Ajánlom elolvasni a címek alatt a leírást is, van köze a történethez. Hét rész, mert hét tag van. Rövid szakaszokra osztott oneshot, első és utolsó BTS fanfictionöm. Remélem tetszik majd. Inspirációt nyújtott:

city_of_angels98

kyrakovacs

https://youtu.be/6zKqjZL2-2w

Serotonin

Hiába hisszük azt, hogy ura vagyunk a saját testünknek. Minden csak egy folyamat, amit nem irányíthatunk.

Part I 

 [Neuro szabályzó vegyület.Felszabadul az agy fájdalom jelzésekor. Fájdalomcsillapítóként is funkcionál, de hatalmas fájdalomkor elégtelen.]

Ott álltam a sír tábla előtt. A tavaszi nap játszva fúrta át magát a cseresznyefa lombján, hogy hímes árnyékot vessen ránk. A kormos feketeség, ami a tábla volt kiölt belőlem minden életerőt. Úgy álltam most, mint egy bábu zsinóron, a karjaim megmeredve lógtak mellettem, a hajam kóctengerként bújt ki a kontyomból. Fekete kender ruhában voltam, aminek a bal karján két fehér csík húzódott, tradicionálisan.

A fájdalom volt az ételem és italom, semmi sem hajtott előre. Talán segítség nélkül meg sem tudom rendezni a temetést. V megtakarítása, amit rám hagyott éppen futotta egy temetésre. Nem vígasztalt a financiális fellendülés, ami azok után vár majd. Tudtam, hogy temetés után a rokonok és ismerősök pénzt adnak, ez a szokás, de olyan idegennek éreztem ezt a gesztust.

El sem hittem, hogy ide sodort a sors. Évekkel ezelőtt, amikor egy könyv fesztiválon találkoztam vele. Fellendülő író voltam, és teljesen szerelmes Norvégiába. De ő nem hagyta magát. Elvitt egy koreai vacsorára és irányt változtattam. Tudtam, hogy ügyvéd és ezért tartottam attól, hogy jobban beleéljem magam az egészbe. De aztán elég hamar összeszoktunk és a gyűrű sem késlekedett sokáig. A könyveimet itt is folytathattam, így rögvest Koreába költöztem Vele.

Itt hagyott. Itt hagyott! Dühös voltam rá, annyira mint még soha életemben. Noha voltak hullámvölgyeink, én szerettem csak a jót látni benne és a kapcsolatunkban. Szerettem, hiszen férjhez mentem hozzá. Hálás voltam, hogy olyan férfit kaptam, aki káros szemvedélyektől mentes, nem visz bulikba, van munkahelye. Olyan álomféle. Így is írta le magát először nekem: ő tiszta. Akkor kételkedtem benne, de valóban elkezdtem hinni ezt egy idő múlva. V egy álom volt, amiből most felébredtem.

Szipogtam egyet, nem kaptam levegőt, annyira bedugult az orram. Megtöröltem a szemem, ami már szinte égett. De ez semmi sem volt a belső kavalkádhoz képest, ahol az érzéseim csatát vívtak. Nem tudtam, hogy fájhat-e ez az egész ennél jobban már? Miért nem csillapodik a fájdalom? Lelki fájdalmakra nem tudtam mit vehetnék be bármit is...

Mindenki feketébe öltözve, szerettem volna V-nek igazi koreai temetést adni. A márvány sírtábla alatt viszont nem feküdt koporsó. V mindig is azt szerette volna, ha elhanvasztják. Ennek a kérésének mindenképpen eleget tettem. Éppen virágoztak a cseresznye fák, a virágokat megtépte a szél és elmorzsolgatta láthatatlan ujjai között a száradt szirmokat.

-Nézd a fekete özvegyet. - hallottam a hátam mögött egy hangot.

Megfagytam, tudtam, hogy rám utal. Ugyan ki másra? A gúny és a rosszállás szíven szúrt. Lassan, óvatosan fordultam hátra. De senki száját nem láttam mozdulni. Ígyhát visszafordultam, figyelmen kívül hagyva a testetlen hangot. Talán csak a képzeletem az. Megbolondultam volna?

- Tudtam, hogy ez az amerikai csak bajt hoz ránk.

Mindig emiatt ítéltek meg. A származásom hatalmas bélyegét nem tudta az idő sem elkoptatni. De valahogy sejtettem, hogy mély vízbe dobnak, amikor férjhez mentem V-hez. Ő nem ítélt el és megértett, megtanított koreaiul, nem érdekelte más véleménye. Mindig úgy ítéltem, hogy a törődés és az energia amit belefektetett tette a kapcsolatot érdekessé.

Mégis sokan nem nézték jó szemmel. Kivéve V szüleit, akik nagyon elfogadóak voltak és mivel végtelenül szerették a fiúkat tisztelték a döntését. Segítettek beilleszkedni és pártomat fogták. Talán rájuk esett most a legrosszabbul ránézni. Ők még jobban összeroskadtak, mint én. Én lehet, hogy azt fogadtam V a másik felem, nekik ő mégis mindenük. Nem bírtam látni a zokogó édesanya látványát. Én úgy éreztem, hogy kell tartsam magam, így kevésbé hagytam hogy külsőleg megviseljen. Egész életemben, mindig én voltam az, akinek a vállán sírnak.

Nem láttam a holttestet, talán ők igen. Én úgy tartottam tisztelettudónak, ha nem nézem meg. V mindig is azt szerette volna, ha nem nézik az élettelen testét, hanem elviszi a szél a hamvát. Nem akartam elprédálni a hamvait, hanem szépen a sír előtt nyugodott, míg a földre nem szórjuk. Furcsa, hogy nem visszük haza, az inkább szokás lett volna és ott csücsült volna a kandalló tetején a porcelán edényben. Senki sem kérdőjelezte meg a döntését. Talán jobb így nekem, mert így itt tudom őt hagyni valahogy.

-Szerencsétlenre éppen annyit hagyott V, amiből kitelik egy temetés. - sutyorgott megint valaki - Fukar volt, az egyszer szent.

Az ember azt hinné a rossz akaratú emberek a leghátsó sorba ülnek. Rájöttem, a valóság kicsit más szemszögből érvényesül. A hátad mögé ülnek azok az emberek, akik arra vágynak, hogy a hangjukat meg is hallják.

Nem tudták mit beszélnek.. A szavakat folyamatosan lenyeltem a torkomban, és minduntalan az merült fel bennem: mi van, ha ez nem is igazi? Ha V nem halott? Vágy gyúlt a szívemben, bárcsak tudnék valamit tenni a szerelememért? Üresnek éreztem magam és erőtlennek, mint akit kihasznált az idő. A sír alatt V képe volt, körbevéve füstölgő pálcákkal. A szemem a füsttől is könnyezhetne.

Itt volt az ideje, a sanju bólintott nekem, hogy lassan vége a ceremóniának. Felé vettem az irányt és meghajoltunk egymás előtt. Befejezte a szertartást azzal, hogy három marék földet dobott a sírra. A füstölő adott tűz egy kicsit megremegett, de nem oltódott ki.

*vedd le az E/1 szemüveged egy percre*

A távolból egy férfi pillantott rá. Visszafojtotta a nevetését. Még csak nem is sejtheti a fiatal özvegy., gondolta az ajkát harapdálva. Rachel egy pillangó volt, amit készült behúzni a pókhálóba. Ott aztán egyedül vergődhet, míg nem jön a segítség. Vagy maga a vég.

A lakk cipője orra belerúgott az előtte lévő székbe. Izgatott volt szinte, a gondolat, hogy V hamvai ott nyugszanak abban az edényben.. valami gyermeki örömöt keltett benne. Hogy felrúghatná és a szél a kebleire kaphatná a port és eltűnne, mint a kámfor. Azon gondolkodott, ha létezik az Ördög, akkor az most hátradől és nézi ahogyan szórakozik?

Első sorból nézte a pusztulást és ennyire még sosem élvezte a műsort.

Part II

[Központi fájdalomcsillapító, serkenti a serotonin felszabadulást. Depressziót is kezeli.]

Kiléptem a teremből, a vendégek bezsúfolódtak oda. A kertben viszont nem a friss levegőt éreztem. Valaki rágyújtott, milyen érzéketlen. Oldalra pillantottam, egyből rájöttem az öcsém szívja a negyedik szál cigarettáját. Úgy látszik siet, nehogy őt ne vigye el a kaszás és lekési a temető vonatot. Nem is csodálom, ha valaki olyan rossz, mint hét ördög, még a halálnak se kell majd.

- Tedd el. - morogtam rá.

Steve rám emelte a szemeit, ugyanazok a dacos kék tekintet nézett rám vissza, mint a tükörben. Ám az ikertestvérem és én merőben különbözünk. Mindig azt mondták hogy már kinézetre is az öcsém egy lecsúszott drog dealernek tűnik mellettem. Ő hiába az öcsém folyton irányítani és főnökösködni akart fölöttem. Akármennyire is puskaporos közöttünk a levegő, meg kellett hívnom őt is a temetésre.

-De hát bent is füstölnek. - vágta rá.

Igen, de azok a pálcák a szertartás része. Szerintem olyan képet vághattam erre, amire még ő sem tudott mit kontrázni. Steve húzta a száját és ledobta a földre, majd sajnálattal kioltotta a tüzet a cipője talpával. Elborzadtam, hogy ennyi empátia se szorult bele, főleg temetéskor, hogy ne szemeteljen.

Egy elégedett pillantást küldtem neki, megigazítottam a hónam alatt a fényképes albumot. Úgy éreztem ez most a fájdalomcsillapítóm, biztonságérzetem lett attól, hogy ránézek, mi valamikor voltunk együtt. Elegem volt az egészből, a temetés monoton csendje és minden érzés egyszerre zuhant rám.

Hogy Steve ne lásson újra sírni, megfordultam és egy csendes helyet indultam keresni, ahol belecsobbanhatok az emlékekbe az album társaságában. Lehet, hogy szánalmas, de ez most ez egyetlen endorfinom, az egyetlen dolog, ami enyhíti a fájdalmam most maga a fájdalom forrása.

Egy koreai férfi ütközött nekem, az albumot teljesen kiverve a kezemből. A becsapódás váratlanul ért, mintha csak kirántott volna a transzomból. Nem éreztem önmagamnak a testem, csak hús és vér voltam, a lelkem V elragadta már.

- Elnézést Mrs. Taeyhung. - szabadkozott - Jin vagyok.

A hangja tompa volt a fejemben, mintha a gyermekemet ejtettem volna el úgy kaptam az album után, de mindhiába. A férfi viszont hamarabb lehajolt utána, az ujjai közé kaparintva a kincsemet. A márvány ujjak köré fonódtak és lassan felém emelte, de engem megbabonázott a hangja. Ki ez a férfi?

Fájó volt hallani a családnevemet. Összeráncoltam a homlokom. Család..név? Egy nagy frászt! V miért tetted ezt velem? Az arcom érzéstelen volt, amikor átnyújtotta felém. Egy pillanatra a szemébe néztem, de számomra ő is csak egy sablon alaknak tűnt, akármennyire is emlékeztetett a mandula alaku szeme és egyenes haja az én V-mre. Sötét gesztenye színű haja volt, ami a homlokára omlott és kiemelte sötét szemeit. 

- Semmi baj. - motyogtam, majd elsiettem tőle.

Nem ismertem a férfit, sejtettem, hogy valaki V köréből lehet, aki szeretett volna megjelenni a temetésen. Megálltam és utána fordultam, de a koreai férfi felszívódott. Sóhajtottam és folytattam az utam, a távolban kiszúrtam egy üres paviliont. Mit sem törődve a ráncokon a ruhámon, leültem és az ölembe vettem az albumot, végigkönnyezve a fotóink. Teljesen, menthetetlenül gyengének és szánalmasnak éreztem magam. Lehajoltam és újra zokogni kezdtem.

Nem, V nem akarná, hogy ilyen legyek!

Hirtelen megindulásból az asztalnak csaptam az albumot, ami nagyot kuppant, majd dacosan becsukódott. Akkor láttam csak, hogy a szél fodrozva kapja a markába azt az apró cetlit, ami kiesett az albumból. Felhúztam a szemöldököm és megélénkülve nyúltam a cikázó fehér papírért. A szemeim mohón itták be a sorokat:

Rachel! Szeretlek. Ha ezt a levelet olvasod, én már halott vagyok. Tudnod kell valamit rólam, amit soha de soha nem mondhattam el neked. A könyvespolc mögött egy széf van, a kód hozzá  pedig ez 3972eft. Ne gyűlölj meg... könyörgöm.

Az ütő megfagyott bennem. Éreztem, hogy a szívem maratonra készül a mellkasomban. Nehezen nyeltem és a fülemben hallottam a dobogást. Az ujjaim már nem éreztek és egyéb nem járt a fejemben, mint az, hogy V soha sem hazudott volna nekem.

Felkaptam mindent, amit csak a pavilionban hagytam és haza siettem. Gondolkodás nélkül vágódtam be az autómba és már futott is a kerék hazafelé. Rosszabbnál rosszabb gondolatok töltötték be a fejemet, még mi lehetett az, amit míg élt, nem mondhatott el? Valami olyasmi, amiért számonkérhetem... V viszonyt folytatott és van egy gyereke. Ez volt a nyerő teóriám.

Ám azok után, amit a széfben találtam inkább azt kívántam, bárcsak igazam lett volna. A széfben levelek sokasága nyaralt, mindnek a címzettje OLIVER4 volt. Nem értettem semmit, ez vajon egy fedőnév lenne? Futottam a sorokat, a szőr felállt a hátamon, mintha ez az egész jeges vízbe dobott és újra visszatértek az érzéseim.

Ezek határozottan kém levelek voltak.

A levelekben egy olyan férfi élt, akit én nem ismertem, aki teljesen idegen volt számomra. Aki olyan ridegen és számítóan beszélt emberek életéről és sorsáról. Rideg és céltudatos. Biztosan mellette aludtam én éjjelente? Az én emlékeimben egy olyan V volt, aki betakart éjszakánként, ha fáztam. Egy zárkózott, de kedves embernek ismertem.

Most viszont minden, de minden összeomlott a szemem előtt. A fejemhez kaptam, azt kívántam bárcsak egy vicc lenne az egész. Az sem fért a fejembe, hogyan tudta mindezt művelni mellettem, anélkül, hogy rajta kapnám? V-nek egy élete volt a hátam mögött és én csak most csöppentem bele az ő igazi univerzumába.

Part III

 [Gyulladáscsillapító mediátor]

Bizonyos szinten, a levelek fájdalmat csillapított a levelek olvasása. Mert egyre inkább tudtam így elengedni V-t, vagyis valakit, akiről azt hittem, hogy V. Egy világ dőlt össze bennem, nehezen tudok már a képére nézni. Egy idegennel éltem együtt három évig, egy ismeretlennel feküdtem le és mondtam, hogy szeretem. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek azzal a ténnyel, hogy ennek ellenére Rachel Taeyhung marad a nevem.

Most már aligha változtathatom meg, különben is, mivel indokolnám? Próbáltam fenntartani a látszatot, hogy semmi sem változott a gyász időm alatt. V szüleit még jobban megviselte volna ez a gyönyörű hazugság, mint engem, így hallgattam. Sejtettem, hogy a tűzzel játsszok és ha felfedném őt vagy magam. Ha megégetném magam akkor kétlem, hogy bármi is tudná azt már csillapítani...

Hogyan keveredhetett V egy kémtársasághoz? És miért hívják OLIVER4-nek?

Úgy döntöttem a legjobb dolog most, ha lapulok és várok. Ám a várakozás lassan az őrületbe kergetett, éreztem, ahogyan a paranoia egyre magasabbra hág napról napra. Lassan már a Starbucksba se tudtam bemenni teljes nyugodtsággal, még az is rosszul esett, ahogyan a barista a nevemen szólít.

Hetek teltek el így, én ugrásra készen.

Mindenkiben az ellenséget lestem, azt a szervezetet, ami valószínűleg V életére tört. És ami talán most rám vadászik. Védtelennek éreztem magam, mert amúgy semmi esélyem egy szervezet ellen, ez tény. Ám ez a gondolat teljesen tótágasra állította az önképem és a nyugalmam.

A holt ezüstösen sütötte meg az ágyam üres részét. Végigsimítottam a hálóingemen és lehúztam magamról a takarót, melegem volt. Szokatlan meleg volt májushoz képest. A fehér fény az ágyra vetült, ahol senki sem aludt. Ragaszkodtam a magányhoz, mert azon az alapon, hogyha valakit nem ismertem meg, akihez hozzámentem, hogyan érezhetném magam biztonságban más valakivel az ágyban?

Éjszaka volt, álmatlan voltam. A laptopom fénye kiszűrődött a másik szobából, félig homályba burkolva a szobámat. Képtelen vagyok mostanában fény nélkül aludni, akármennyire is gyerekes. Meg aztán mostanában felborult az alvás ciklusom és éjszaka gépeltem többet a könyvembe. Nem haladtam a könyvemmel úgy, ahogyan terveztem, mert az utóbbi hónap kizökkentett.

V egy trauma most számomra, és még rosszabb, hogy senkivel sem tudom megbeszélni ezt. Teljesen egyedül voltam ezzel a hatalmas titokkal. Felültem és felhúztam a lábam, teljesen átölelve, azon merengve hogyan tovább. Ez a mérhetetlen stressz még a ciklusom is eltolódott. Már egyetem során is tapasztaltam, hogyha erős érzelmi behatás ér akkor a menstruációs ciklusom felborul. 

Egyszer csak egy halk kopogtatás szakította félbe a gondolataim. Összerezzentem, talán jöttek utánam? Baromság. Akkor nem kopogtatnának. Felálltam az ágyról és nesztelenül indultam a hang irányába. Az erkélyhez értem és megpillantottam egy fehér galambot a

Ki küld még galamb postával bármit is?

OLIVER4

K.P. E.5. :234iut2pi

12:12 12.05

Csak ráncoltam a szemöldököm, micsoda rejtjelek ezek? Annyira futotta csak az agyam, hogy a határidő május 12. Napokig próbáltam megfejteni a levelet, de mindhiába. Aztán pedig már csökkent az esélyem, hogy egyáltalán rájöjjek. Az arcom égett és úgy éreztem az arcüregeim lángokban álltak. Nehezemre esett a gondolkodás. Eszembe jutott, hogy ilyenkor régen V nekem teát főzött, az édesanyja receptje alapján. Szinte a gesztus meggyógyított.

Magamra húztam a takarót és vegyes érzésekkel csuktam be a szemem. Gyűlöltem V-t, mert így becsapott, de még mindig szerettem azt az embert, aki velem volt. Még egy hónap után is annyira érzékenyen érintett, feltépi minden lépésnél ezt a sebet.

Köhögtem, úgy éreztem egy tapotat sem bírok tenni, nemhogy ma megfejteni a levelet, hiába szólt a határidő. Valami gyulladás lehetett a szervezetemben, ami ellen válaszol a testem lázzal. A láz így uralma alá kerített. Dühös könnyek gyűltek a szememben, a saját képességeim feladták a szolgálatot. Talán valaki megmérgezett? Mélyet lélegeztem és próbáltam lenyugtatni magam. A mai Starbucks-on kívül egyebet nem kaptam idegentől. Felmordultam és kitakaróztam, nagyon nagyon vártam már, hogy hasson az a lázcsillapító. Lázas álomba zuhantam önkéntelenül. V-ről álmodtam, kergetett és én rohantam. Egy sötét folyosón futottunk, de ő sosem kapott el. Sosem.

Arra keltem fel, hogy a homlokom már kevésbé süt. Nyakig be voltam takarva és egy pohár tea volt az éjjeliszekrényen. Tétován felültem és a torkom sivatag volt. Égett, annyira száraz volt. Köhögtem, a torkomhoz kaptam. A tea enyhítette a fájdalmat, noha csak langyos volt. A pillantásom egyből ki az ablak előtt repülő galambokra esett.

- A.. a levél. - lihegtem.

A teás bögre megállt a kezemben. Várjunk csak... 

- A levél kamu volt. - szólalt meg egy férfi hang az ajtóból.

Part IV

[Motoros funkciók. Impulzív mozgások.Érzelmi behatások.Szexuális motiváció.]

- Én írtam neked a levelet. - szólalt meg újra a férfi - Nem neked szántam ugyan a csapdát, hanem bárkinek aki OLIVER4-nek akarja kiadni magát. Főleg az ellenség közül.

Lassú, óvatos mozgásokkal közeledett felém, mintha attól félne kiugrasztana vagy hirtelen felindulásból hozzávágnék valamit, vagy hasonlók. Nem értettem miért ennyire kimért. Inkább féltem én tőle, mint ő tőlem. Egy kémtől más reakcióra nem számíthat az ember. Egy didergés ment végig rajtam, ahogyan a tekintetünk találkozott. Sötét szemei rám meredtek, szinte a lelkembe látva, én pedig álltam a tekintetét. A kezemben szinte remegett a teás csésze... Ő meg miért főzött nekem teát? Mi lesz most? Megöl?

- Kockázatos lenne elmondanom a nevemet és a funkciómat, de mivel te is nyakig benne vagy.. J Hope vagyok.

Az ágyam előtt állt és lazán levetette magát az ágyamra. A rugók visszadobták és én megmozdultam önkéntelenül el tőle. Ez a fiú folyton mozgásban volt, én pedig csak kapkodtam a fejem. Átlagosan nézett ki, semmi sem mondta meg róla, hogy kém. A jellegzetes vágású szemei és a sötét haja elvegyítette a többi koreai között. Mégis volt benne valami csavar. Most már szemtől szembe néztünk egymásra, mély szemei voltak az egyszer már szent. Gyóntatófülkében ülő pap palástjára emlékeztető feketeség voltak a szemei. Mintha egy kút mélyére néztem volna, aminek az alján a vízben megpillantottam a gyenge, torzított másomat.

- Én most álmodok... - törtem meg a csendet - Vagy ez igazi?

Feleslegesnek tartottam, hogy lereagáljam a nevét, ő pedig nyilvánvalóan tudja, hogy ki vagyok. Eddig az arca teljesen érzelemmentes volt, most viszont elmosolyodott, a szája sarkában gödröcske volt. 

- Annyira igazi, minthogy én itt állok. - sóhajtott J-Hope - Bizonyára rájöttél már, hogy a férjed nem természetes halált halt. OLIVER egy kémszervezet, ami információt szállít Dél Korea és Amerika között, ennek a tagjai vagyok én és ő is.

Bólintottam,egy részére én magam is rájöttem. Bennem is összpontosult, hogy mennyire felesleges vagyok ebben a történetben. Belekortyoltam a teámba, majd megköszörültem a torkom:

- Ezért kellettem én, nem? Az amerikai lány...?

J Hope közelebb csúszott hozzám az ágyon, én pedig figyeltem minden mozdulatát. Mérhetetlen biztonságérzetet és nyugodtságot sugárzott ez a férfi megmagyarázhatatlanul. Pedig, ha ez egy csapda, akkor most tényleg beleestem. Felhúztam a szemöldököm, de a fiúba nem estem bele! A szemem végigfutott az alakján, talán a láz tette velem, de melegség öntött el a közelsége miatt.

- Bizonyára kézenfekvő volt a származásod. - bólintott mosolyogva, megértően - Igazán sajnálom, hogy akkor stresszbe helyeztelen azzal, hogy a levelet akartad megfejteni. Ám hadd tegyem hozzá, nem lettél volna képes még egészségesen sem teljesíteni a kód leadását.

Hát kösz. Keresztbe fontam a karom. Már egy pillanatra azt hittem elég okésnek tűnt, de úgy látom nem hezitál beoltani.  Újra, vegyes érzésekkel álltam a helyzet előtt.

- Akkor mi célja volt a levélnek? 

Lefogadtam, hogy várta ezt a kérdést, élvezettel avatott bele a mestertervébe. Beavatottnak éreztem magam, hogy velem ilyen titkot osztanak meg. Olyan egyedül éreztem magam a saját titkommal eddig.

- Az, hogy megtudjam ki ölte meg a férjed. Ha valaki imposztorként kiadta volna magát V-nek úgy, hogy a halálesete nem terjedt még túl az OLIVER-en akkor tudtam volna, hogy belső emberrel van dolgom. Hogy valaki árulta a bőrét egy külsősnek?

Felvontam a szemöldököm, kicsit nehezemre esett követni a koreai Sherlockot. Intettem, hogy folytassa csak. J Hope egész belelendült a mesélgetésbe. Ezt furcsán aranyosnak tartottam egy picit. Hát, legalább nem kellett harapófogóval kihúzni belőle.

- Az, hogy senki sem válaszolt arra utal, hogy V-t egy belsős ölte meg. Már csak az a kérdés, hogy ki. OLIVER egy kis részleg az információ csere szervezetek között. De eléggé el vagyunk szigetelve, így nem gyanakodom más részlegre. Heten voltunk OLIVER-ben, most már csak hatan.

Ez eléggé belsős információ volt, sőt, nemzetközi ügyek pihennek a kezeinken? Feltételeztem, hogyha eddig nem nyiffantott ki és ezeket elmondja, akkor valami célja is lehet... Újra eszembe jutott, hogy közülünk én vagyok az, aki gyengelkedik. Felhúztam a lábaim és rá támaszkodtam, próbáltam ridegnek és érzéstelennek tűnni, hogy ne kekeckedjen velem.

- Miért mondod ezeket el nekem? - kérdeztem kétkedve. 

J Hope kereste a tekintetem és én minden rezdülését figyeltem. Mindig is azt hittem, hogy jól olvasok az emberekben, de így, V titkai után már nem vagyok ilyen biztos benne. A csalódás és a maga a tény, hogy a volt férjem így kijátsszott még elevenen él. Veszélyes ügyekbe sodort, ami akár az életembe is kerülhet, most hogy ő már all in a sajátját feltette.

- Mert azért vagyok itt, hogy veled együtt kiderítsük ki ölte meg V-t. - mondta halkan-Megvédelek. 

Az utolsó szóra kicsit mintha meglágyultam volna. Szerettem a protective embereket és amígy még V-vel voltam ezt éreztem. Hiányzott, pokolian hiányzott az az érzés, hogy valaki megvédjen. Éppen ezért hatott szinte varázsszóként és előtört a hiányérzetem. Buta kislánynak éreztem magam, de bizseregtem és jól esett a hősiessége. Egek, csak remélni tudom nem az ördögöt engedem be a házamba.

- Bízhatok benned? - suttogtam.

Számára én biztosan egy nyitott könyv vagyok, ellenben ő nekem. Még abban sem vagyok biztos, hogy mindent elhihetek amit mond. Csak az a helyzet, hogy más választásom sincs, mint engedni neki. Bejutott a lakásomba és jelenleg én gyengélkedem. Puszta kézzel is felül kerekedne rajtam. Az ajkamba haraptam.

- Ha meg akartalak volna ölni, már megtettem volna.

Part V

[Hatása terhesség ideje alatt nem érvényesül, szabályozza a simaizmok működését, fontos szerepe van a szülés megindításában. Segíti az anyát kötődni a magzathoz. Kötődni.Szexuális viselkedést is befolyásolja.]

Egy szobás lakásban éltünk V-vel, így nem volt hova tegyem J Hope-ot, mint a nappaliban lévő kanapéra. Átköltöztettem az írós dolgaimat a saját szobámba, hogy ne kelljen éjszaka hozzá mennem. A többi rész közös volt, de arra intettem, hogy próbálja a dolgait nem szem előtt hagyni. Mindig attól rettegtem, hogy betoppan nálunk egy ismerős vagy az anyósom, aki valószínűleg kiakadna, ha egy idegen férfival laknák össze alig másfél hónappal a fia halála után. 

Sokan azt gondolnák, hogy hidegek maradtunk egymásnak. Nem sokáig, J Hope beszédes volt és olyan-de-olyan könnyűvé vált hozzá kötődni és ahhoz, hogy ő önként testőrt játsszik. Lassan azon kaptam magam, hogy megszoktam, sőt, megszerettem a közelségét. Csupán azért, mert valaki megértette a helyzetem, a fájdalmam és mert nem hagyott magamra.

- Nem tudnád te helyettesíteni a ligádban V-t? - kérdeztem egy délután.

J Hope felemelte a fejét és faarccal nézett rám.

- Persze, mi koreaiak annyira egyformák vagyunk, hogyha felveszek egy kalapot és bemegyek a másik szobába akkor azt hiszik, hogy V vagyok.

Egyre jobban kezdtem megismerni őt, egész kezdtem megkedvelni a humorát is.

J Hope-al sok éjszakai kalandunk lett. Na de nem úgy. Nekem ugye az alvási ciklusom fuccsba ment, így gyakran gépeltem, vagy jártam-keltem a házban az alvajárók módjára.

- Te miért vagy ébren?  -szóltam rá, amikor kiértem a nappaliba és ébren találtam.

A férfi törökülésben ült az ágyon és valamit a kezében szorongatott.

- Téged őrízlek.

Erre éreztem a melegséget a medencémben és az arcomon. J Hope mindig biztonságérzetet adott és talán talán függője lettem az érzésnek.

- Te nem tudsz aludni? - suttogta nekem - Nehéz lesz ilyen trauma után.

Ezt kedveltem benne, egek majdnem azt mondtam hogy szeretem benne. Szóval ő valahogyan mindig megérezte, hogy én mit érzek. Ennyire átlátszó vagyok? Mindig is védtelennek éreztem magam mellette, de egy idő után olyan jó volt látni, hogy nem él vissza semmivel. Noha úgy éreztem, hogy én nem nyújtok neki semmit sem cserébe azon kívül, hogy élő csali vagyok.

- Én... csak nehezen viselem az egyedüllétet. - vallottam be nehézkesen.

Szinte elszégyellve magam a saját gyengeségem miatt, sarkon fordultam és visszamentem a szobámba. Leültem az ágyra és kettőt nem vettem levegőt a férfi halk lépéseit hallottam az ajtónál. Halkan kinyitotta az ajtót és belépett félszegen.

Azon az éjszaka az ágyamban kötött ki. Nem értettem mikor vette a bátorságot, hogy lefeküdjön mellém. Először összerezzentem, nem is mertem felé fordulni. Hallottam, hogy a légzés frekvenciája túl gyors ahhoz, hogy ne legyen éber. Visszatartottam a lélegzetem, nem féltem tőle, csak szokatlan volt az, hogy ahová a hold sütött be van töltve az ágy része. Felé fordultam és láttam, hogy néz szótlanul, a sötét szemei belém fúródtak. Nem szólt és én sem.

Már hetek óta laktunk és aludtunk együtt, amikor még mindig nem szólt hozzám az ágyban. Mintha ott elvágták volna a fonalat nála. J Hope egész végig tisztes távolságban maradt tőlem, nem érintett meg. Volt egy részem, aki azért vonakodott őt magamhoz engedni, mert kihasznál majd.

Lehet, hogy sosem feküdtünk le, mégis intim volt az egész. Láttam már aludni is, J Hope bízott bennem annyira, hogy lecsukja a szemét mellettem. A hold megsütötte az arcát és angyali volt, és nagyon békés. És ez intim volt. Az arcom sokszor égett és hiába szégyenkeztem, hogy néha mennyire kívántam. Magam sem tudtam megmagyarázni honnan jött ez a vágy, vagy a vonzalom melyik nap tört rám először. Mégis bennem volt és fűtött és nagyon frusztráltan hagyott, mert vele egy ágyban aludtam.

Vajon ő is vonzódik hozzám? Vele lenni olyan érzés volt, amit régen nem tapasztaltam. V-t már ridegnek éreztem, annyira távolinak. A szerelmem iránta lassan aludt ki, most már, hogy a lepel lehullott.

J Hope nem érintett meg, én voltam az első, aki hozzá bújt. Fogadta a közeledésem és a karjait körém fonta. Régen nem álmosodtam el ilyen könnyen. Nem gyötörtek a kétségek és a félelmek a jövőt illetően. Nem akartam arra gondolni, hogy ez milyen rossz. Hogy én özvegy vagyok... Csak a teste melegét akartam érezni. Biztonságot. Nem tette a kezeit oda, ahová nem akartam. Mégis, amikor megcsókolt és én könnyűvérűnek éreztem magam, mert hagytam. Kinyitottam a szemem és az övével néztem farkas szemet. Elnyelt a tekintete. Ő is akart, ehhez már nem fért kétségem.

Nem suttogta azt, hogy szeret. Pillowtalk inkább a szerelmeseknek való és mi nem tudtam mik vagyunk. Hálótársak?

Az éjszakák teltek és a helyzet változatlan volt. Azt mondtam magamnak, hogy ő nem használ ki. Hogy én használom őt ki. Hogy nem érdekel mi van vele, hogy nem kell egyéb csak a teste. Mégis, okvetlen eszembe jutott, hogy vajon hány lánynak ajánlotta már fel szolgálatait (ám nem csak testőrként). Úgy éltem V mellett anno, hogy úgy hittem tiszta, ám nem mertem ugyanezt feltételezni J Hope-ról is. A keze járása és az ajkai útja a nyakamon nem adott több reményt, hogy egy amatőrrel van dolgom.

A keze lecsúszott a derekamra. Behunytam a szemem és sóhajtottam. J Hope sosem érintett meg előbb, mint én őt. Sosem húzott magához, amikor nem akartam. Sokszor gondoltam, hogy éppen ez a taktikája, hogy hagy epekedni maga után. Az ujjam végigsimítottam az arcélén, majd az ajkain, majd le a mellkasára. Szerettem néha tesztelni a vizeit, de hiányoltam, hogy ő nem cselekszik hasonlóan. Sokszor a tekintetem volt éppen ezért számonkérő volt.

- Nem érted, miért nem én húzlak magamhoz?

Bólintottam, a kém már megint a gondolataim tallózta.

- Én sosem hódítottam el senki nőjét azzal, hogy megérintettem. - suttogta lesütve a tekintetét -Ha valaki engem akar akkor azért akarjon, amit nem az ágyban tudok neki nyújtani. Ha el akarod felejteni valakivel V-t akkor tedd meg. De ne azért tedd, mert én markoltalak meg.

A szavai megleptek és szinte leforráztak. J Hope egyenes, sosem azzal a szándékkal került mellém, hogy elszeressen V-től. Elszégyelltem magam, mert én kezdeményeztem az elfelejtős taktikát. Egy rövid pillantást vetettem rá, aztán nem fordultam felé egy ideig az ágyon, sőt, pár napig nem bújtam a karjaiba.

x

- J Hope, mi lesz most?

A férfi csak bámult az asztalon lévő terhességi tesztre. Két piros csík éktelenkedett a kijelzőn, jelezve, hogy pozitív. Kétségtelenül terhes voltam. A világ forgolódott velem és összeállt a kép. Amióta késett a vérzésem, valószínűleg az első trimeszterben lehetek, innen a hányingeres tünetek. Magamat kezdtem okolni, elvégre túlságosan elnéztem mindent magamnak és a kimaradt havim a stresszre fogtam. Megértettem mostmár a túltengő hormonjaimat, amik miatt talán túlságosan is szeszélyes és kívánós voltam. És rámásztam emiatt a rossz emberre.

- Ha ez V-től van, akkor ez megvéd a többiek előtt. - szólalt meg kisvártatva J Hope.

Frusztráltan sóhajtottam.

- Persze, hogy V-től van.

J Hope elgondolkodva meredt maga elé és először láttam egy idő után gondterheltnek. A karjaiba bújtam és most az egyszer nem kértem engedélyt. A férfi visszaölelt és nem szólt, én pedig pár percig megengedtem magamnak, hogy ott maradjak. Sosem öleltük meg egymást napfényben, mintha a kapcsolatunk (vagy akármink) kizárólag az éjszaka teremtménye.

- Valamit mutatnom kell neked. - bújtam ki a karjaiból - Ma reggel találtam el sem képzeled hol.

Egy jelvény volt, aranyozott szegéllyel és nagy betűkkel írta rajta: OLIVER. Az íróasztala aljába volt felragasztva, amikor takarítottam találtam meg. J Hope elvette és nem szólt semmit. Először kezdtem félni, hogy nem avat bele a gondolataiba.

Part VI

[az „üss vagy fuss" reakció kulcshormona]

A szokásos bevásárlásomból jöttem vissza. Beléptem és ledobtam a táskám, majd azt követte a cipőm is. Lenéztem a parkettre, megláttam J Hope cipőjét is, de szétdobállva. Ezt furcsálltam, a férfi rendszerető lénye ehhez nem szokott. Akkor tűnt csak fel, hogy valaki mégis van itthon. 

Zajt hallottam, lihegést és koppanást. A zsebemből kihúztam a sokkolót, amit még J Hope-tól kaptam kölcsönbe. Beléptem a konyhában és megtaláltam a férfit egy másikkal dulakodni. Egymást püfölték a konyhapadlón. Megrémültem, mert J Hope volt alúl. A vérem egyből elöntötte valami, gyorsan cselekedtem, ahol csak értem megráztam az idegen férfit. 

- Nem te... - aztán elordította magát.

J Hope kimászott alóla és végre elérte a saját pisztolyát. Nekem megfagyott a vérem, ahogyan a kezében láttam, úgy festett, mint egy gyilkos. Nem illett ez a kép a szelíd lelkű és törődő testőrömhöz.  A férfi lihegett és valószínűleg a vérében az eget ütötte az adrenalin. Gyorsan cselekedett, a feltápászkodó férfiba rúgott egyet, ami újra összeroskadt. Én a falnak támaszkodva figyeltem. Nem húzta meg a ravaszt, noha célba vette. Miért nem lő? Miért nem lő?!

- Ez meg mi volt, Jimin? - vonta kérdőre helyette az idegent.

Jimin? Hallottam már ezt a nevet, J Hope mutatta be, amikor az OLIVER tagjairól beszélt. Szóval még egy kém? Abba gondoltam hogy nekem végem lett volna, ha én érek hamarabb haza, mint a testőröm.

- Mutasd a jelvényed! - kiáltott rá a Jimin.

J Hope megrázta a fejét és sóhajtott. Én még mindig megrettenve néztem az interakciót. A kezemben szorongattam a sokkolót. Mégis, úgy tűnt a kémem kezd lenyugodni és elővenni a kimért arcát. A kandallóhoz képett és szó nélkül begyújtott. Jimin, mintha szófogadóan ült volna a konyhakövön és a fejét dörzsölte. Érdekes kép volt, az előbb még egymás torkának ugrottak, nem? Pillanatokon belül ropogni kezdett a tűz. Én csak néztem egyet, a nyár közepén tüzelni? J Hope elkapta a kérdő pillantásom, a fegyverét egy kicsit lejjebb engedte a fegyverét és az egyik kezével végigsimította az egyik kezem.

- A volt főnökünk tudta, hogy ki a besúgó, de ő sincs már közöttünk. - magyarázta nekem - A besúgó jelvényét hamisra cserélte, az igaziak nem égnek el a tűzben.

Bólintottam. J Hope eltette a fegyverét, kicsit megpiszkálta a tüzet, majd komoly arccal fordult Jiminhez. A fejével felém bökött, de a tekintete nem lágyult meg.

- Az enyém a gyerek. - jelentette ki hangosan.

Mellesleg sosem feküdtünk le. Amikor kitettem a terhességi tesztet egyikünkben sem merült fel a gyanu, hogy ő apajelölt lenne. Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam semmit sem. Biztosra vettem, hogy J Hope tudja mit csinál. Teljesen vak volt az a bizalom, amit belé vetettem. Jimin szúrós szemmel nézett rajtam végig. Majd felpattant, én pedig összerezzentem, szinte a kémem háta mögé bújtam. Tudtam, hogy ő nem engedné, hogy egy ujjal se nyúljanak hozzám. 

- Dobd be a tűzbe a jelvényed! - címezte a szavait J Hope-nak - Hogy lássam, te is igazi vagy.

J Hope a zsebébe nyúlt és szó nélkül engedelmeskedett. A tűzbe vetette a saját jelvényét és vártunk, hogy elég vagy sem. Jimin lassan felült és maga is szemügyre vette az épen maradt jelvényt. Még én is megkönnyebbültem, hogy nem tégla. Sovány vígasz, hogy ebben nem hazudott.

-Elnézést, J Hope, azt hittem, hogy te is benne vagy ebben az egészben. - szabadkozott mélyen bűnbánó tekintettel Jimin.

Felhúztam az állam. Bezzeg az előbb majdnem kivájta a szemét, most meg bocsánatot kér! Hálát adtam, hogy J Hope nem ennyire impulzív személyiség. A férfi leemelt egy kanna vizet és a tűzre öntötte, kioltva a nyalábokat. Én csak keresztbe fontam a karom, kéznél hagytam a sokkolót, kicsit sem bíztam ebben a Jiminben és reméltem ő sem.

-Nem vagyok benne. - morogta J Hope - De most már magyarázd meg, hogy miért törtél rá!

Azt szerettem ebben a férfiban, hogy a jó kérdéseket teszi fel mindig.

-Kiszivárgott egy felvétel. - suttogta Jimin - V a tégla.

J Hope sóhajtott és az ajkát rágta. Jimin leporolta magát és próbálta a lehető legmeggyőzőbb arcát mutatni. Oldalra döntöttem a fejem, azért a kémecském jól helyben hagyta, szinte elégedettséggel konstatáltam a vörös foltokat az arcán és a karján.

-De számít ez? - vágtam közbe - V halott. Ezzel megoldódott a dolog, nem?

Jimin észrevette a kutakodó tekintetem, kiseperte a haját a szeméből és az ujját végigsimította az állán. Kezdte visszanyerni az erejét és a magabiztosságát, kissé kipüffesztette a mellkasát.

-V nem halott, azt hallottam. - erősködött a férfi.

-Mese az egész. V halott. - ez volt J Hope utolsó szava, én pedig megkönnyebbüléssel hallgattam a meggyőződését, nem érdekelt, ha hazugság akkor is ezt akartam most hallani-Jimin, megkérlek, hogy most menj el.

Jimin húzta a száját és keresztbe fonta a karját. De nem dacolt, kifelé indult a konyhából és J Hope követte, én kissé lemaradva farkaltam utánuk.

-Mi lesz a gyerekkel? - suttogta Jimin bizalmas hangon.

Hát persze, ő simán elhitte. Azért erősködött, mert azt hitte J Hope megölte V-t miattam és én most áldott állapotban vagyok ennek a viszonynak a gyümölcse. Lehet könnyebb azt megmagyarázni, mint a jóságot, amit kapok tőle. Sokszor elgondolkodtam azon, vajon mit érezhet irántam?

-Megoldom. - hallottam J Hope vérszegény válaszát.

Jimin bólintott, egy vegyes érzésekkel teli pillantást küldött felém, én pedig kihúztam magam.Éreztem J Hope kezét az enyémen, amint becsukta az ajtót magához húzott. Meglepődtem, hogy ő kezdeményezte ezt.

-Tudom, hogy ez mennyire megalázó neked, de azt kell hazudnod, hogy tőlem van, különben az egész OLIVER a nyomodban lesz.

Hát persze, most ez a hazugság a biztonságosabb. Az arcom a kezembe temettem, hogyan fogok így bárkinek is a szemébe nézni? V anyjának Mi van, ha V él? És mi van, ha megszületik és a hazugság még él? J Hope-ra sandítottam, ez a baba már az ő nevéhez fog kötődni, vajon így a gyerek nevelését is vállalja majd? Annyi kétség tört rám, hogy úgy éreztem szétcincálnak. Nem tudtam, hogyan fogom elviselni a megbélyegzést. Egy pillanatra magamban azt kívántam bárcsak soha, de soha nem találkoztam volna V-vel.

Part VII

[Testhőmérséklet, étvágy,empátia, szexualitás szabályzása. Eufória felszabaduláskor.]

Benyitottam a lakásba, általános paranoia uralkodott rajtam a Jimin-es eset óta. Beléptem és megszokásból csekkoltam J Hope cipőjét, ám nem volt a padlón. A táskám felakasztottam és beleszagoltam a levegőbe. Édes tea illat volt, éppen a kedvencem, amit a férfi a meghűlésem óta főzött. Furcsa, azt hittem nincs is itthon. Talán megfőzte mielőtt elment, gondoltam, majd megvontam a vállam. A tea illata csábított, így a konyha felé vettem az irányt.

Ám a konyhában más látvány fogadott. Az asztalra a legfinomabb porcelán készletem csücsült a frissen főzött teával. Az asztalnál pedig nem ült más, mint a drága férjem. V.

- Te élsz. - suttogtam elborzadva.

Félelem és pánik tört rám, megbénította a lábaim és a karom csak lógott a testem mellett. Többször is pislogtam, hátha csak képzelem. De nem, épen és teljesen élettelien teázgatott. Egy karcolás sem volt rajta, ugyanúgy fésülte a haját és a szemei életvidámak voltak, ahogyan rám emelte őket.

- Kicsit lelkesebb fogadtatásra számítottam. - jegyezte meg V fanyar humorral.

Én még mindig megrőkönyödve álltam előtte. Mind az járt az eszemben, hogy itt fogom lelni a halálom, mert kétlem, hogy ebből jó fog kisülni. Istenem, J Hope meg hol lehet?

- Miért tetted ezt?  - nyögtem ki, megállíthatatlanul kicsúsztak a szavak. 

Szürcsölt egyet a teából, lerítt róla a merő kimértség (direkt így írtam) ahogyana letette a csészét és jeges tekintettel nézett rám. Nekem libabőrös lett a karom, rá sem ismertem erre a férfira. Képtelen voltam felidézni azokat az időket, amikor még szerettem. Távoli volt, mintha egy lázálom lett volna.

- Én is ugyanezt kérdezhetem. - vágta rá hidegen V.

És nem kellett sok, hogy érezzem az arcom ég a szégyentől. Elképzeltem, hogy V csendben figyelt a sötétben, biztosan tudva, hogy az éjszakáim csak egy ideig töltöttem magányosan. Még magamnak sem tudtam ezt teljesen elnézni, de felmentettem magam azért, mert nem a házasság ideje alatt történt. De ha ő él, akkor én tényleg megcsaltam őt J Hope-al.

- Elárultad azokat az embereket, V. -tereltem vissza a témát. - A vesztükre hagytad...

Nem volt elég magabiztos a hangom, ezt én is éreztem, de valahogy egy gyilkos előtt nekem is inába szállt a bátorságom. A kezét néztem, ahogyan finoman pakolja a porcelánt és kecses mozdulatokkal iszik. Szinte azt vártam, hogy a fehér porcelánon vér nyomokat találjak a kezéről.

- És te? - csattant a hangja, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, soha se de soha nem emelte fel eddig a hangját rám -Ágyba bújtál a kém társammal és én két hónapja sem vagyok halott, Rachel. 

Kinyitottam a szám, hogy valamit replikázzak, de nem jöttek szavak a torkomra. A kemény izagság megbénított. Mocskosnak éreztem magam, mintha csak leöntöttek volna kátránnyal örökké megbélyegezve.

- Mint hallottam gyereket vársz tőle. - tette hozzá csendesen.

Kerültem V tekintetét, nem volt értelme tagadnom, csak még jobban belekevertem volna a gyereket is ebbe. A kezem önkéntelen a hasamra csúszott, ahol még nem volt nyoma a terhességnek. V egy kis ideig nem szólt újra. Vajon őt tényleg érdekli ez? Egy pillanatra mintha igazi fájdalmat hallottam volna a hangjában.

- Csalódtam benned. - szólalt meg ridegen - Na de ne kerülgessük a forró kását. Van nálad valami, ami az enyém. 

Felhúztam a szemöldököm, most már értettem, hogy miért néz ki a konyha az asztalt leszámítva úgy, mint egy csatatér. 

- Ide a jelvényt. - nyomatékosított V.

Nem volt nálam, elvégre J Hope-nak adtam. A rémület szorongatni kezdett, ahogyan hallottam a hirtelen szék nyikorgást. V felém vette az irányt. Jobb híján futni kezdtem ki, de a nappalin tovább nem jutottam. Belém vetette a karmait és visszahúzott. Pillanatokon belül a földön találtam magam és ő fölöttem. Két oldalról elzárta az utam és a kezét a nyakam köré tette, amit én képtelen voltam lefejteni. Éppen most nem hoztam azt a francos sokkolót!

- Amerikai lányka.- nevetett kajánul - Nézz magadra, ahogyan itt vergődsz, talán jól esik ha fojtogatlak? Remélem igen, mert megérdemled te utolsó...

- Engedd el. - vágott közbe egy erőteljes hang. 

Felismertem a hangot, de képtelen voltam még örülni, amikor ennyire fáj és alig kapok levegőt. V enyhíteni kezdte a szorítást, de messze volt még a boldogság. A szemeimben könnyek úsztak, nem bírtam visszatartani a patakokat.

- J Hope.- szólalt meg csengő hangon V - Kellemes meglepetés. A te jelvényed is megfelel nekem.

A férfi nem felelt, én pedig nem láttam mit csinál. Reméltem kéznél tartja a fegyverét. V hagyott engem levegőt venni, kissé lemászott rólam. Az érzékeim visszatértek, mohón vettem a levegőt. V lenézett rám és egyenesen a szemembe mondta:

- Tudod mit mondanak, ami egyeseknek több szemtanú az másoknak több hulla...

J Hope egyre közelebb jött, amit ő is észrevett, abbahagyta a kínzásom. Lemászott lassan rólam és láttam, hogy a keze a hátsó zsebe felé csatangol. Oldalra döntöttem a fejem a földön, sejtettem ott lehet egy revolver.

- Egykor barátok voltunk. - szólalt meg fájdalmas hangon J Hope.

- Soha. - sziszegte V.

A keze a pisztolyához ért éppen, én pedig féltem, hogy nem J Hope lenne a gyorsabb. A karjába rúgtam, így nem tudta elsütni a fegyvert. Ám mégis eldördült egy fegyver. Becsuktam a szemem ösztönösen, de nem éreztem fájdalmat. Senki sem lőtt belém. Felemeltem a fejem és láttam, hogy J Hope-nak sem esett bántódása. A szívem kalapált és úgy éreztem menten összeesek.

- Sajnálom, barátom. - hallottam J Hope hangját.

A mellkasát ért sebből ömleni kezdett a vér, néhány csepp már szépen megtalát és beitta a felsőm őket mohón. J Hope elhúzott gyorsan, nehogy vérzuhatag alatt maradjak. Sokk alatt voltam és csak kapkodtam a levegő után. 

Három lövés lékelte meg a mellkasát. V köhögött és vergődött a földön, mígvégül kiadta az utolsó leheletét. Bennem mégis az ötlött fel: Tényleg meghalt?  Zokogni kezdtem, valahogy ez volt az első reakcióm. Sajnáltam, egek, még erre is képes voltam abban a pillanatban. J Hope is reszketett, éreztem a kezén. Úgy tűnt ő is a könnyeivel küzdküdött, soha sem akart gyilkossá válni.

V élettelenül feküdt a nappali padlóján. Eszembe jutott, hogy a sírja már a temetőben van, füstölő pálcákkal körülvéve, valaki hamujával megszórva.

Lehet valakit kétszer eltemetni? Úgy érzem én V-t hamarabb temettem el a szívemben, mint fizikailag. J Hope magához húzott és nem engedett. A fülemhez hajolt és azt suttogta: szeretlek. Milyen áron kaptam meg ezeket a szavakat?

- Minden rendben lesz.

Hinni akartam neki, mert J Hope sosem téved.

x

 Egy év telt el. J Hope sosem téved.