„Mikor beléptünk a tízedikes évünk negyedik negyedébe, még két teljes hónapja sem ismertük Summer Mollard-ot. Mégis, már borzasztóan közel állt hozzám ekkor is, mintha az az ötven nap hétszer annyi lett volna. Félszavakból megértettük egymást, ami nekünk remekül jött, a többieknek talán annyira nem. Akadtak olyan helyzetek, amikor csak elegük volt a közös hülyeségeinkből..."

2012. február 3.
– Luke, ideadnád a ketchupot? – szólt Michael a konyhapult mögül, miközben gondosan, centiméterre pontosan kimérve szeletelte fel tíz részre a frissen rendelt pizzát.

– Summer, ketchup-szállítmány a kettes vágányon! – dobtam lendületből hátra a ketchupot, kis csapatunk egyetlen női tagja pedig azonnal vette a lapot, és egy látványos felugrással elkapta a piros dobozt.

– Szállítmány átvéve! – pacsizott le velem. – Vétel, Michael, egy ketchup-szállítmány érkezik a négyes vágányról! Vétel vége!

Michael csak egy sóhajtással jelezte, hogy tudomással vette a feladatát. Kinyújtotta a kezét, míg Summer odacsúszott hozzá a fényes kőpadlón.

– Mr. Hemmings, jelentem, a csomag megérkezett a vevőhöz – sétált felém Summer, amint átadta a szószt Michaelnek. A már megszokott, jobboldal, baloldal, fent, lent két imitált pisztolylövés pacsinkkal gratuláltam neki.

– Szép munka, Miss. Mollard! – dicsértem meg, majd még kiraboltam a fagyasztó jégkrém készletét, és becsuktam mindkét ajtót. Mikor lehuppantunk Ashton két oldalára a kanapén, ő csak lenéző tekintettel fürkészve az arcomat, megrázta a fejét.

– Nem vicces, srácok.

– Nem vicces, srácok – ismételtük meg a mondatát, idióta pofákat vágva, szándékosan elmélyített hangon. Ashton inkább meg sem szólalt már, csak megforgatta a szemeit, és nagy fájdalmában belekezdett egy doboz citromos jégkrémbe.

„És természetesen, előfordult olyan is, hogy másodpercenként bombáztuk őket a megállíthatatlan hülyeség-áradatunkkal."

2012. február 6.
– Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt! – dobta le a táskáját Calum a suli hátsó udvarának, általunk kisajátított padjára.

– Vágtál egy hátraszaltót a frissen felmosott folyosón? – kérdezte Summer, figyelmét mindeközben a matekfüzetének, és házi feladatának szentelve.

– Nem, hanem-

– Megint ráöntöttél egy tál pudingot Charlotte Scott vadonatúj blúzára? – folytattam a sort. Summerrel összenéztünk és mindketten tudtuk; innentől már nincs megállás. Legalább öt percen keresztül vágtunk Calum fejéhez nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, mindent, ami csak eszünkbe jutott a pillanat hevében. A basszusgitárosunk kifejezetten türelmesen várta meg, amíg mindketten kifogytunk az ötletekből, majd megforgatta a szemeit, és beavatott minket.

– Nem is értem, miért osztom meg ezt veletek – sóhajtott fel. – De Charlotte Scott ma beszélt hozzám! Legalább tizenkét másodpercig!

„Amikhez nem tudtak mindig boldog emlékeket kötni. Főleg, hogy ennek az esetnek ez lett a vége:"

Summer és én egyszerre nevettünk fel.

– Nem gondoltam, hogy ennyi idegesítés után még így lesz kedved humorizálni – nyögtem ki, miután abbahagytam a nevetést, és a levegő után kapkodást is.

– Nem viccelek! Csak beszélt, és beszélt, és nézett rám azokkal a gyönyörű, kék szemeivel – olvadozott tovább Calum. Ahogy folytatta még ezt néhány percen keresztül, kezdtem elhinni neki, hogy tényleg történt valami köztük. Főleg, mikor Charlotte a barátnőivel az oldalán elhagyta az iskola épületét, és intett egyet Calumnak, mikor elhaladt mellette. Fel is nevetett. Ha a lányok nevetnek egy srác közelében, az annak a jele, hogy valamilyen szinten bejön nekik a srác, nem?

– Látjátok? – bökött Charlotte felé a fejével feltűnésmentesen a basszusgitáros. – Totál odavan értem!

– Asszem rájöttem, hogy mi történt Callal – szólalt meg váratlanul Summer. Mind Calum, mind én teljesen értetlen arckifejezést vágva fordultunk felé.

– Sum, ezt a témát már három perce ejtettük – vonta össze a szemöldökeit Calum.

– Szerintem – folytatta Summer, mintha a basszusgitárosunk mondata nem is létezett volna. – Calum még mindig nem dobta ki sem a rossz egyenruha nadrágját, sem a virágos alsógatyáját, és reggel óta ezekben járkál fel-alá a suliban.

– Mi? Ezt meg honnan – játszotta a hülyét Calum, azonban ekkor olyat tett, amit nem kellett volna; megfordult. A világos rózsaszín, cseresznyevirágos alsónadrágja pedig így tökéletes szögben állt ahhoz, hogy az előtte lévő Charlotte szemügyre vehesse; nagy valószínűséggel már sokadszor ezen a napon. Mindenki, aki körülvett minket, hangos nevetésben tört ki. Akadtak, akik fotókat készítettek, hogy megörökítsék ezt a pillanatot az utókornak, Calum pedig mindent megtett, hogy valahogy eltakarja az egyenruha nadrágján éktelenkedő foltot. Summerrel egy darabig álltuk a sarat, de hamarosan mi is rákezdtünk a fékezhetetlen hahotázásra.

– Nem vicces, srácok! – sziszegte az elpirult Calum a fogai között, de ekkor már nem tudta megállítani a belőlünk feltörő nevetéshullámot.

„De összességében, ők sem panaszkodtak annyit, mint amennyit el lehetett volna várni tőlük. Mostanra már tudom, hogy gyakran csak zavarta őket, hogy mi ketten ennyire egy hullámhosszon pendültünk. Leginkább attól féltek, hogy annyira leszorítottuk őket a ranglétráról, hogy egyszer majd elkezdünk előttük titkolózni. Nem csodálom, hogy ez felmerült bennük. Ugyanis történtek ilyen félrelépések.
Mióta csak megtanultam mászni anélkül, hogy szanaszét törném magam, egy a Tasmán-tengerre néző sziklán töltöttem a nehéz perceimet. A szüleim veszekedtek? Felrohantam oda. Egyedül éreztem magam? A tenger hullámzását figyelve nyugtattam meg magam, hogy ez nem lesz örökké így. Szerelmi problémák? Nos, az ezen okból tett látogatásaim alaposan megszaporodtak, ahogy beköszöntött az ausztrál nyár."

Mióta több időt töltöttem Serenával, és az óráinknak köszönhetően jobban megismerhettem, rengetegszer jártam fel a kis sziklámra. Csak azon agyaltam, a nap huszonnégy órájában, hogy vajon ő is érzi-e azt a furcsa kötődést, ami kettőnk között létrejött, és ilyenkor nagyon jól esett, hogy kiszellőztethettem a fejemet. Válaszokat kerestem, amiket egyelőre nem találtam meg, és megbújt bennem az érzés, hogy puszta spekulációval nem is fogom soha.

Kedd. Serena már a szokásos kis termünkben várt, ami ilyenkor megüresedett, és tökéletes helyszínül szolgált a gitárleckékhez. Beléptem a terembe, és le is emeltem a vállamról a hangszeremet.

– Hali! – köszöntött Serena. Az arca sugárzott a boldogságtól, az én szívverésem pedig ezzel párhuzamosan, felgyorsult a mosolya láttán.

– Szia! – köszöntem vissza, már egy gombóccal a torkomban. – Mennyit késtem?

– Egy percet sem, büszke vagyok rád! – ütötte meg gyengéden ököllel a vállamat, mikor odaértem hozzá, és leültem mellé az egyik asztalra.

– Akkor te hogyhogy-

– Hamarabb jöttem.

– Oh – haraptam be az ajkamat. Annyira közel ült. Éreztem a frissen mosott egyenruhájának, és a parfümje keverékének az illatát, ami nem segített túlságosan abban, hogy türtőztessem magam. Túl sok érzelem akart feltörni belőlem egy pillanat erejéig, de még időben át tudtam kattintani a dolgot, mielőtt ősrobbanást idéztem volna vele elő. – Akkor, kezdhetjük is az órát, igaz?

– Persze, Hemmings professzor – bólintott mosolyogva. Ha ez így halad tovább, lyukat fogok harapni az alsó ajkamba.

Én is erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a gitár felé fordultam, és lefogtam egy akkordot.

– Erre emlékszel? – Fel se néztem rá, miközben kérdeztem.

– D-dúr. A kettes verzió.

– Szuper! – Továbbra sem emeltem fel a tekintetemet a gitárom húrjairól, mikor akkordot váltottam. – Ez?

– B-moll Első verzió – érkezett az ismételten helyes válasz. Lejátszottam még egy G-dúrt, illetve egy A-dúrt, és mivel Serena mindkettőt azonnal felismerte, átnyújtottam neki a gitáromat. – Akkor most te fogd le ezeket, ugyanebben a sorrendben!

– De, Luke, én-

– Serena – tettem a vállára a kezét. Ebben a pillanatban be is indult a pánik. Miért tettem ezt? A múltkori ölelés után ismét testi kontaktust feszek fel? Nem vagyok normális. A hangom jelentősen el is halkult ezután. – Az elmélet ott van a fejedben. Erre gyúrunk hetek óta, tudod, melyik ujjadat melyik húrra és melyik bundba kell tenned. Meg tudod csinálni!

Serena bólintott, én pedig azon nyomban fel is emeltem a tenyeremet a válláról. Vett egy nagy levegőt, felvette a harci arcát, és egy kis szünettel mindegyik akkord között, eljátszotta mind a négyet egymás után. Abban a sorrendben, ahogy kértem tőle.

– Sikerült! – örvendezett, de annyira, hogy nagy lendületében még át is ölelt, nem törődve a következményekkel. Egy másodpercig fel se tudtam dolgozni, hogy mi történik. Csak dermedten ültem az ölelésében, míg össze nem szedtem magam, és viszonoztam a gesztusát. Az érzés újra elfogott. Ugyanaz, ami a múltkor is. Felgyorsult a szívverésem, a légzésem, izzadni kezdett a tenyerem. A torkomban lévő gombóc is csak nagyobbá formálta magát, amint ismét ilyen közel érezhettem magamhoz Serenát. Egy biztos: ez a lány az őrületbe fog kergetni. A kérdés már csak az, hogy hogyan.

...

Még aznap, késő délután felmásztam a sziklámra. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Már napok óta nem tudtam összpontosítani sem az iskolapadban ülve, sem a 5 Seconds of Summer próbákon. A figyelmemet teljesen elterelték az egyre csak növekvő számú incidensek Serenával, és ezzel valamit sürgősen kezdenem kellett. Így hát, mint ahogyan az utóbbi tizenegy évben tettem, felkapaszkodtam a magánsziklámra, és hagytam, hogy a tenger hullámzása megnyugtasson. Innen minden olyan gyönyörű volt, olyan békés. Egy lágyabb szellő belekapott szőke tincseimbe, és ahogy összekócolta őket, egyben ki is tisztította a fejemet. Lehuppantam egy füves területre, felhúztam a térdeimet és átöleltem őket a karjaimmal. A szél megzörgette a mellettem magasodó fák leveleit is, ez és a hullámok partnak csapódása pedig különös nyugalomérzetet váltott ki belőlem. Jól esett, hogy itt addig ülhettem, és agyalhattam, amin csak akartam, ameddig azt a helyzet kívánta. Itt nem zavart senki. Nem kellett eltűrnöm Calum hülyeségeit, nem zökkentett ki a zene, a csengő, esetleg anya állandó rendrakása a házban. Itt csak behunytam a szemeimet, hagytam, hogy a gondolataim elárasszák az agyamat, és, hogy hadakozzanak egymással. Néhány ember nem is tudja, hogy milyen hasznos és produktív is tud lenni egy kis magány.

Aztán egy csettintésre vége is lett az egésznek, mikor megütötte a fülemet valaki szipogása. Először nem törődtem vele; azt hittem, csak a hallásom szórakozik velem. A hang azonban hosszas várakozás után sem csendesült. Sőt, erősödött. Egy szempillantás alatt már nem is csak szipogás volt, hanem halk sírás.

– Francba – motyogtam magam elé, mielőtt feltápászkodtam a fűből, és léptem néhányat a fák felé, hogy megleljem a sírás forrását. Nem is kellett több egy percnél, és máris szemben találtam magamat egy túlságosan is ismerős szőkeséggel. – Summer?

Mikor felnézett rám, és világoskék szemeit könnyek áztatták, nem is gondolkodtam: azonnal átöleltem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt vele, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit keres itt, abban viszont teljesen biztos voltam, hogy barátként kötelességem vigaszt nyújtanom neki. Summer a könnyeivel eláztatta a pólómat a vállamnál, de hagytam neki.

– Summer – suttogtam halkan egy rövid idő után. – Ötletem sincs, mi történhetett, de – csuklott el a hangom. Sose voltam még ilyen helyzetben. –, add ki magadból. Ne tartsd vissza, attól csak rosszabb lesz.

– Luke-

– Shht – csitítottam. – Először nyugodj meg, csak utána beszélj.

Vártam még egy keveset, amíg a szipogása abbamaradt, és végül elhúzódtam tőle. Megtörölte a szemeit, majd vett néhány nagy és nyugtató levegőt.

– Bármi is történt veled, biztos vagyok benne, hogy meg fog oldódni – mosolyogtam rá. – És sosem kell elmondanod, ha úgy gondolod. Lehet ez a te, személyes-

– Luke, a szüleim elválnak – jelentette ki egyenesen.

– Oh.

Ledöbbenve fogadtam be ezt az információt. Talán valamivel ki kéne fejeznem, hogy mit gondolok.

– Sajn-

– Ne! – intett le, mielőtt kimondhattam volna ezt a szót. – Ne tedd! Nem te tehetsz róla, ez csak – dadogott összeszedetlenül. – Már hónapok óta érett a dolog. Nem egyszer gondolkodtam már rajta, nem egyszer említették már, mégis... Most, hogy tényleg megtörténik, nem tudom hova tenni. Olyan, mintha minden eddigi felkészülésem erre a dologra szétfoszlott volna.

Miközben beszélt, sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kellene mondanom neki. Nem állt össze a kép. Csak értelmetlen mondatfoszlányok keveredtek egymással a gondolataimban. Nagyon elbizonytalanított többek között az is, hogy ilyen törékenynek láttam az egyik legjobb barátomat. Ezelőtt ez még sosem történt meg, így nem ismertem Summer határait. Mit mondhatnék? Mit nem? Talán csak hallgatnom kéne, és hagynom, hogy ő beszéljen, ha szüksége van rá? Folyamatosan agyaltam, leginkább feleslegesen. Viszont, mikor egy kis csend telepedett ránk, és egy másodpercre nem figyeltem arra, amit mondani készültem, azonnal feltört belőlem egy kérdés.

– Michaelnek elmondtad már?

– Te elmondtad már Serenának, hogy érzel iránta?

– A kettő nem ugyanaz.

– Dehogynem! – vágta rá azonnal. – Mindkettő ugyanolyan hallgatás. Ami nagyon, nagyon közel áll a hazugsághoz.

– Summer, Michael a pasid – fordultam felé komolyan. – Törődik veled, támaszt akar nyújtani, segítene, ha elmondanád! Hidd el, hogy tudni akarja, mi folyik veled, és most sem velem kéne erről beszélned, hanem vele.

– Nem vagyunk olyan komolyak.

– Nem vagytok elég komolyak ahhoz, hogy megbízz benne? – tettem fel a keresztkérdést. Summer hallgatása épp elég választ adott erre. Nem hagyhatom, hogy ez a titok elrontsa kettejük kapcsolatát főleg úgy, hogy látom, Michael mennyire beleéli magát a dologba. És soha, semmi pénzért nem tudnám végignézni, ahogy összetörik az egyik legjobb barátom szíve.

– Igazad van – ismerte be végül. – Holnap az lesz az első dolgom, hogy elmondom neki. De! – lökte meg a vállamat. – Csak akkor, ha te is bevallod Serenának az érzéseidet.

– De, Summer-

– Nincs semmilyen de! – parancsolt rám. – Szedd össze magad, és tedd meg, mielőtt valaki más beelőz téged.

Basszus! Nem hagyhatom, hogy másodhegedűs legyek! Luke Hemmings, ideje a sarkadra állni, és bevallani a lánynak, hogy tetszik neked!

– Legyen – bólintottam. Summer mosolya az én arcomra is mosolyt csalt. Átöleltem, és csak ennyit suttogtam még neki:

– Summer Mollard, te vagy a legjobb barát a világon.

„És Summer Mollard, akár hiszed, akár nem, ez azóta sem változott semmit sem."