Sziasztok! Közel két hét kihagyás után (nagyon sajnálom) itt az új rész. Végre túl vagyok az angol és a matek vizsga egyik részén, jövőhéten pedig 4 órás fotó vizsgám lesz és arra készülök, de gondol ez nem igazán érdekel senkit, szóval nem is húzom tovább. Jó olvasást! :)

* * *

Másnap egyedül ébredek. Tudom, hogy Willnek el kellett mennie dolgozni, de azt is tudom, hogy a mai nap az a nap, amikor újra szembe kell néznem a világgal, és őszintén, nem tudom, hogy akarok-e. Azt kívánom, bárcsak örökké ebben a szobában maradhatnék Willel és soha nem kéne szembe néznem semmivel és senkivel se. De az élet nem kívánságokból áll, és én legalább még mindig élek.

Egy sóhaj kíséretében kelek ki az ágyból és körbe sétálgatok a szobában, hogy kinyújtóztassam fájó lábaimat. A szoba sarkában, a kis asztalon egy tányér ételt veszek észre. Arra veszem az utam, és amikor odaérek egy kis cetlit is találok a tál mellé rakva.

"Jó reggelt, Death Boy! Sajnálom, hogy el kellett mennem, de néhány dolgot ellenőriznem kell. Hagytam egy kis ételt neked, kérlek edd meg, mert úgyis megtudom, ha nem teszed. Háromnál előbb nem tudok visszajönni, és te olyan 8-9 körül kelhetsz, ezért majd az egyik testvérem jön helyettem olyan 10-kor.

Ne hiányolj nagyon ;)

Sunshine"

Mosolyogva olvastam Will édes levelét újra meg újra. Azonban, ő már foglalt a nap további részére, és nekem meg egy idegennel kell találkoznom. Milyen csodás!

A tálcán különféle kenyerek és péksütik vannak, amiket még életemben nem láttam. Egy ideig még válogatok közöttük, hogy megtaláljam a legétvágygerjesztőbbet, majd miután meglett a keresett darab lassan nyammogni kezdtem. Ahogy befejeztem a reggelim, már valaki kopogtatott is az ajtón.

- Gyere be - mondtam olyan hangosan, hogy az ajtó túl oldalán lévő alak is hallja.

- Szia, Nico. Jack vagyok - jött be egy 16 év körüli fiú ragyogó mosollyal az arcán.

- Szia - feleltem halkan és teljesen elámulva bámultam a fiút.

Pont úgy néz ki mint Will, kivéve az orrát meg a haját, utóbbi neki sötét és teljesen egyenes. Elképesztő a hasonlóságuk. Elkapom róla a tekintetem, majd az ujjaimmal kezdek játszadozni.

- Leülnél az ágyra, légyszíves? - kérdezi pár percnyi kínos csönd után.

- Szóval, Nico, hogy érzed magad? - kezd el beszélgetni, miközben megnézi, hogy minden rendben van-e vele. Próbálja enyhíteni a hangulatot, de nem tudja, hogy én akármennyire is próbálkozok, a légkör közöttünk akkor sem lesz kevésbé kínos.

- Jól - válaszolok egyszerűen egy vállrándítás kíséretében. Jack a homlokát ráncolva tér vissza a dolgához és kezdeményez újabb párbeszédet. Én is néma csöndben maradok és reménykedek, hogy minél hamarabb végzünk.

- Kész is! - kiált fel egy idő után, valószínűleg megkönnyebbült, pont mint és, hogy végre vége. Elkezdi a dolgait visszapakolni a táskájába, majd ahogy bezárja azt, megrázza a fejét és felém fordulva rám néz.

- Nico - kezdi sóhajtva - Willről szerettem volna veled beszélni. Mindannyian láttuk milyen lett Will miután elmentél, már nem volt többé a régi vidám énje, helyette olyan szomorúan nézett mindenkire, és mindent megtett azért, hogy téged visszahozzon. És amikor visszajöttél, sokkal rosszabbul érezte magát. Soha nem hagyta el a szobát, az első napokban még azért se, hogy egyen valamit, úgy kellett a többiekkel kirángatnunk innen naponta egyszer-kétszer. Ő akart lenni az első, akit meglátsz amikor felébredsz. Azt mondta, hogy az élete nem volt teljes nélküled. Most, Will újra boldog és vidám. És ez aggasztó, mert nem akarom, hogy bántódása essen. Ő szeret téged, Nico. Tehát, csak tudni szeretném, hogy te hogyan érzel iránta és, ha nem ugyanúgy, akkor kérlek ne ringasd hiú ábrándokba, hogy később aztán később összetörjed.

Elkerekedett szemekkel nézek Jackre. Nem is tudtam, hogy Will ennyit szenvedett, amikor elmentem. Most olyan önzőnek érzem magam, amiért csak a saját érzéseimmel törődtem és őt pedig itt hagytam. Jack beszédét hallva már biztos vagyok benne, hogy Will törődik velem és én is vele, legalább annyira mint ő, ha nem még jobban. Emlékszek az első napra, amikor rendesen beszélgettünk, épp a gyengélkedőre kísért át. Will végig törődött velem, akkor is, amikor a padlón voltam és azt kívántam bárcsak minden véget érne, Will akkor is ott volt nekem. Ő az, aki összeszedi a lelkem törött darabjait, és ő az egyetlen, aki meg is tudja gyógyítani. Most már elhiszem, hogy együtt lehetünk, és hogy soha nem leszek boldog se vele, se bárki mással, ha nem is próbálom meg.

Tudom, hogy szeretem Willt, és hogy ő kiegészít engem.

- Nem kell emiatt aggódnod, Jack. Szeretem Willt, nagyon is. Azonban nem ígérhetem meg neked, hogy nem fogom bántani. Valószínűleg sokszor fogunk veszekedni, mint minden pár, és olyan dolgokat fogunk egymás fejéhez vágni, amiket nem gondolunk komolyan, de megpróbálom a legjobb énemet nyújtani neki, hogy olyan boldoggá tegyem mint amilyenné ő tesz engem - mondom végig a szemébe nézve, hogy tudja, komolyan is gondolom azt, amit mondok.

Egy mosolyt látok kirajzolódni az arcán, ami lassan egész énjét egy helyes, fiatal felnőtté varázsolja. Akár modell is elehetne és akkor azonnal felismerem.

- Örömmel hallom ezt, Nico di Angelo. Remélem, te és a fiam boldogok lesztek együtt - mondja Apollón egy apró bólintás kíséretében. Szemem előtt tűnik el, otthagyva engem elképedve azon, hogy egy Isten annyira törődik a fiával, hogy eljöjjön és beszélgessünk.

Ennek ellenére, Apollón segített felismerni, hogy Willt mennyire az életem része ként szeretném tudni, és hogy mennyire örülök, hogy életben vagyok.