Mintha bekötötték volna szemem egy körhintán, majd kilöktek volna onnan, úgy éreztem magam az elmúlt napokban. Nem találtam a helyemet, minden zavart és irritált egyszerre. Nem voltam a magam ura, minden tevékenység kétszer annyi energiát igényelt és a testem is idegennek érződött, munkában is kétbalkezes voltam, fogtam a könyveket, de közben mégsem. Akármilyen nehezek is voltak, mintha vízbe lettem volna és a hullámok elsodorták volna tőlem, félő volt, hogy ha így folytatom a raktárban a munkát, akkor áthelyeznek vagy rosszabb esetben ki is rúgnak, amit jelenleg nem engedhetek meg magamnak. Már nincs egy év, már nem kéne nagyon váltanom, de amióta elkezdődött a félév egyre jobban veszítem el magamat.

Linda szerint az érzelmeim teszik ezt velem és csak a felhők felett járkálok, de voltam korábban már szerelmes és azok nem ilyenek voltak, én se ismertem magamra, inkább éreztem magam betegnek, mint amikor a láztól forog veled a szoba és minden valótlannak tűnik. Valahogy így éreztem magam én is, napról napra rosszabb volt és már akartam ezzel orvoshoz fordulni, de igazából nem tudom mit mondhatna, csak felírna pár nagyon drága gyógyszert, amiknek fele csak vitamin lenne.

Az őszi szemeszter se volt eddig megterhelő, így erre se tudom fogni. Éjszakáim álmatlan forgolódásokkal telik, de ha semmit se csinálok csak fekszem lehunyt szemekkel is ezerrel kattogok Mr Min-nel kapcsolatban, főleg az irodájában történt képzelgésem után. Semmi sem történt, még egy órát bámultam az üres füzetem lapját, majd fáradtságra hivatkozva eljöttem, vagyis inkább menekültem, pedig Mr Min nem adott okot arra, hogy hülye módjára szaladjak London utcáin este 11 táján. Azt éreztem, ha 5 perccel tovább bent maradok akkor a képzelgésemet akaratlanul is megvalósítom és arra most tényleg nincs szükségem, hogy emiatt is magyarázkodjak.

- Ally! Még mindig itt vagy?! Mondtam, hogy féltől te felelsz a Nagy Olvasóteremért! – rángatott vissza a valóságba Hedi, az egyik felettesem. Egyidősek vagyunk, egyszerre is kezdtünk itt, de Ő a sok túlóra miatt elég hamar felküzdötte magát a nem létező ranglétrán nálunk, aminek szeret hangot is adni, mintha bárkit is érdekelne, ez egy könyvtár.

- Bocs, megyek is. – rántottam meg a vállam és felkapva királykék blézeremet az asztalról megindultam magam mögött hagyva a raktárat. Nem akartam Hedivel többet beszélni, azon kevés emberek közé tartozott, akiket nem tudok pár mondatnál tovább elviselni, olyan, mint Zoe csak szőkébe még rövidebb hajjal.

A lépcsőn szedve lépteim hallgattam Lana-tól a Young and Beautiful utolsó sorait, míg be nem értem a Nagy Olvasóterembe, ahol közel 150 személy volt elfoglalva a tanulnivalóikkal. Érkezésemre egyetlenegy tekintet se pillantott fel, de nem is akartam ezt másképp. Elfoglaltam helyemet a pult mögött és felkönyökölve néztem végig a termen, de mindent rendben találtam. Kétségbe esett, meggyötört és kimerült arcokat láttam. Nem csoda, könyvtárba leginkább akkor jönnek az emberek tanulni, ha az otthonuk nem alkalmas a minőségi tanulásra. A könyv és füzet hegyek mellett majdnem mindenki előtt egy nagy adag kávé volt, kinek kihűlt, kinek felmelegedett állapotában, bár nem értem, hogy képes bárki is jeges kávét inni ilyen hideg napokban.

- Vajon van itt valami izgalmas? – motyogtam magamhoz, ahogy a fiókot kinyitva kotorászni kezdtem az ott behányt könyvek között. Könyvtárban dolgozásnak ez az egyik előnye, ha nagyon unatkoznál biztosan találsz valahol egy könyvet. – Nézzük csak... Moby Dick, harmadjára már nem lenne olyan izgalmas, Büszkeség és balítélet, nem vagyok én anyám, hogy ilyeneket olvassak... – motyogtam még mindig magam elé és csak pakoltam ki sorjában a nem tetsző könyveket. Bővült ez a torony néhány Oscar Wilde könyvel, Daniel Defoe Robinson Crusoe-jával, míg végül kezembe akadt egy még általam el nem olvasott könyv. – Elfújta a szél... na legalább kis töri is lesz benne. – dőltem hátra a forgószékemben és bár legszívesebben feltettem volna a lábamat az asztalra megelégedtem a gépházzal is, de remélem nem látja az IT-s kollega.

Bár a könyv első sorban romantikus, engem jobban érdekelt az amerikai polgárháborúról írtak benne. Bölcsészként az évek alatt elsajátítottam a gyorsolvasás képességét, így közel másfél óra alatt már túl voltam az első 70 oldalon, de a haladásban sokat segített, hogy senki sem zavart meg.

- Elnézést... – elkiabáltam. – Elnézést. – ismételte meg egy fiatal srác, én pedig rá mosolyogva becsuktam a könyvet és félre toltam.

- Miben segíthetek?

- Elromlott az asztalunknál az olvasólámpa, de nem tudunk már elülni, mert minden hely foglalt. – mutatott a teremben egy távoli asztalra, ami valóban sötétbe volt burkolódzva. Észre se vettem, hogy besötétedett időközben.

- Vetek rá egy pillantást, de szerintem ehhez én kevés leszek. – keltem ki a pultból és célirányosan közelítettem meg az asztalt, amihez vezető út teli volt iskolatáskákkal. – Gondolom Ő lesz az. – mutattam a korábban kinézett asztalt, amire csak helyeslő fejeket kaptam. Fogalmam se volt mit kéne csinálni, fel-le kapcsolgattam a kapcsolót, ki-be tekertem a körtét, de nem történt semmi így csak combomra csapva vállat rántottam. – Nos igen, ez kifogott rajtam. De ne aggódjatok, keresek egy kollegát, aki perceken belül megoldja a problémánkat és ne haragudjatok a...

- Kihúzódott a konnektorból az asztal alatt. – szólalt meg a mögöttünk lévő asztaltól egy férfi és nem kellett már oda nézzek, hogy tudjam Mr Min volt az.

Ajkamat összeszorítva szuggeráltam inkább az asztal alatt elhelyezkedő kábeleket és hát ki hitte volna, de megint igaza volt. Ott volt kimozdulva a dugalj. Remek, hogy itt kapcsolgattam, mint egy hülye. Bemászva az asztal alá visszadugtam, most már rendesen, és ismét világított a lámpa. A diákok megkönnyebbülten ismét belevetették magukat a tanulásba meg se köszönve a segítségem, de ezeket már nem veszem magamra.

Oldalasan Mr Min-re pillantottam, aki bár azt hittem engem figyel, tévedtem, mert valami könyvet bújt Ő maga is, amiből megállás nélkül jegyzetelt valamit, de ázsiaiul írta így nem érthettem bármi is lett volna az.

- Köszönöm a tippet. – súgtam oda miközben elhaladtam az asztala mellett. Éreztem egy simítást a csípőm és fenekemnél, de hátra pillantva Mr Min-t és mindenki mást is ugyan abban a pózban találtam, mint előtte voltak. Már kezdek teljesen megőrülni az fix.

Visszatelepedtem a helyemre és kezembe véve a könyvet vetettem egy utolsó pillantást Mr Min asztalához, de elég messze volt, hogy rendesen lássam. Mindössze a sziluettjét láttam pár könnyvel együtt, de fejemet megrázva inkább visszamentem a 19. század Atlantájába.

A könyvtárzárásáig 3 óra volt, amit én végig olvasással tudtam tölteni nagy örömömre, többször kénytelen voltam lerakni a könyvet, hogy kifújhassam az orromat, vagy csak lenyugtassam magam, mert felzaklatott a könyvben olvasott sorok. Hiába vagyok töri szakos, vannak témák, amik érzékenyen tudnak így is érinteni, főleg, ha abba be nem teljesült szerelemet vagy hasonló témákat találok. Annyira örömömet leltem a könyvben, hogy fel se tűnt, hogy milyen késő van és a látogatók nagy része már el is hagyta a termet, mindösszesen, ha 10-en voltunk a helyiségben.

A könyvet gyorsan visszaraktam a fiókba, majd sietve elkezdtem lekapcsolni az üres asztaloknál a lámpákat és kapcsolókat, ahol szemét lett hagyva azokat begyűjtve kidobtam. Nem tűnhet elsőre sok feladatnak, de amikor közel 50-60 ilyen asztalt kell rendbe rakni és oda vissza szaladgálni a szemetekkel igenis elfárad az ember. Mikor rend volt a teremben sorban szólni kezdtem a bent maradt személyeknek, hogy a könyvtár hivatalosan bezárt és legyenek kedvesek haza menni, de tudom néhányuk úgyis nyitás előtt már itt fog toporogni holnap. Nagy meglepetésemre Mr Min se ment el, mert láttam holmiját az asztalnál hagyva, de Őt viszont sehol. Körbe pásztáztam a termet, de nem láttam sehol, hogy éppen könyveket pakolna el vagy ilyesmi így sóhajtva elkezdtem összepakolni a szanaszét hagyott köteteket. Először csak a jegyzeteit helyeztem egy nagy kupacba, amin számomra olvashatatlan volt a képírás miatt. Érdeklődve néztem a sorokat, mert bár nem ismertem, nagyon szépen írta vagy rajzolta ezeket. A papírok után a könyveket kezdtem el becsukni, amik mindenféle orvoslásos könyvek voltak, legalábbis a benne lévő emberi szervezetről lévő ábrák és hosszas kémiai képletekből ítélve.

- Úgy gondolom, nem illik mások személyes holmijai között kutatni. – nyúlt át felettem Mr Min és a könyveket táskájába söpörte, ami ezek szerint nem a könyvtár tulajdonában voltak.

- Elnézést Tanár Úr, azt gondoltam, hogy haza ment és csak itt hagyta ezeket és elakartam pakolni. Bezárt a könyvtár és nekem is haza kéne érnem. – magyaráztam lesütött szemekkel előző tettem okát.

- Mosdóba mentem, oda nem viszem el a táskámat és kabátomat, de ha haza mennék azért magammal hoznám őket. – hangja szórakozottan csengett, mint aki gúnyt űz belőlem, de valószínűleg megint csak ingerlékeny vagyok.

- Igaz, erre nem gondoltam. Nos a könyvtár zárva van, kérem Tanár Úr, hagyja el az olvasót. – nem akartam ilyen szigorúan beszélni a tanárral, de csak a munkámat végeztem.

- Természetesen, ne aggódjon. Megyek is... Ms Wilkinson. – vette fel sötétszürke kabátját egy nagy fekete sállal majd baljába véve világos barna bőrtáskáját kiment a teremből.

Mikor hallottam az ajtó becsukását csak lehunyt szemekkel vettem egy mély levegőt. Ismét ez a fura érzés, mintha belennék tépve. És ismét Mr Min társaságában érzem így magam. Bármennyire is próbálom tagadni, lehet tényleg Belindának van igaza és a szerelemnek van ilyen fajta kivetülése is. De hogy lehetnék szerelmes valakibe, akit nem is ismerek? Csak a sok Scarlett O'hara és Ashley jelenetek miatt gondolok ismét ilyen hülyeségeket. Egy vonzó férfi én pedig csak rég voltam együtt bárkivel is ennyi az egész.

- Na én végeztem! – mentem be az öltözőbe, ahol Hedi egy másik kollegánkkal beszélgetett, akinek a nevét nem ismertem.

Érkezésemre a két lány felém nézett, aztán folytatták a beszélgetést, valami hétvégi kirándulás volt a téma, de nem különösen érdekelt. Magamra vettem bordó kabátomat egy vajszínű sállal és vállamra kapva a táskámat ott hagytam őket. Még hallottam, hogy Hedi utánam szólt, de ha addig nem volt eszébe, míg bent voltam, sőt hozzám se szólt, akkor megvár a mondani valója a következő műszakig.

Az utca közel sem volt még kihalt, de nem csoda, mert alig múlt csak 7 óra. Hétvégéken és csütörtök-pénteken előbb zárunk, legalább van időm bevásárolni és főzni magamnak valamit a következő napokra. Bár amennyire fáradt vagyok lehet ebből ismét nem lesz semmi, mert szemeim folyton le akartak ragadni.

- Ms Wilkinson-t megkínálhatom egy kis kávéval? – jelent meg a perifériámban Mr Min alakja majd egy Starbucks-os pohár, amit felém nyújtott. Értetlenül felnéztem rá, de egy szót se szólva átvettem tőle.

- Köszönöm, nem volt szükséges, de valóban életmentő. – kortyoltam bele, de elfintorodtam. – Ez micsoda Tanár Úr? – kérdeztem miközben belenéztem, de nem tudtam megállapítani, amin a rossz fényviszonyok sem segítettek.

- Ennyire rossz? Jeges Americano. Így éri el a leggyorsabban a koffeinhatását. Bár én inkább csak megszokásból iszom. – rázta meg sajátját.

- Ebbe jég is van? Nem fagy le a foga Mr Min-nek? – ittam bele ismét, de nem tudtam túl tenni magam az áztatott presszó ízen.

- Iskolán kívül hívjon nyugodtan a keresztnevemen, ha úgy kényelmesebb Önnek.

- Nem a nőnek kéne a tegeződést felajánlania?

- Vagy a magasabb beosztásúnak az alacsonyabb felé, vagy az idősebbnek a fiatalabb felé. Úgy gondolom a háromból kettő engem illet. De ha nem szeretne Ms Wilkinson, nem kötelezem ilyen dolgokra. – indult meg az egyik kisutcába én pedig követtem.

- Igaz, akkor szívesen tegezem a Tanár Urat, de.., nem tudom, hogy ejtik a nevét. – vallottam bel elhúzva számat.

- YoonGi, Yoon-Gi. – mondta el kétszer egyszer egybe, másodszorra pedig tagoltan.

- Yoon...Gi? - kérdeztem vissza, mire csak egy apró mosolyt láttam az arcán.

- Jó lesz. Én is tegezhetem Ms Wilkinson-t? Lenne valamilyen becenév, amit kedvel?

- Ne, vagyis. Igen tegezzen, de ne becézzen. Mindenki Ally-nek hív, de én azt utálom.

- Értettem. Mi a terved mára Alyssia? Egy jó buli a barátnőkkel? Esetleg randi egy jóképű férfival.... vagy nővel? – bizonytalanul felém nézett mondata vége felé.

- Csak férfi, de nem egyik sem. Tudja Taná... YoonGi, egyetem és 6 óra munka után már nincs sok kedvem programozni. Vagy...te mész valahová? Esetleg Zoe-val? – próbáltam a beszélgetést arra a témára terelni, ami már egy jóideje bökte a csőrömet, de sose tudtam miképpen is kéne szóba hozzam.

- Zoe csak egy szajha volt nekem, nem több. – vonta meg vállát én pedig majdnem megfulladtam ezt hallva.

- De.., akkor? Nem értem. Zoe azt mondta komoly, ami köztük... vagyis köztettek volt.

- Mert a nők többet látnak bele mindenbe. Az elején is elmondtam, hogy ez nem lesz több pár ilyen alkalomnál.

- De hiszen... Nekem azt mondta, hogy összeköltözés, esküvő, minden ilyenről beszélgettek. – torpantam meg és csak néztem bambán Mr Min-re.

- Beszélgettünk ez igaz, de sose én hoztam fel és sose dédelgettem abban a hitben, hogy ezek megvalósulnak. De, ha egy nő fejébe vesz valamit, mondhat az ember bármit, igaz? – ment tovább, így én is folytattam utamat a szörnyű kávéval, de tény valóban ébresztő hatással bírt.

- Hát... így egy picivel érthetőbb. – motyogtam. – De miért tett volna ilyet? Zoe sose volt ilyen egy kalandjával. – gondoltam vissza az elmúlt félév összes srácára, de mindegyikre csak intett Zoe, hogy nem jó neki.

- Nem tudhatom pontosan, de lehet tetszett neki az egzisztenciám. Mert hát az ágyban keveset nyújtottam ugyebár. – hangja gúnyos volt én pedig elvörösödve elkaptam a fejem.

- Sajnálom. Én csak...

- Ne kérj bocsánatot. Tudom miért tettétek, amit. De nem hazudok, emlékezetes telefonkészülék hívás volt.

- Telefonhívás. – kuncogtam kijavítva angolját.

- Valóban, sokadik idegennyelv nekem az angol. Nézd el, ha furán használok bizonyos szavakat.

- Megszoktam. De valószínűleg az öreg kor miatt is. – próbáltam én is viccelődni, de nem nevetett Mr Min csak mosolyogva nézett maga elé.

- Öreg? Öregnek tart? – emelte rám mandula vágású szemeit.

- Hát... 35 év azért sok. Gondoljon bele, közel 13 év van köztünk.

- Ó, igazán? Igazad van az rengeteg és túl öreg vagyok hozzátok. Nem fogok több húszon éves lányt felvinni magamhoz. – szállt be a játékba velem.

- Nem, nem úgy értettem. – nevettem fel hangosan.

- Jaj, ne szerénykedj. Azt akartad mondani, hogy ideje lennem már nyugdíjba menni Mrs Carter-er együtt.

- Nem! YoonGi nem ezt mondtam! –visítottam már főleg, mert a hangjával is rájátszott a korára. Annyira nevettem, hogy a kávét el is ejtettem, de ahogy próbáltam utána kapni csak magamra borítottam. – Azt a kurva élet! – kezdtem el egyből vacogni, mert nyilván nem forrócsokival kínált meg a Tanár Úr, hanem jeges itallal.

- Jól vagy? – lépet közelebb a Tanár Úr és próbálta felmérni a bennem okozott kárt.

- Nem, teljesen átáztam! Innen legalább félórát kell utazzak, hogy haza érjek. Kurva jó... – csaptam le kezeimet idegesen és próbáltam a sálamat úgy rendezni, hogy ne érjen a hideg levegő, de az tiszta kávé volt.

- Itt lakom két utcányira, ha gondolod, hozzám feljöhetsz megszárítkozni. – ajánlotta fel.

- Jó, menjünk... – motyogtam feszülten.

- Hova? – kérdezett vissza Mr Min én pedig értetlenül néztem rá.

- Fel, hozzád.

- Miért mennénk? Most mondtad, hogy öreg vagyok. – értetlenkedett most már Mr Min is.

- Hát, hogy megszárítkozzak, mert véletlen magamra öntöttem a kávémat. – magyaráztam az egyértelműt.

- Ne haragudj, de nem teljesen értem. Ott van a kezedben a kávé és nem borult rád, ha jól látom. – állított meg és végig mért alaposan. Én is néztem magamra, de valóban nyoma se volt a kávénak a ruháimon, sőt a tőle kapott ital még mindig a balkezemben volt.

- Én... ez fura. Lehet csak elkalandoztam. – pislogtam magam elé, de nem ez volt már az első esett.

- Lehet ez csak egy belső elnyomott vágynak a kivetülése volt. – mentünk tovább miután már megbizonyosodtam arról, hogy képzelgek ismételten.

- Ja persze, minden vágyam, hogy nyakig öntsem magam kávéval és szét fagyjak.

- Ki, hogy értelmezi. – rántotta meg vállát és ivott ismét a kávéjából.

- Mindegy, beszélgessünk másról. Inkább meséljen... mesélj arról, hogy miért randizol ilyen fiatal lányokkal.

- Alyssia, kezdem azt hinni szeretnél valamit. Megállás nélkül az én szerelmi és szexuális életemről érdeklődsz. Vagy félreértem és rég törődött veled férfi? – arcom vörös színben úszott, amitől vöröses szőke hajam most már csak szőkének tűnt. Mint egy hal úgy tátogtam, de hang nem jött ki a számon.

- Én... nem! Csak... – szabadkoztam, de még mindig égett az arcom.

- Akkor igen, régen. Semmi gond, már mondtam, a kíváncsiság nem rossz tulajdonság feltétlen. Igazából azért, mert húszon éves lányok nem feltétlen bánják, ha csak kalandot keresek, nincs a háttérben gyerek és vagy ex férj... legtöbbször... Nem ketyeg nekik a biológiai óra, hogy apa jelölt kell nekik és emellett vonzóbbak. – válaszolt a kérdésemre, de nehezemre esett figyelni, mert teljesen megszégyenülve éreztem magam. Hogy mondhat ilyet nekem a tanárom? Eleve, hogy vezethettem ilyen vizekre a beszélgetést?

- É-értem. Logikus. Ne haragudj, hogy ilyet kérdeztem. – közben megálltunk egy zebránál és vártuk, hogy váltson a lámpa. Fogalmam sincs, hogy merre megyünk, de biztosan Mr Min tudja.

- Ne aggódj. Ha én is megkérdezem kevésbé érzed tőle magad kellemetlenül? – amikor a lámpa váltott egymás mellett haladva haladtunk.

- Nem kell. Elmúlik. Merre megyünk? – kérdeztem meg, mert nem ismertem London ezen szakaszát.

- Hazakísérlek, de valamivel nyugodtabb útvonalon, ha nem bánod. A holnapi egyetemi bálra eljössz? – kérdezte meg, én pedig hirtelen nem is tudtam, milyen bálról van szó, majd leesett, hogy a Halloween-i Bálra gondolt.

- Hát... igazából nem tudom. Szerintem elmegyek, de nem fogok nagyon beöltözni. Te? – ittam meg végre utolsó cseppjeit a borzalmas kávémnak, amit csak udvariasságból nem dobtam ki.

- Kötelező a tanároknak megjelenni. Én fogok felelni azért, hogy a lerészegedés kulturális keretek közt maradjon. Nos, itt is volnánk. – álltunk meg hirtelen és ekkor vettem észre, hogy már az otthonom kapujában vagyok.

- Wow, köszönöm YoonGi, hogy hazakísértél. Lehet ezen a vonalon fogok mától munkába menni, mert sokkal egyszerűbb és rövidebb. – halásztam ki kabátom zsebéből a kulcsomat.

- Örömmel tettem. Holnap találkozunk remélhetőleg az órámon vagy a bálon. Bent eszedbe ne jusson tegezni, azért harapok.

- Rendben, de tudom, hogy nem harapsz. Ismerlek. – mosolyodtam el.

- Akkor még nem ismersz. Szép estét Alyssia. – intett nekem és körbe nézve a kereszteződésnél átsietett én pedig bementem a házba.

Sziasztok! Ahogy ígértem, próbálok nem eltűnni és sűrűbben kiadni a részeket (annak ellenére, hogy nagyon-nagyon rosszallóan néznek engem most is a beadandóim az íróasztalomon tornyosulva), szóval itt is vagyok egy újabb résszel. Tudom ez elég egy kis semmilyen rész a maga kevés történésével, de néha kellenek az üres járatok is :D, bízzatok bennem, majd később hiányozni fognak ezek. De, ha minden jól megy és időm is engedi, akkor még még ebben a hónapban egy-egy új rész ki fog kerülni ide is és a Ollóvágásnyirához is. De egy szó, mint száz, remélem tetszett nektek ez a rész, érdekel mit gondoltok úgy általánosságban, vagy akár csak erről az egy rövidke részről.  Remélem mindenki jól van és köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is.