzem, hogy elfogok ájulni. Remegnek a lábaim. Magam köré fonom a kezeimet. Hátrapillant a válla felett. – Neked. – teszi hozzá.
Igen, életem során már elég sok mindenben volt részem. Ezt soha nem is tagadom és egy ideje őszintén hiszek abban, hogy már semmi sem tud meglepni. Ez az egész helyzet viszont mégis túllépi még az én határaimat is, úgy, hogy ép ésszel lehetetlen felfogni.
Szerencse, hogy kezdem elveszíteni a fejemet, mert higgadtan reagálok, ahhoz képest, hogy belül mennyire félek.
– Mit akarsz velem tenni?
Billy kilép a ketrecből és szó nélkül megy fel a lépcsőn. Kinyitja az ajtót én pedig azt hiszem, hogy itt akar hagyni, viszont egy tálcával tér vissza. Egy pohár víz és szendvics van rajta, meg egy piros alma.
– Egyelőre itt kell maradnom. – feleli. – És szót fogadnod. – néz rám nyomatékosítva a szavait. A higgadtsága megrémiszt. Úgy ahogyan az üveges tekintete is. Kezdek kiborulni, de még tartom magamat valamennyire, hogy ezt elkerüljem.
– És utána mi lesz? – kérdezem, de látom, hogy ez már nem tetszik annyira neki. – Csak tudni szeretném, hogy miért raboltál el. – folytatom úgy, mintha ez egy teljesen természetes dolog lenne. Pedig már sejtem, hogy mi áll ennek a hátterében.
– Csatlakozol hozzánk.
– Hozzátok? – vonom fel a szemöldökeimet és elszorul a torkom, amiben egy hatalmas gombóc keletkezik.
– Csatlakozol hozzám. – javítja ki magát, majd leteszi a földre a tálcát. Közelebb lép hozzám én pedig ösztönösen a falnak lapulok. Felemeli a kezét. Arra számítok, hogy megüt, de csak megsimogatja a hajamat. A szívem hevesen ver, és nem merek ránézni. Ehelyett a ruhámra pillantok, ami határozottan nem az, ami akkor volt rajtam, amikor elhozott. – Megfogod érteni... hamarosan. – mondja olyan negédes hangon, hogy feleszmélek.
– Kapd be! – köpöm le és beverem a fejét a rácsba, miközben a körmeimet az arcába vájom, ezzel elérve, hogy vérezzen. Elakarok futni mellette, viszont a lábamon lévő lánc visszatart.  – SEGÍTSÉG! – üvöltök újra, de magamban is tudom, hogy mindhiába.
Ekkor hirtelen megragad és a falnak ütközik a testem. Zihálok a belém nyilalló fájdalomtól, de Billy ahelyett, hogy támadna, hátrálni kezd ki a ketrecből és bevágja az ajtót.
Sírni kezdek, ahogy figyelem a jelenetet. A fejéhez kap és prüszköl. Összegörnyed egy pillanatra, majd hirtelen felém pillant.
– Miért teszed ezt velem? – nézek rá könnyes szemekkel. A szívem a torkomban dobog és a kezeimet pedig eláztatja a vörös vér, mely nem az én vérem, hanem az övé.
– Megakarlak védeni. – feleli hörgő hangon, miközben az arcán kék véraláfutások jelennek meg.
– Kitől? – kérdezem remegő ajkakkal.
– Önmagamtól. – válaszolja érdes hangon.