– Szerintem ez nem volt a legfényesebb ötlet – motyogta el nézeteit a kis piros segítő sokadjára, a lázasan vázlatoló fiatalság feje felett keringve. Aggódott, s joggal, hiszen a személyazonosságát veszélyeztető lépéseket tett. A kwami pedig többször is a tudtára adta, hogy a múlt eseményei borzalmasak voltak és soha nem tudhatja a partnerében mi játszódik le. A dolgok két emberen állnak s nagyon ritka az, ha az egyensúly közöttük tökéletes és nem okozzák valami módon maguk vagy a párjuk vesztét. Az elmúlt napokban a lány fél szeme mindig a telefonján volt, még akkor is, amikor a terveit rajzolta. A Gabriel tarolni akart nagyra törő tavaszi terveivel az európai piacon, így mindenkinek teljes erőbedobással kellett dolgoznia, hogy a menetrend szerinti péntek déli összeülésen használható gondolatokat adhassanak hozzá az ötletdobozhoz. S ez kiváló lehetőség volt a lánynak kitűnni a tömegből és végre egy házon belüli kompetíción nevet szerezni magának. Az irányvonalat csakis a főnök határozhatja meg, s ő úgy vélte, hogy a tavaszi mottójuk a sok virágos mintában gondolkodó versenytárssal ellentétben az üde zöld és a nap-sárga között fog eldőlni. Marinette ezerszer átrágta magában a jelenetet, amikor ott lett hagyva a feldúlt, önérzetes kandúr által. Több forgatókönyvet is elképzelt fejben, de az egyikben sem az szerepelt, hogy Chaton fogja magát és megsértődve elviharzik, majd tudomást sem vesz róla, hogy előre megbeszélt találkozóik voltak. Elméjében az örömködés, a kacérkodás, az ájulás is helyet kapott, csak a düh nem. Azt hitte már rég lezárta magában azt a rajongás részt, s meglehetőst felkavaró volt, hogy az elhangzottak szerint esetleg mégiscsak érez valamit iránta. Gondolatban s tettlegesen is a fejét verte az asztal lapjába. Hogy lehetett ennyire érzéketlen seggfej, hogy erre nem gondolt? De hát minden annyira klappolt vele. Olyan normálisnak látszott az utóbbi időben. Olykor megemlítette, hogy randija volt, vagy kihívóan megjegyezte, hogy milyen nehéz éjszakák vannak mögötte.

Ráadásul mintegy varázsütésre Adrien Agreste nőcsábász ámokfutásba kezdett. A hírekben és a nyomtatott sajtóban egyszerre kapott szárnyra a pletyka, hogy a szívtiprót kikosarazhatták, mert erőteljesen bizonyítani akar a hölgyeknél és olyan lehengerlően nyomul, hogy nézni is fáj. Legalábbis Marinette-nek fájt nézni, hogy egyik neves modellecskét a másik után perdítette a jobbjára, hogy aztán a következő rendezvényen egy újabb jövendőbeli-ex jelenlétében ontsa magából azt az eszményi mosolyát. Az alkotás sem vonta el a figyelmét a lelkében tomboló káoszról. Zsongott a feje és totális csődnek érezte az egész életét, kezdve a soha be nem vallott érzelmeivel. Olyan volt, mintha mindig is a távolból imádást választotta volna, s csak álmaiban olvadozott volna egy kézfogásos sétáért vagy egy légtérben maradásért. Egyetlen extra pillantásért. Csak annyiért, hogy elmenjen mellette és „mellesleg" odaköszönjön neki, mintha addig észre sem vette volna.

– Nem kellett volna ezt kérned tőle – sopánkodott továbbra is Tikki a feje fölött, ezzel gyakorlatilag belenyomva a fejét a saját maga által generált depresszió ingoványba.

– Az, hogy nem válaszoltam az előző négy alkalommal, még nem jelenti, hogy nem hallottam a véleményedet – sóhajtotta kimerült válasz gyanánt. Bármennyire is szerette, kezdte idegesíteni a kis „mentora" a folyamatos gondolatnyilvánítással. Már sokadszor reppent el fölötte újra és újra azt hangoztatva, hogy ez így nem fog működni és lehet, hogy ezzel elveszítették Macska bizalmát.

– Hogy kérhetted tőle ezt? – mutatott rá a lényegre a kwami. – Ti emberek, meg a hormonjaitok!

– Nagylány vagyok és eleget vártam már a kispadon, Adrien figyelmére vágyva – sorolta az indokait ugyanúgy mint egy nappal korábban tette, és előtte legalább ezerszer saját magának. – Én is és a hormonjaim is kikérjük magunknak ezt a hangot.

Nem akart a témán agyalni tovább, inkább az aggasztotta mi lesz így az Adrien meghódítási tervével, s hogyan kellene ezt az akadályt áthidalnia. Szeretett volna még tovább is magyarázkodni, de egyrészt teljesen fölösleges volt, másrészt mintha áram csípte volna meg, úgy kapta oda a fejét a telefonja csippanására. Ezt a külön üzenethangot ugyanis kifejezetten egy embernek állította be. Mégpedig annak, akinek a figyelmére pillanatnyilag mindennél jobban vágyott. Majd elemésztette magát miatta, hogy legalább életjelet kapjon tőle, ugyanis az utolsó találkozásuk óta minden szabad percét átváltozva töltötte, hogy azonnal meglássa a radarján, ha felbukkan a kis zöld jel. Fekete Macska jele.

Borzasztó volt rágódnia azon, hogy vajon mennyire gázolt a lelkébe szerencsétlennek, s vajon szóba áll vele, vagy hirtelen majd egy magányos gyűrűt talál majd a párnáján. Reszkető kézzel nyúlt a telefonért s olvasta el a felugrott üzenetet.

„Beszélnünk kell! Találkozzunk az irodában!"

– E-ez akkor most pozitív vagy negatív? – kérdezte hangosan gondolkozva, hirtelen azt nem tudva, hogy örülnie kell neki, vagy sírhatnék fojtogassa. Arca egyöntetűen a kettő összekuszálódott keverékénél állapodott meg. Tikki inkább nem reagált a dologra, csak huffogva elvonult a neki készített ki zugba. Marinette csekkolta az időt a telefon sarkában. Általában este tízkor szoktak összefutni, ha szóba kerül az esti találkozó gondolata. Akkor már mindkettejüknél megvolt a takarodó és a vacsora, s bár már nem voltak kiskorúak, az időpont mit sem változott. A szorgos pékek korán vonultak aludni, így az apukája már kora este lefeküdt, s az anyukája is menetrend szerint követte őt. Mióta dolgozni járt odafigyel rá, hogy a szülei kialakult életciklusát ne zavarja meg a sokszor éjjelig nyúló alkotással, s a vacsora utáni elpakolást is rendszeresen átvállalta, hogy mielőbb ágyba kerülhessenek. A napjait teljesen kitöltötte a két élete, sőt olykor túl kevésnek bizonyult a nap 24 órája mindkettőre. Az idő múlásával nem kerültek közelebb hozzá, hogy HawkMoth nyomára bukkanjanak. Kénytelenek voltak készenlétben állni és közbelépni, mikor az újra támadásba lendült. Sajnos elég ötlettelen és egyhangú módon hagyatkozott áldozatai leleményességére, s talán emiatt tartottak ugyanabban a végtelen hajszában, ahol fekete lepkék jöttek – fehérek mentek.

– Azt hiszem ideje indulnom! – jelentette ki az óráját újra lecsekkolva. Tikki nem szólt semmit. Látványosan még küzdött az ellenérzéseivel, így a lánynak meg kellett birkóznia azzal, hogy a társa neheztel rá a magánéletét megmentendő lépése miatt.

– Nem áll szándékomban felfedni magam előtte, de ha a lehetetlen kérésemmel megsértettem, mégiscsak illene elnézést kérnem tőle – sóhajtotta gondterhelten. Kis barátja halovány mosolyt villantott, majd bólintott. Kissé megkönnyebbült tőle, hogy Marinette nem szándékozik odadobni az életét mint előtte sokan mások. A megegyezés hatására mindkettejük szívéről mázsás kő gurult le, s kölcsönös mosollyal olvadtak eggyé, hogy a város hősnője egy óvatos körbesandítás után lendületesen vágódjon ki a tetőablakon át a szabadba. A találkozóhely maga a háromszáz méter magasan elhelyezkedő kis iroda, melyet éjjelente a magasság miatt fölösleges volt kulcsra zárni. A kamerák kitartón vizslatták a lépcsőket melyek felfelé vezettek, s a lifteket melyekben meg lehetett közelíteni a szinteket, ám arra nem voltak felkészülve, hogy a kis területet egyesek kívülről önkényesen megközelíthetik, sőt, a reflektorok kereszttüzében fürdő Párizsi látképet is csodálhatják onnan. A szél és eső védett zug pedig két ember titka maradt. Katica izgatottan hintázott a torony felé, hogy végül egy íves lendülettel huppanjon egyenesen az ajtó előtt. Odabent Macska töprengni látszott. Karjai a mellkasa előtt egymásba fonódtak, egyik karmos ujjával türelmetlenül dobolt a saját karján. Érkezésére fölpillantott, s hanyagul a bent lévő íróasztalnak támaszkodott. Arca nem árult el érzelmeket, csak nézte a besurranó partnerét és biccentett neki köszöntésképpen.

– Megjöttem – közölte a nyilvánvaló tényt egy gyors torok köszörülés után, hogy mégis mondjon valamit. A szőke végigmérte őt, de testhelyzetén nem változtatott. Hanyagul támasztotta a fenekét továbbra is az íróasztal széléhez, melynek végében ott volt az egész építmény tervező mérnökének viasz szobra kényelmesen ülő tartásban. Katica ismerte már eléggé a társát ahhoz, hogy tudja néhány perccel ezelőtt még egyoldalú beszélgetés folyt a helyiségben vele. – Üzentél – pirult el a gondolatra, hogy a srác hívására érkezett. A pár nappal ezelőtti viharos elválásuk után nem számított rá, hogy egyáltalán megtartotta a kapott telefonkártyát. A szőkeség tekintete megállapodott rajta, de továbbra sem volt beszélgetős kedvében. Merengését a lány félreértette, s eszébe jutott, hogy szabadkozni akart a javaslata miatt. Mély sóhajjal belefogott hát a dologba, hogy mielőbb túlessen rajta.

– Nézd – kezdte. – Tudom, hogy nagyon ostoba dolgot kértem tőled. Nem akartalak vele megbántani, vagy ilyesmi. Tiszta idiótának érzem magam tőle. Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom, hogy ennyire kiborulsz tőle. Nem akarlak elveszíteni egy ilyen hülyeség miatt.

Macska összevonta a szemöldökét a maszk alatt, s merengve hümmögött egyet.

– Először eléggé kiakadtam rajta, de közben átgondoltam a dolgot és már nem ellenzem.

– Mi van a barátnőddel? – értetlenkedett Katica a válaszon, mert hirtelen a gyomra a torkába ugrott az idegtől, ahogy a fiú szavait meghallotta. Mindenre felkészült, csak erre nem. Attól eltekintve, hogy eleve az ő ötlete volt, hirtelen zizegős zselévé váltak a lábai a gondolattól, hogy bele egyezik a lehetetlen elképzelésbe.

A szőke legyintett egyet a kérdésére, majd visszafonta a kezét a mellkasa elé.

– Semmi komoly. – A partnere csípőre tette a kezét, hogy éreztesse a helyzet furcsaságát.

– Semmi komoly? Majdnem leharaptad a fejem! Azt mondtad habzó szájjal zaklatnak a lányok!

– Az elhangzottak minden egyes eleme megfelelt a valóságnak – közölte idegesítő higgadtsággal a kandúr. – Ettől függetlenül nincs állandó partnerem.

A pillantás, amivel végig lett mérve ez után a kijelentés után, enyhén volt nevezhető gyanakodónak. S a szóban forgó macska ezzel tisztában is volt. Észrevéve a tekintetet, mely végigsiklott rajta, azonnal kapizsgálni kezdte a ki nem mondott szavakat, vádakat.

– Na na! Ez itt egy tiszta pedigrés kandúr nem holmi utcamacska, aki összefekszik minden jött-menttel – mutatott végig saját magán büszkén, kiérdemelve újfent a nőstény szkepticizmusát. Katica felvonta a szemöldökét és csücsörített az ajkával. Nehezére esett elhinni, hogy most újra az 'A' vágányon zakatolnak tovább az események, mégpedig teljes gőzzel. Persze azért a félreértést elkerülendő rá kellett kérdeznie a pontos szituációra. Szégyellte volna ha megint előveszi a témát miközben épp az imént nevezte esztelenségnek és kért elnézést a felvetéséért.

– Ez azt jelenti, hogy meggondoltad magad és elvállalod? – próbálta színtelen hangon megkérdezni, de ezzel csak annyit ért el, hogy a hangja félúton elcsuklott és a mondat közepén köhentenie kellett egy nagyot. Mindezt megspékelte azzal, hogy nem mert felé nézni, kibámult bambán a torony ablakain át a távolba, mintha nem állná útját némi vas szerkezeti elem. A fiú mellette mélyet sóhajtott, s míg a levegőt beszívta ő közben ezerszer kapott szívrohamot olyan hosszúnak tűnt a várakozás.

– Ha még mindig ragaszkodsz az elképzelésedhez, akkor segítek, de van néhány feltételem. – A lány felkapta a fejét. Összpontosul figyelmét kiélvezve a srác már sorolta is a gondolatait – Akkor találkozunk, amikor én mondom. Olyan tempóban haladunk, ahogy én jónak látom. Bármikor kihátrálhatsz a dologból, de mindketten tudjuk, hogy nálam régebbi, megbízhatóbb és arctalanabb jelöltet nem találnál. Már ha ragaszkodsz hozzá, hogy végigcsinálod amiatt a vaksi lúzer miatt.

– Héé!

– Ha ennyi idő alatt nem vette észre, hogy ki van előtte, akkor igenis vaksi – durcázott be a gondolataira érkezett védekező hangra, majd zöld szemeivel áthatóan pillantott a társára.

– Először hallak ennyire komolyan és összeszedetten beszélni – lepődött meg maga is azon, hogy a híres kandúr milyen hangnemet ütött meg vele szemben, s hogy ez neki mennyire szimpatikus. Mintha hitelen szerepet cseréltek volna, s a szőke lenne az átgondolt, okos, elemző tagja a duettjüknek.

– Mi mindent akarsz tudni?

– Mi-mindent, ami ahhoz kell, hogy sikert érjek el nála – pirult bele a hátborzongatóan analitikus kérdésbe. Mintha éppen nem egy párkapcsolat elemeiről beszélnének csont szárazon.

– Neked mik az elvárásaid? – pontosított a szőke, zavarba ejtően bámulva rá.

– Te vagy a Don Juan, döntsd el te, hogy mit kell tudnia egy lánynak, hogy felfigyelj rá.

– Ha azt mondom meztelenül kell rúd táncolnod az Eiffel torony tévéantennáján, akkor megteszed? – vonta fel a szemöldökét a srác. Kérdése azonban teljesen jogos volt. 

– Perverz vagy ! – kapta a kezeit maga elé, mintha ezzel megakadályozhatnál, hogy a társa elképzelje őt a leírt helyzetben.

– Mégis mennyit tudsz? Mennyi tapasztalatod van? Csókolóztál már?

– Persze, hogy csókolóztam! – fakadt ki a lány talpig vörösödve, kezeivel ide – oda csapdosva, nem is sejtve, hogy ezzel épp az ellenkezőt bizonyítja be a partnerének.

– Csókolj meg!

– Te-tessék?

– Jól hallottad! Csókolj meg! Vagy mégsem akarod „őt" annyira?

Macska szavai szándékos provokálásnak hatottak. Az álarc alatt a szemöldöke feljebb csúszott a homlokán, ami a tekintetét kihívóvá változtatta. Katica paradicsom vörösen, izzó arccal emberelte meg magát és lépett a társa mellé, hogy kissé lábujjhegyre állva egy puha puszit nyomjon a srác vékony, hűvös ajkaira. Gyomra közben végig gyűszűnyire zsugorodva remegett, s a lélegzete is reszketeggé vált. Szemérmesen vált el tőle, arcán még érezve a fiú lélegzetét. Nos, túlestek a dolgon, pislogott szégyenlősen a zöld szempárba, s nem értette miért húzódik mosolyra a srác szája.

– Ennyi? Ez puszi volt, nem csók – sóhajtotta s mindkét karját megragadta a lánynak, hogy hirtelen mozdulattal hajoljon le a pánikba esett foglyához és egy határozott mozdulattal végignyalja a görcsösen egymásra szorított fogsorát.

Mondhatni mindketten meglepődtek. Katica félrehajolt és blee hangot adott ki, míg Macska az elutasítás formáját próbálta feldolgozni, s meglepetésében elengedte a vergődő leányzót.

– Összezártad a fogaid! – vádolta meg.

– Belenyaltál a számba! – sopánkodott a másik a kesztyűjébe törölve a száját.

– Nem is voltam nyálas!

– Használtad a nyelvedet, tehát nyálas volt!

– Higgy nekem, ez nem volt nyálas! Áztattak már el nyálas csókkal, na az undi volt.

– Nem álltam készen, olyan hirtelen történt – védekezett szuszogva a vörös ruhás.

– Akarod egyáltalán, vagy inkább hagyjuk?

– Persze, hogy akarom. Esetleg számolj háromig, hogy felkészülhessek – javasolta, amire a srác megremegett.

– Senki nem fog neked háromig számolni, mielőtt megcsókol! Ezt felejtsd el!

A csalódott lány halk motyogásával mit sem törődve megperdítette és az asztal lapjának nyomta, hogy szorosan elé állva az álla alá nyúljon és megemelje a fejét. Kék szemek néztek rá riadtan, s a reflex újra szorosra zárta a lány állkapcsát. Az idő lelassulni sőt megállni látszott. Macska egyik keze végigsiklott az ijedt kismadárként pihegő rab hátán. Ujjai hegyével nem karmolt, épp csak libabőrkeltően fésült bele a hajába. Másik kezével még tartotta a lány állát, s hüvelykujjával végigsimított a puha, bizsergetően piros ajkakon.

– Most nyelek egyet – közölte lassan, bólintva. A hallgatósága ha lehet ilyet mondani, megint belepirult a gondolatba. A várakozástól a pupillája teljesen kitágult, s ijedten nyelt egyet ő is, mintha csak utasításba kapta volna. Hirtelen kiszáradtnak érezte magát, s egy lélegzetvételnyi pillanatig eltátotta a száját. A másik ezt a pillanatot használta ki, hogy lecsapjon, de csalódnia kellett, mert a reflex szájzár gyorsabb volt nála. Katica rágörcsölt a dologra és szorosan lehunyt szemmel és összeszorított fogsorral fogadta élete második próbálkozását. Meg kellett lepődnie azonban, hogy a fiú ezúttal nem adta fel, hanem puhán fogta ajkai közé a lány ajkait felváltva az alsót és a felsőt. A görcsösen benne rekedt levegőt is volt ideje észrevenni, s egy kínzó mozdulattal puszilta tovább az arcát, majd a nyakát, ahol is forró leheletével megborzongatta a karjaiban ájulásra kész leányzót.

– Lélegezz az orrodon át, ne görcsölj – javasolta, s mélyen magába szívta a lány hajának vanília illatát. Az utasítással megtörte a görcsöt, s az alanya egyszerre csak egy dologra tudott összpontosítani, így a száját újfent eltátotta. Ezt az alkalmat ragadta meg Macska, hogy nyelvével behatoljon a lány szájába, lassan végig simítsa a nyelvét, megízlelje a fogsorát, nyelvével átölelje az övét, miközben az egyik kezével még mindig játékosan a hajában matatott. Ennek a célja a hátrafelé menekülés határozott meghiúsítása volt, de kifejezetten élvezte.

Katica maga sem tudta, hogy riadt tekintetére mikor ereszkedett ködfátyol, s mikor hunyta le ernyedten a szemét. Az egész agya elzsibbadt s gyomrában a görcsös csomók átváltoztak egy nagy zsák lepkévé, amik apró kis szárnyaikkal fürgén verdesve remegtették meg az egész belső lényét. Arra sem emlékezett, hogy nyelve mikor vette fel a játékos mozdulatokat, amikre a fiú nyelve késztette, s mikor kezdtek el a lábai zselés kocsonyává olvadni. A másik melegsége, a jóleső érzések, a sóvárgó reszketés. Mind benne voltak eddig is, vagy most tanulta őket? Ő adta át neki?

 Elváláskor csipetnyi bűntudattal vette észre, hogy egy tizednyi másodpercig követte a fejével a távolodó ajkak útját. A társa hátrább lépett és elfordult tőle. Áldotta őt ezért a mozdulatért, mert legalább nem láthatta az arcára kiülő zavartságot, a pírt, a szégyent, s az elmerült játéktól lüktető száját, amibe most hirtelen beleharapott, hogy reszketését csillapítsa.

– Mára elég ennyi! – szólalt meg a fiú rekedt hangon. – Majd üzenek.

Hirtelen bele sem mert gondolni, ha már a csóktól úgy kapaszkodik az asztal lapjába mint egy hajótörött, mert a lábaiból minden erő elszállt, akkor hogy fogja a többi „gyakorlást" végig csinálni?

Szőkeség nem nézett rá, otthagyta őt megsemmisülten, a bútorlapot markolva.

Talán jobb is így, gondolta. Biztos borzalmas látványt nyújt ziláltan és elkenődött rúzzsal

***

frissen fejeztem be ^^

kétszer olyan hosszú lett, mint reméltem...

BUÉK mindenkinek, akihez nem jutott el az üzenetem...

Étkezzetek egészségesen, mozogjatok, tanuljatok és kerüljétek el a vírust ... ha nektek talán nem árt, ki tudja kit öltök meg vele >__< közvetetten ....

Gondolatok a fejezethez. Valakivel vagy mennek a dolgok vagy nem. Azért járni valakivel, mert a haver megkért rá rohadtul szar dolog. Bele se menj ! Ha szerinte helyes, vagy jó fej vagy bármi, akkor járjon vele ő, ne te. Az ő gondolata és véleménye nem kell téged irányítson. Neked nem biztos, hogy ugyanaz a meglátásod, ízlésed. Nem ugrunk bele hirtelen ilyen dolgokba, szemügyre vesszük, s ha nem tetszik nem vállalunk semmit. Ennyi. 

A, verzió mikor megkértek, hogy jaj járjak már szegény sráccal mert annyira cuki, de én nem akartam. Elmentem vele sétálni se egy porcikája se jött be és ezt senki nem volt hajlandó elfogadni, még a tulajdon anyám is jajgatott, hogy de mennyire cuki. Mást zsarolni és ráeröltetni dolgokra nem szép.

B, verzió mikor a munkatársam hosszan ecsetelte, hogy milyen jó fej srác a kollégám, sokkal érzékenyebb, mint amilyennek látszik és ő egy igazi jófiú csak utálja mutogatni. Nem kell mondanom, hogy ezek után ránéztem, ő zavartan félrepillantott, s onnantól nem tudtam nem mosolyogni a dolgon.... na ez srác azóta is velem van. Senki nem erőszakolt, senki nem nyomult, egyszerűen csak találkozott a tekintetünk és lassan kialakult. Imádom ezt a kis buzit. Szerintem ő valódi tsundere. Menőzne meg játsza az agyát, de belül kenyérre lehet kenni. Kis nutellás köcsögöm. Kívül kemény üveg, belül meg édes krém XD El ne mondjátok neki, mert oda a sármja :D