„2011 karácsonyára egy vadonatúj karórát kaptam a szüleimtől. Egy ideje már nyavalyogtam, hogy sose tudom, mennyi az idő ­- mert a suli hiába rendelkezett legalább harminc fali órával, azok egytől-egyig működésképtelenek voltak. Ha emlékezetem nem csal, az egyiket Calum rúgta le focilabdával, mikor meg akarta mutatni Charlotte Scott-nak, hogy mennyire jól tud dekázni. Ez az új karóra viszont tökéletes volt. Többfunkciós, kényelmes, a mutatók mozogtak, ketyegtek, de valami mégsem működött."

2012. január 18.
– Valaki számolja?

– Tizenkét perc, ötvenhét másodperc. Ötvennyolc. Ötvenkilenc. Tizenhárom perc. – Egész végig az órámra meredtem.

– Rendelek pizzát – jelentette be Michael váratlanul. Calum azonnal odafordult hozzá.

– Már rendeltél.

– Rendelek még egyszer. Nem bírom ezt hallgatni – mutatott az ajtó üvegén keresztül látható Ashtonra és Summerre, akik maratoni hosszúságú vitát tartottak... valamiről. A franc se tudja, hogy ekkor épp min kaptak össze.

Michael lelépett, minél messzebbre ettől a káosztól, Calummal pedig kettesben maradtunk, egy zárt ajtó mögött. Ha kinyitottuk volna, az általunk délutáni moziként kezelt veszekedés dupla ilyen hangerőn folyt volna a háttérben.

„Na, megvan, mi nem működött? Abszolút semmi, ha Summer és Ashton egy légtérbe kerültek."

– Kezdem úgy érezni, hogy tényleg ismerték egymást ezelőtt is – morogta Calum, ahogy lehuppant Michael eddigi helyére az egyik fotelbe, természetesen úgy, hogy a lábait kényelmesen el tudja helyezni a kávézóasztalon.

– Tényleg Calum? Úgy gondolod?

– Miért, te nem?

– Nem tudom mekkora villám csaphatott belém, mikor elkezdtem veled barátkozni – forgattam meg a szemeimet, és rögtön vissza is fordultam az ajtó felé, illetve újra az órámra néztem. – Komolyan, beszélni nem tudok annyit, mint amennyit ők ordibálnak.

– Azért ezt én nem mondanám. Főleg ennyire magabiztosan nem.

– Kapd be, Hood!

– Én is szeretlek! – nevetett fel. Vártunk még öt percet arra, hogy Summer és Ashton végre befejezzék egymás hajának leordítását, viszont mivel az indulatok nem csillapodtak, Michael a tettek mezejére lépett. – Basszus! Mike le fogja őket szúrni egy konyhakéssel!

– Idióta – felpattantam a kanapé karfájáról, lenyomtam a kilincset, és Calummal a hátam mögött léptem át a küszöböt a nappali felé. Mind Summer, mind Ashton ki volt már pirosodva az utóbbi majdnem húsz percben végzett tevékenységüknek hála, és ebben az időintervallumban először, nem akarták megfojtani egymást. Mármint, szavakkal.

– Komolyan, nem tudom, mi bajotok van, de könyörgök, állítsatok magatokon! – esedezett Michael. Nem is próbált már határozott lenni. Mondjuk, okosan csinálta. Két ugyanolyan makacs, megmondó-ember ellen egyébként is felesleges lett volna, szóval egyet értettem a taktikájával.

– Summer azt hiszi, hogy körülötte forog a világ! – ellenkezett Ashton azonnal.

– Ashton egy álomvilágban él, ahol visszafelé telik az idő! – jött a kontra Summertől.

– Tudjátok mit? Nem érdekel – állította le a veszekedést Michael, mielőtt az ismét megkezdődhetett volna. – Ordítsatok annyit, amennyit akartok, de ne úgy, hogy ezzel keresztbe tesztek nekünk. – Summer és Ashton is magát elszégyellve bámulta töretlenül a padlót. – Félretennétek ezt - bármi is legyen? Csak délutánokra, amíg próbálunk. Egyébként nem is kell látnotok sem egymást. Rendben?

A két érintett összenézett, majd egyszerre sóhajtott, és végül bólintott egyet.

– Rendben – jelentették ki szinkronban.

– Köszönöm – sóhajtott fel megkönnyebbülten Michael, majd hálája jeléül megveregette Ashton vállát, és nyomott egy puszit Summer arcára.

A próba ezután fogjuk rá, hogy gördülékenyen zajlott. Calum megmutatott egy általa írt basszusgitár dallamot, amit a már félig-meddig összerakott dalszövegem alapján talált ki. Ahhoz képest, hogy mennyire komolytalan tudott lenni, a zenéhez, és leginkább a gitárhoz nagyon értett. Michaellel ezután már egészen könnyen meg tudtuk keresni azokat az akkordokat, amik a legjobban ráilletek a már meglévő alapra. Ashton, aki négyünk közül a legjobban értett az összhangzattanhoz, nagy segítséget nyújtott a keresésben.

„Nem állítom, hogy életünk dalát írtuk meg, sőt, azt se mondanám, hogy teljesen kész volt ebben az időben, mert később még bőven tudtunk rajta csiszolni, de mindenkinek el kell kezdenie valahol. Így tettük ezt mi is, 2012 januárjában. És lám, tizenöt évvel később már ezeket a pillanatokat felidézve, büszkén tekintek a fiatalabb önmagunkra, és arra a rengeteg sikerre, amit elértünk."

...

– Van egy elméletem – csapta le Calum a tálcáját az ebédlőasztalunkra. Ahogy megérkezett, hirtelen sokkal érdekesebbnek találtam már a mai napra kapott ebédünket.

– Megkímélnél tőle minket?

– Tessék? Hogy kíváncsian várod? Már mondom is, Hemmo – könyökölt le. – Már tudom, miért nem tűri meg egymást Summer és Adam.

– Ashton. A dobosunk neve Ashton – javítottam ki sokadszorra már a basszusgitárosunkat, aki továbbra is magasról tett erre az apró részletre.

– Igen, szóval Alan – legyintett. – Szóval, állandóan ordítoznak, veszekednek, eltörik Michael anyukájának a kedvenc vázáját-

– Hogy mit csináltak? – kapta fel a fejét Michael a történelem házi feladatáról.

– Abszolút nem vágták hozzá tegnap délután a falhoz a sötétkék vázátokat, majd ragasztottuk össze pillanatragasztóval, amit apád „Ne nyúlj hozzá!" dobozából nyúltunk le, amíg te már aznap a harmadik pizzádat rendelted meg. – Michael arca másodpercek alatt vörössé változott az ingerültségtől.

– Te most szórakozol velem? – sziszegte a fogai között. – A szüleim az esküvőjükre kapták azt a vázát, vagy húsz évvel ezelőtt!

– Ki ad vázát nászajándékba? – vonta össze a szemöldökeit Calum. Ha Michael nem akarta volna meggyilkolni a tekintetével, akkor valószínűleg egyetértettem volna vele. Bár, így is ezt tettem, csak az életem biztonságának érdekében ezt nem mutattam ki.

– Nem ez a lényeg! Egy rakat pénzt rejtegetnek benne – vette még lejjebb a hangerőt Michael.

– Mike, az a váza tökéletes állapotban van. És minden egyes centet visszaraktunk – nyugtatta barátját Calum.

„Valójában, mint az később kiderült, Michael két hét szobafogságot kapott azért, mert az a váza mégsem volt annyira tökéletes állapotban, mint azt Calum állította. Ja, és ötven dollár hiányzott belőle. Ötven! Nem csoda, hogy mióta ez kiderült, senki sem ad a basszusgitárosunk kezébe egy centet se."

– Nem térünk vissza inkább az elméletedre? – szóltam bele a beszélgetésükbe, és Michael is jobbnak látta, ha ismét a történelemnek szenteli a figyelmét. Calum azonnal átszellemült, és összekulcsolt ujjait a tálcája közepére helyezte.

– Remek ötlet – bólintott. – Egyértelmű a dolog. Summer és Alex exek.

– Ashton, a neve Ash-

– Hogy micsoda? – Mielőtt befejezhettem volna az újabb Calum-kijavításomat, Michael belenevetett a mondandómba. Már-már kínosan sokáig szórakozott Calum kijelentésén, így az egész szituáció is nagyon gyorsan átfordult viccesből kellemetlenbe. – Ez rohadt vicces volt, Cal. De jót röhögtem!

– Michael, valójában-

– Őrültség, ugye? Tudom, Luke! – vágott rá egyet a hátamra, amitől majdnem belefejeltem az előttem tornyosuló rizskupacba. – Cal, Cal, te bohó fószer!

A basszusgitárosunk rám nézett, és szépen artikulálva, de borzasztó halkan megismételte Michael utolsó két szavát.

„Nos, az évek alatt valamit megtanultam, amit ekkor se ártott volna tudnom. Ha Michael Clifford nem akar beismerni valamit, akár magának, akár nekünk, mindig úgy beszél, mintha a hatvanas években született volna. Ezer és egy egymásra ordítást előzhettünk volna meg arról, hogy ki ette meg az utolsó szelet pizzát, ha ez az apróság valakinek hamarabb eljut az agyáig."

– Huh, erre most szükségem volt, kösz, haver – állt fel Michael, majd Calumot is legalább olyan erősen vágta hátba, ahogyan alig fél perccel ezelőtt engem is. Összeszedte a cuccait, majd azokkal, és a tálcájával együtt elindult az ételpult felé. – Megyek, megkeresem Summert. Muszáj elmondanom neki ezt a legújabb agymenésedet! – mutatott még utoljára Calumra, mielőtt eltűnt a tömegben.

Néhány perces, gondolkodásra tökéletes csend telepedett az asztalunkra, amíg mindketten megpróbáltuk feldolgozni, hogy mi is történt az utóbbi két percben. Aztán Calum összeszedte magát, és gyanakvóan feltette a nagy kérdést:

– Csak én éreztem úgy, hogy Mike nevetése nem volt valami őszinte?

Megráztam a fejemet. Mikor elmerülök a gondolataimban, mindig ki kell zökkentenem magamat valahogy, hogy értelmes szavak hagyják el a számat.

– Feltűnően sokáig röhögött – bólintottam rá végül Calum kérdésére. – Kicsit olyan érzésem van, mintha nem lenne képes befogadni, hogy talán nem ő Summer első pasija.

– Tehát te hiszel a teóriámban?

– Nem hiszem el, hogy eljutottam addig, hogy őszintén ezt mondjam – sóhajtottam fel. –, de nem mondtál hülyeséget, Calum.

Calum szemei felcsillantak. Ahogy belenéztem a sötétbarna íriszekbe, láttam valami őrültséget megbújni bennük. Például, ha nem két évre lenne a tizennyolctól, most biztosan pezsgőt bontana az ebédlő kellős közepén, és jobb esetben félmeztelenül, rosszabb esetben teljesen pucéran ugrálna végig az asztalokon. Ritkán hallott olyan, és ahhoz hasonló mondatokat, mint amit ekkor én kiejtettem a számon.

– Luke, eljött a pillanat – hajolt közelebb az asztal felett. – Ezen a napon, ezen a szent, januári, napsütéses, csütörtöki napon, én, Calum Aaron Thomas Charlie Hood-

– Aaron Thomas Charlie?

– Első ezen a néven – folytatta a beszédét, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. –, ezennel megteszlek téged, Luke Robert David Hemmings-t-

– Honnan szedted a Dav-

– Dobpergés – vett levegőt, majd imitált dobpergést a nyelvével - megjegyzem, meglepően jól. – A legjobb barátomnak! Így van, emberek! Ez a srác itt, elkelt! Hallod, Serena Collier? Nincs több „gitáróra"! Nem mintha eddig lett volna, ugyebár – tette hozzá, már suttogva.

– Jó, hogy ezt megemlítetted, mert öt perc múlva kezdődik az órám Serenával – pattantam fel az asztaltól, kezemben már a tálcámmal.

– Persze, az „órátok" – használta ismét az idézőjelet az ujjaival.

– Igen, az óránk.

– Persze, az „órátok".

– Ahogy mondod.

– Biztos nagyon meleg van a teremben, mikor Hemmings professzor „órát" tart.

– Valójában, a földszinten vagyunk – vontam vállat, nem törődve azzal, hogy Calum már legalább másfél perce azzal vádol, hogy valójában nem az oktatásra használom a számat ebben az átlag huszonöt percben, amit Serenával töltök. – Szóval, ha nem haragszol, én lépek. A fél épületet meg kell kerülnöm, hogy eljussak a teremig.

Calum még motyogott valamit arról, hogy továbbra se hiszi el egy szavamat se, de beleunva a dologba, inkább csak szótlanul elhúztam a helyszínről.

Serena már az egyik széken ücsörögve várt, mikor megérkeztem. Mondanom sem kell, hogy lassan hét gitárlecke után sem tudtam hozzászokni a helyzethez, hogy Serena Collier ül mellettem, minden szavamat szentírásként kezelve. A szokásos szétszórtságom ezúttal is jelen volt, de valahogy ez a Michael-Summer-Ashton potenciális szerelmi háromszög ezerszer jobban lefoglalt, mint, hogy zavaromban összeizzadjam az egyenruhámat. Nem tudtam kiverni a fejemből Calum teóriáját, ami akármennyire is volt méltó a megalkotójához, jelen esetben akadhatott benne valami okos is. Talán jobban átlátja a szituációt, mint Michael, vagy én.

A sokadik elrontott akkord után, már Serena sem bírta tovább elviselni a nemtörődömségemet.

– Lucas, minden rendben?

Mint az ebédlőasztalnál, most is megráztam a fejemet, hogy visszazökkenjek a valóságba.

– Mi? Persze, hogyne – legyintettem. – Csak megcsúszott az ujjam.

– Negyedszer?

– A legjobbakkal is előfordul – vontam vállat. Visszafordultam, hogy folytassam a tanítást, de továbbra is éreztem az arcomon Serena aggodalmas pillantását és, ha valaminek, akkor ennek képtelen voltam hazudni. – Rendben, igazad van. Fejben nem vagyok itt teljesen – vallottam be. Serena csak hallgatott, és türelmesen várt, hogy folytassam. – Meséltem a gondjainkról, ugye?

– Mármint, hogy Calum addig beszél idiótaságokat, amíg rá nem vesz titeket az éppen aktuális ötletére?

– Nem.

– Akkor, hogy Michael az utóbbi három napban az összes közös pénzeteket pizzára költötte, amiket azóta is a hűtőben tárol, és egy szeletet sem ad belőlük senkinek?

– Valójában, ebben előrelépés történt, ugyanis tegnap lenyúltam tőle egy szeletet. – A hír egy édes nevetést váltott ki Serenából, ez pedig kétszeresére gyorsította a szívverésemet. – De nem, nem erre gondoltam.

– Akkor – gondolkodott el egy pillanatra. – A Summer-Ashton dolog?

– A Summer-Ashton dolog – ismételtem meg. Serena beharapta az alsó ajkát: tudott valamit, amit mi nem. – Summer az unokatesód, ismeritek egymást ezer éve, nem mondott neked semmit? – Megrázta a fejét. – Egy egészen kicsi részletet se? – A cselekvése megismétlődött. – Egészen biztos? Egy iciri-piciri-

– Luke, én tudom a sztorit – adta fel végül az ellenkezést. Az, hogy nem Lucasnak szólított, már önmagában aggodalomra adott okot. Mégis mi történhetett ebben a családban, amiről nem tudunk?

Kifújtam a bent tartott levegőmet, letettem a gitáromat a mögöttem lévő asztalra és Serenára néztem.

– Könyörgök, áruld el!

– Nem, az teljesen kizárt – rázta meg azonnal a fejét. – Ezt nem nekem kell elmondanom, hanem nekik.

– Na, ez az egy dolog sose fog megtörténni.

– Ha nem teszel érte, valóban nem fog – vont vállat. – Hagyd őket kettesben, hadd beszéljenek meg mindent, mert hidd el nekem, hogy van mit, bőven. Csak ne erőltessetek semmit, mert elég érzékeny téma, és gondolom, egyikőtök sem akarja, hogy-

– Serena, most adtad meg az inspirációt életem tervéhez! – ugrottam le az asztalról, amin eddig ültünk. Ő azonnal követte a példámat, mert valószínűleg azonnal feltűnt neki az a csillogó őrültség a szemeimben, amit nemrég én fedeztem fel Calum íriszeiben. – Egy zseni vagy!

– Lucas, mielőtt bármi őrültségre vetemednél, tudnod kell, hogy-

– De most komolyan! Nem csoda, hogy annyira odavan érted a fél suli! Köszönöm!

Mielőtt bármit mondhatott volna, akkora lendülettel öleltem meg, hogy majdnem hátra is esett. Már két éve erre vágytam, mióta csak megismertem őt. Ennyire közel akartam érezni magamhoz, átölelni a derekát, a friss, mentás sampon illatú szőke fürtjei között elmélyeszteni az arcomat. Érezni, ahogy a mellkasa egyre szaporábban és szaporábban emelkedik meg, ahogy teljes testemmel hozzásimulok. Annyira tökéletes volt ez a néhány másodperc, hogy egy röpke pillanatnyi időre teljesen el is felejtettem az egész Summer-Ashton drámát. Csak Serenát láttam, éreztem és szorítottam magamhoz, egészen addig, míg a csengő félbe nem szakította az ölelésünket. Egyszerre húzódtunk el egymástól, és mindketten legalább ugyanolyan zavarban, elindultunk az osztályterem két különböző kijárata felé.

– Akkor én most – kezdtem bele a szokásos dadogásomba, amire sikerült rákontráznia.

– Igen, én is.

– Holnap, ugyanitt, ugyanekkor, gitár meg minden – folytattam. Bár ne tettem volna inkább!

– Persze, persze, igen – bólogatott, minden erejével kerülve a szemkontaktust. Ugyanezt tettem. Ezután az ölelés után képtelen lettem volna felvenni a harcot azzal a gyönyörű, szürkészöld szempárral. – Rohanok, szia, Luke!

– Akkor holnap, Serena! – kiáltottam még utána, mielőtt eltűnt a termekből kizúduló diákseregben.

...

– Jön?

– Ha minden igaz. Azt mondta öt perc – mutattam fel Calumnak a mobilomat, miközben visszasétáltam hozzá, és nekidőltem a falnak. A terv, amit Serena inspirált, alig néhány órával ezelőtt, eddig hibátlanul zakatolt előre. A maga jól megszokott, rohadt komótos tempójában. Az a két perc, amit kettesben töltöttünk Calummal a szertár előtt, leginkább malmozással, meg az idegesítő fütyülésemmel telt. Egészen addig a szent másodpercig, amíg meg nem jelent az egyik áldozatunk a láthatáron. – Summer! Milyen rég nem láttalak!

– Mi az a vészhelyzet, amiről beszéltél? – vonta fel a szemöldökeit, amint megtorpant előttünk. Kissé zilált hajából, és válláról félig lelógó táskájából ítélve, villámsebességgel hagyta el a termet, és életveszélyesen közlekedett egészen a tesiteremig. Az órámra pillantottam. Basszus! Ezt a két percet igazán tölthettük volna azzal, hogy kitalálunk egy kamu vészhelyzetet!

– Michael keze beszorult egy jelzőbójába – vágta rá a kérdésre azonnal Calum. – Ott van bent – bökött a fejével a szertár bejárati ajtaja felé. Egy kérdő pillantást vetettem azért rá, de kimentett a szarból, az biztos.

– Tessék? És ti képtelenek voltatok kiszedni a kezét, vagy mi? – fonta keresztbe a karjait a mellkasa előtt Summer, de Calum csak sürgetően kinyitotta az ajtót, és finoman elkezdte beljebb lökdösni őt a szertárba.

– Igen, balfaszok vagyunk, te csak haladj nyugodtan, remek, nagyon jól mész, Summer, és már bent is vagy, nagyszerű! Upsz, bezáródott az ajtó! – lökte be végül akkora erővel, amilyennel csak tudta. – Jaj, ne! Summer beszorult a szertárba, és nincs kulcsunk, hogy kinyissuk! Mekkora balszerencse, valaki segítsen! Valaki, akárki!

A számra kellett szorítanom a jobb tenyeremet, hogy ne nevessek fel hangosan Calum előadásán.

– Calum Hood! Engedj ki, de azonnal!

– Bocs, Sum, nincs kulcs, emlékszel? – támaszkodott neki Calum az ajtónak, nehogy Summerben legyen akkora erő, hogy kirúgja, és kijusson. Csatlakoztam hozzá, mégiscsak biztosra akartunk menni ezzel a tökéletes tervvel, így már ketten álltuk el Summer útját a sikertől.

– Mindkettőnek kitekerem a nyakát, amint kijutok innen! Nem is, inkább lecsavarom a tökét!

– Biztos ne nyissuk ki?

– A jó ügy érdekében tesszük ezt, Hemmo. A jó ügy érdekében – szorította meg Calum a vállamat. Bólintottam. Igaza volt, pontot kellett tennünk a Summer-Ashton dolog végére, és ehhez már csak az kellett, hogy a másik alanyunk is megérkezzen. Egészen pontosan három, kettő, egy...

– Calum! Siettem, amennyire csak tudtam, mi a vészhelyzet? – torpant meg előttünk Ashton, lihegve, és kissé le is izzadva.

– Summer beszorult a szertárba – jelentettük ki teljesen egyszerre Calummal.

– Akkor miért támasztjátok az ajtót?

– Mert ezek a barmok bezártak ide! – ordította bentről Summer. Ashton már épp menekülőre fogta volna, de megragadtam a karját, és addig erőlködtem, amíg nem sikerült az ajtóig húznom őt. Calum ekkor egy másodpercre lenyomta a kilincset, és hosszas erőlködés után, valahogy sikerült összehoznunk a lehetetlent: bezártuk a világ két legharsányabb, legerősebb, legönfejűebb tinédzserét egy testnevelési szertárba.

– Engedjetek már ki! Ez rohadtul nem vicces! – dörömbölt Ashton az öklével. – Luke! Calum! Tudjuk, hogy ott vagytok!

– Mégis hol máshol lennénk? Valakinek támasztani kell az ajtót – vigyorgott Calum.

– Komolyan, mire jó ez? – kérdezte Summer, már-már elkeseredve.

– Addig nem állunk el az útból, amíg meg nem beszéltek mindent, ami miatt ordítozni szoktatok egymással a próbák kellős közepén! – feleltem határozottan.

– Ezt nem hiszem el! – sóhajtott fel Ashton. – Most tényleg erre kényszerítetek minket? Egy békülés nem így működik! Főleg nem egy ilyen békülés.

– Hogy érted azt, hogy egy „ilyen" békülés? – Szinte láttam, ahogy Summer szemei villámokat szórnak. – Mit értesz „ilyen" alatt, Ashton?

– Ilyen nagy, például! Ilyen komoly, ilyen sokáig magára várató!

– Sokáig magára várató? Azt akarod, hogy én kérjek bocsánatot? Mindazok után, ami történt? – Elérni azt, hogy két jó barátom a rám ordibálásból az egymásra ordibálásra térjen át? Abszolút királyság!

– Mintha te lennél az egyetlen, akinek összetört a szíve! – folytatta Ashton a veszekedést. A hangerő ekkor már olyan hangossá vált, hogy lassan már szavakat sem értettem abból, amit hadartak. Calumra néztem, mikor már a fejem is kezdett megfájdulni. Némán üzentem neki egy csalódott tekintettel, hogy talán ideje lenne feladni, és talán ez a terv jobban befuccsolt, mint az övé, hogy meghódítja Charlotte Scott-ot, de ő csak megrázta a fejét.

„És, ha ezt nem teszi meg, talán a mai napig hallgathatnánk a legjobb barátaink féktelen üvöltését. Ugyanis a következő pillanatban..."

– Állj, állj! – fojtotta el a vitát Ashton. – Summer, mit művelünk?

– Fogalmam sincs – sóhajtott fáradtan Summer. – Ezt csináljuk minden nap? Üvöltünk egymásra valamiért, ami hónapokkal ezelőtt történt?

Calum meg akart szólalni, de a tenyeremmel befogtam a száját. Nem akartam, hogy bármilyen provokatív hozzászólással visszahozza az előző hangerőt a társalgásba.

– Rémes emberek vagyunk – kuncogott Ashton.

– A legrosszabbak – csatlakozott Summer is. – És még rémesebb barátok.

– Sajnálom, Sum. Az egészet.

– Én is sajnálom. Főleg azt, hogy két nappal ezelőtt szörnyűbbnek neveztelek a menzás ebédnél. – Mindketten felnevettek. Calummal egymásra néztünk, majd szinkronban bólintottunk egyet, és eltávolodtunk a szertár ajtajától. Végül én nyomtam le a kilincset, és adtam ezzel szabad utat a két áldozatunknak.

– Akkor – köszörültem meg a torkomat. –, most mind barátok vagyunk? Olyan barátok, akik nem üvöltik le egymás fejét?

– Olyan barátok, akik nem üvöltik le egymás fejét – ismételte meg Summer és Ashton teljesen egyszerre a szavaimat. Olyan őszinte mosolyokat láttam megbújni az arcaikon, amik már alapjáraton mosolyt csaltak az enyémre is.

– Sőt, meg is van, hogy mi lesz az első dolog, amit közösen fogunk csinálni – jelentette be Summer. Calum és én naivan összenéztünk.

– Tényleg? Micsoda? – tette fel végül a basszusgitáros a nagy kérdéseket. Ezúttal Summer-ön és Ashtonon volt a sor, hogy elkapják egymás tekintetét, majd egy ravasz vigyor kíséretében, közelebb lépjenek hozzánk.

– Gatyázás!

Menekülni se volt időnk. Summer elkapta a karomat, majd úgy húzta felfelé az alsónadrágomat, ahogyan csak az erejéből kitelt. Ashton ugyanezt a főbenjáró bűnt követte el Calummal, aki sokkal rosszabbul, és kétszer olyan hangosan tűrte a fájdalmat, mint én. A „program" nem tartott valami sokáig, de annál mélyebb nyomot hagyott bennünk.

„Legalábbis, Calum és én azóta is emlegetjük, hogy egyszer bosszút állunk rajtuk emiatt. Ja, igen, ezt már megtettük. Sosem felejtem el, ahogy- hé, várjunk! Ez a sztori még várat magára."

– Ezaz! – pacsizott le végül Summer Ashtonnal. – Tudod, Ash, szerintem jó kis páros leszünk.

– Minden bizonnyal – vigyorgott a dobos, mielőtt otthagyva minket a fájdalmainkkal, elindultak a suli kijárata felé.

– Biztos, hogy ez megérte? – dőltem neki fájdalmasan a falnak.

– Kezdek kételkedni – nevetett fel Calum, én pedig hasonlóan cselekedtem.

„Serenának végül igaza lett. Ha nem is úgy, ahogy azt ő gondolta, de megoldottuk, hogy Summer és Ashton kettesben legyenek, és ez a röpke húsz perc elég is volt nekik ahhoz, hogy a barátságuk egy teljesen új útra térjen. Ha nem is tudtam meg akkor, hogy mi történt pontosan kettejük között, egy dolgot azért megtanultam aznap: idővel, minden seb képes beforrni, akármilyen mély is legyen az."