„Minden művész életében eljön a pillanat, mikor a rengeteg idő és energia, amit a munkájába fektetett kifizetődni látszik. Mikor felfigyelnek a tehetségére, meglátják benne a potenciált és - drága Ashton barátom szavaival élve - kidobják őt a popkultúra húspiacára. Az elmúlt tizenöt évem alatt már talán bizton állíthatom, hogy kiismertem ezeket a helyzeteket. A 5SOS éppen ezért függetlenedett mindennemű kiadótól és szponzortól. De amíg idáig eljutottunk, az nem kis munkába és időbe került.

Ebben talán semmi meglepő sincs. Hogyan várhatná el az ember egy csapat tizenévestől, hogy az aktuális életüknek legmegfelelőbb döntését hozzák meg, tökegyedül? Na, igen, ekkor jönnek képbe a szülők. De amíg, és ahogy a szülőkig eljut a láncolat..."

2012. szeptember 7.
– Anyám, holnapra nem lesz semmi hangom! – próbáltam túlordítani őrjöngő közönségünket a színpadról lefelé jövet. Az eddigi legnagyobb koncertünket tudtuk éppen a hátunk mögött, egy melbourne-i szórakozóhely zenés estjének főattrakciójaként. Néhány Sydney-ben megtartott esemény után kerestek meg minket a rendezvényszervezők, hogy szívesen látnának a fővárosban is. A három leszerződött napunkból épp csak az elsővel végeztünk - a péntek késődélutánival, ami elméletben a második legnépesebbnek ígérkezett, természetesen a szombat esti után.

– Azért hétfőig még tartsd meg, Hemmo – veregette meg a vállamat Calum és ugyanezzel a lendülettel meg is előzött. Már számítottam rá, hogy Ashton ugyanezt készül elkövetni a másik oldalamról, de a dobosnak színét se láttam. Megálltam, megfordultam és rögtön elmosolyodtam, mikor megláttam Ashtont, amint a rajongóinkat ölelgeti, képeket készít velük, és az egyiküknek még a dobverőit is odaadta. Négyünk közül egyértelműen ő szentelte a legtöbb időt és figyelmet annak a néhányszáz tinédzsernek, akik kitartóan és hűségesen követtek minket, bárhol is adtunk elő éppen.

„Hogy ez miért csalt mosolyt az arcomra? Ashton eléggé maga alatt volt azóta, hogy a Pending Madness, de leginkább Lucy Williams elhagyta Ausztráliát. Semmit nem hallottunk róluk, még a hírekben sem igazán. A dobosunk boldogságának látványa így különösen megmosolyogtatta nem csak az arcizmaimat, hanem a szívemet is."

A backstage-be érve, leemeltem a gitáromat a vállamról és a nevemmel felcímkézett tartóba helyeztem. Csak ekkor tűnt fel, hogy a nálam percekkel hamarabb elrohanó Michael egy telefonbeszélgetés közepén tart, olyan elfehéredett arccal, mintha éppen a halálhírét közölték volna vele. Calumra néztem, aki viszont csak tanácstalanul vállat vont.

– Igen, átadom nekik... persze. Hogy mennyi? Nem lehetne egy kicsit... persze, megértem. Hogyne. Majd visszahívlak – ezzel az utolsó mondatával párhuzamosan, Michael zsebre is vágta a mobilját. Mikor megfordult, két kíváncsi, de döbbent gitárossal találta magát szemben. Vártunk néhány másodpercet, de mivel a szólógitárosunk csak nem akart megmukkanni, rásegítettem a dologra egy kérdéssel.

– Bandaügy? – Bólintás. – Beavatnál minket?

Kelletlen sóhajtás.

– Kaptunk egy ajánlatot – kezdett bele Michael. – Egy teljes albumfelvételre.

Calum döbbenetében visszaöklendezte az éppen fogyasztásban lévő narancslevét a poharába.

– Hogy micsoda? Mégis hol?

– Egy profi stúdióban – folytatta a szólógitáros. – Profi hangmérnökökkel, producerekkel, dalszerzőkkel, eszközökkel... Londonban.

– Várj, mi? – ráztam meg a fejemet, arra az esetre, ha csak álmodnám az egészet.

– Jól hallottátok.

Úgy tűnt, hogy egy újabb álmunk válhat valóra. Egy éven belül már a sokadik. Először a zenekarunk létrejötte, a folyamatos sikerek, aztán a Warped Tour, a kissé fapados, de mégis stúdiófelvételek, a saját koncertjeink, most meg egy londoni lehetőség? Méghozzá egy ilyen kihagyhatatlan? De ugyanakkor kivitelezhetetlen is. Hiszen mégis milyen szülő engedné el a tinédzser gyerekét egy másik kontinensre, teljesen egyedül? Sosem jártunk még Londonban. Személy szerint, eddig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy valaha esélyem nyílna eljutni oda. Azonban ekkor itt állt előttem a lehetőség, ami örömmel, tárt karokkal fogadott volna nem csak engem, hanem a legjobb barátaimat is.

– Csak egy aprócska bökkenőnk van – emelte fel Michael a mutatóujját.

– Mármint amellett, hogy meg kéne győzni a szüleinket, hogy engedjenek el minket egy vadidegen kontinensre, egy vadidegen országba és városba, vadidegen emberek közé?

– Pont ez az, Luke. Nem idegenek között élnénk – sóhajtott a szólógitáros. – Mit gondolsz, hogy keresett fel valaki Londonból úgy, hogy még életemben nem jártam ott?

Elgondolkodtam. Megmozgattam minden agytekervényemet, bevetettem az összes emlékemet, agysejtemet, a józan eszemet, és végül rájöttem. Legalább a kétszeresükre kerekedtek ki a pupilláim.

– Oh. – Ennél többet nem tudtam kipréselni magamból.

Oh, bizony, Luke Hemmings. Oh, bizony.

– Szerintetek Ashton belemenne? – nézett először Calumra, majd rám Michael.

– Mi oka lenne nemet mondani? – értetlenkedett a basszusgitáros. Nem úgy tűnt, hogy felfogta a helyzetet, na meg annak a súlyosságát. – A csaja hívott, nem? – szegezte végül a kérdést Michaelnek.

– Éppen ez a gond, te agyalágyult! – legyintettem tarkón, hogy érezze a törődést, és talán kicsit elkezdje használni az agyát, ha már megáldotta őt vele az ég. – Végre elkezdte túltenni magát az egészen, erre csettintésre visszahozzuk az életébe?

– Igazából, nem csettintésre. Elég lenne decemberben elköltöznünk – javított ki a szólógitárosunk.

– Bárhogy is, szerintem nem túl jó ötlet – zártam le a gondolatmenetemet.

– Szerintem meg nem vagy normális, Hemmings.

Váratlanul egy negyedik hang csatlakozott a beszélgetésbe. Michael, Calum és én egy emberként fordultunk az irányába, hogy egy mosolygó Ashtonnal kelljen farkasszemet néznünk. Szakadt, fekete farmerének zsebeibe dugott kezekkel közelített meg minket. Mogyoróbarna szemei csillogtak - hogy mitől, azt már nem mertem megkockáztatni -, szőkésbarna tincsei, melyek a koncert kezdetekor még egyenesre fésült állapotban hullottak a szemébe, most kócos összevisszaságban uralkodtak a fején.

– Mióta állsz már itt? – kérdeztem, kissé aggodalmasan.

Ashton csak vállat vont.

– Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, idiótának akartok nézni – sétált oda a ledöbbent hármasunkhoz. – Ha ajánlatot kaptunk Londonból, elmegyünk. Téma lezárva.

– De, Lucy-

– Nem érdekel – fojtotta Michaelbe a szót a dobos. – Legalábbis addig nem érdekel, amíg nem állok vele szemtől-szemben. Főleg, ha csak decemberben utaznánk. Minek stresszeljek addig egy jövőbeli problémán? Nem vagyok én Luke.

– Hé!

– Bocs, Hemmo – pillantott felém megbánást színlelve Ash. Csak a szemeimet forgattam, amolyan „már megszoktam" arckifejezést produkálva, majd kissé előrehőköltem, ahogy a dobosunk vigyorogva hátba vágott. – Akkor, megyünk Londonba?

A srácokkal egymásra néztünk. Ha Ashton ilyen egyszerűen belement a dologba, mégis mi értelme lett volna ellenkezni? Ez a lehetőség megváltoztathatta az életünket. Megint. De ezúttal még nagyobb befolyással, mint az eddigi döntéseink és cselekedeteink. Miért hagynánk ki?

– Megyünk Londonba! – kiáltottuk el magunkat teljesen egyszerre.

– Erre iszunk! – vált ki Calum a négyesünkből, majd a poharainkért sietett.

– Ja, narancslevet – nevettem fel, amint megláttam a basszusgitáros által szorongatott, 100%-os, frissen facsart ital dobozát.

– Lesz az még vodkanarancs is, Hemmo!

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Calumnak nem lett igaza."

...

– London?

– London.

– Elfogadtátok, ugye? – Summer izgatottan csillogó szemekkel nézett körbe kis társaságunkon, ahogy a szombati reggelink elfogyasztásának láttunk éppen neki. Kérdésének hallatára a srácokkal azonnal egymásra is néztünk, néhány másodperc után pedig Summer arcáról is leolvadt a mosoly. – Te jó ég! Nem fogadtátok el?

– Nem! Mármint – kereste a szavait Michael. –, még nem válaszoltunk semmit.

– Gondoltuk, először nem ártana beavatni a szüleinket – folytatta Ashton a szólógitáros által megkezdett gondolatsort. Erre aztán már Summer is helyeslő bólogatásba kezdett. Közben Calum is megérkezett az asztalhoz, egy jól megrakodott tálcával, amit egész eddig a svédasztalnál töltött fel újabbnál-újabb dolgokkal.

– Hihetetlen, hogy ezek a harmincas nők milyen harciasak tudnak lenni, ha baconről van szó – szorított helyet a tálcájának a basszusgitáros, majd helyet is foglalt előtte. – Lefogadom, hogy mindegyik abba temeti a bánatát, hogy minek házasodtak annyira korán.

– Ezt meg honnan veszed?

„Állj, állj. Az utóbbi tizenöt év alatt, azt hiszem, kijelenthetem, hogy mindenki, aki a barátjának nevezheti Calum Hoodot megtanulta már, hogy ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket nem teszünk fel neki; hacsak nem akarunk egy fél órás teória-beszámolót végig hallgatni. Nos, a naiv, tizennyolc éves Ashton ezt a kőbe vésett törvényt ekkor még nem ismerte. Ezzel pedig, ugyan nem tudta, de egy kész lavinát indított el - ami az utóbbi éveinkre nézve, valószínűleg inkább egy árvízre hasonlított: ugyanis azóta is fuldoklunk a Calum szájából elhangzott éktelen nagy baromságokban."

– Ugyan már, hiszen teljesen egyértelmű – legyintett Calum, miközben egymásra borított két alaposan megpakolt toast kenyeret, és úgy összenyomta, hogy a benne egyébként is tocsogó ketchup kifolyt a tányérja szélére is. Mindannyian undorodva néztünk a jelenetre, de a basszusgitáros ezt valószínűleg korábbi kijelentésével kapcsolatos értetlenkedésünknek vette, mert folytatta megkezdett gondolatát. – Addig nem tömöd magad halálra baconnel, és főleg nem verekedsz érte, amíg harmincas, szingli nő vagy.

Kínosan hosszú másodpercekig tartó, értetlen csönd követte ezt az újabb kijelentést. Calum már éppen beleharapott volna újonnan összenyomott szendvicsébe, ami visszataszítóbban nézett ki, mint a sulis menzakaja, mikor észrevette, hogy legalább egy perce egyikünk sem pislogott.

– Nem lehettek ennyire sötétek! – sóhajtott drámaian. – Tudjátok, mennyi kalóriát tartalmaz egy szelet bacon? Borzasztó! Egy hétnyi edzéssel nem dolgozza le az ember.

– Szóval most már fitneszguru is lettél? – vonta fel a szemöldökeit Michael.

– Még névjegyem is van – túrt bele a nadrágzsebeibe Calum ketchupos kezeivel. Míg Summer ennek a cselekedetnek látványára kihordott lábon egy szívrohamot, a basszeros az asztal közepére dobta a kicsi, de kemény papírdarabot, amire a következő, egészségtelenül ferde felirat volt nyomtatva:

Calum A. T. C. Hood
Professzionális személyi edző és fitneszguru,
25 alatti lányok, és dögös, elvált anyukák számára

Elérhetőségek a kártya másik oldalán!

A srácokkal egy emberként fordítottuk Calum felé a fejünket, a létező legmegvetőbb pillantásainkkal.

– Elvált anyukák? – kérdeztem teásbögrém mögül. – Most komolyan?

– Sose becsüld alá a korábbi generációkat csak azért, mert korábbiak – emelte fel mutatóujját Calum. – És, ha már szingli anyukák, Ash-

– Még egy alternatív univerzumban sem! – vágott egy kicsit már kiszáradt bagelt Calum fejéhez Ashton, aki ezek után sértődötten visszacsúsztatta a névjegykártyáját a zsebébe, és tüntetésképpen a reggeli további része alatt nem szólt egyikünkhöz sem.

Hála a jó égnek!

...

2012. szeptember 22.
– Srácok, srácok, képzeljétek! – rontott be úgy Michaelék házának bejárati ajtaján Ashton, hogy az említett tárgy majdnem kiszakadt a helyéről. Némi vakolat is lepergett a falról, de a szólógitáros ennek láttára már csak legyintett - ugyanis más, meg nem nevezett Calum Hoodok sokkal nagyobb károkat szokott okozni az amerikai stílusú Clifford-házban.

– Ashton? – szökött ki a dobosunk neve úgy Michael száján, hogy az már inkább volt értelmezhető kérdésként. – Minden oké, haver?

– Sikerült! Meggyőztem anyámat! – üvöltötte az újonnan érkező teljes extázisban.

– Miről is, egészen pontosan? – kérdezte megszeppenten a szoba másik végében hangoló Calum.

– Hát a szerződésről, te címeres barom! Megyek Londonba, basszameg!

Hangos üdvrivalgás követte ezt a kijelentést, méghozzá egyetlen okból, már persze azon kívül, hogy egy lépéssel ismét közelebb kerültünk újabb álmunk megvalósításában; Ash már legalább másfél hete próbálkozott az édesanyjánál ezzel a témával, de mindig nemleges választ kapott. Ekkor azonban, ezen a szent szombati napon, a sok erőlködésnek végre beérett a gyümölcse, és hirtelen minden tökéletesnek és egyszerűnek tűnt... már egyetlen apró részletet leszámítva, legalábbis.

– Eggyel megint kevesebb – veregette meg Michael Ashton vállát. – Már csak egy maradt.

Michael és Calum ugyanis már mindent megtárgyaltak a szüleikkel. Ellentétben velem.

– Sosem fogja megkérdezni – forgatta a szemeit a dobos.

– Meg egyébként is, hol van már megint ez az istenverte Hemmo?

...

Magányosan ültem a gondolkodó-sziklám legmagasabb pontján, kegyetlenül tépkedve egy valószínűleg nem túl régen kinyílt, ártatlan virág szirmait. Ahogy egyesével elengedtem őket, végignéztem, ahogy mindegyiküket felkapja a lágy, partközeli szellő és egészen látótávon kívülre repíti. Lógattam a lábaimat a mélybe, és vártam, hogy eszembe jusson valami világmegváltó ötlet. Természetesen, semmi sem történt - azon kívül, hogy a mellettem lévő virágok száma, percről-percre rohamtempóban csökkent.

– Elenged... nem enged... elenged... franc! – csaptam a combomra, mikor sokadszorra is a „nem enged" rész esett az utolsó virágsziromra. Mérgemben le sem téptem, csak útjára engedtem a szárral együtt és tanácstalanul meredtem a naplementében hullámzó tenger felé.

Még az univerzum sem akarta, hogy összejöjjön ez a londoni ajánlat. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy tudtam, csak rajtam fog állni a vásár. Calum és Michael már napokkal ezelőtt elintéztek mindent, bár előbbinek ehhez elutazásunk napjáig tartó, egyszemélyes takarító-szervezetet kellett megígérnie az édesanyjának - nos, igen, az alma nem esett messze a fájától -, Ashtonnál pedig már csak idő kérdése volt, hogy sikert érjen el ez ügyben. A srácok, és a Londonban türelmetlenül várakozó Pending Madness tagjai is csak az én engedélyemre vártak ahhoz, hogy aláírhassuk a szerződéseket, és megkezdődjön a 5 Seconds of Summer történetének eddigi legnagyobb kalandja. Az a bizonyos engedély eddig azonban váratott magára.

Halk levélzörgést hallotta valahonnan mögülem.

Remek. Ennyit a kellemes magányról.

– Francba ezzel a sok bokorral! – dühöngött az újonnan érkező, aki, mint ahogy azt én is megtippeltem...

– Szia, Summer – motyogtam az orrom alá olyan halkan, hogy ha egy kicsit is nagyobb hangzavar ölelt volna körül minket, a szöszi bizonyára semmit sem hallott volna.

– Gondoltam, hogy itt leszel – huppant le mellém a fűbe Summer.

– Keresnek?

– Nem tudom. Nem postásként jöttem, hanem barátként. – Bevallom őszintén, ezt a mondatát azért megmosolyogtam. – Hány szerencsétlen nárciszt tépkedtél már darabokra?

– Nem számoltam.

– Tehát gyanítom még nem beszéltél anyukáddal. – Feltételezésére egy biccentéssel válaszoltam. Mielőtt kínos csend telepedett volna ránk, Summer telefonja megrezzent, ő pedig azonnal ellenőrizte is, mi történt. – Ash írt, hogy elintézte.

– Csak én maradtam. Remek – ütöttem bele mérgesen a sarkamat a magaslat szélébe. Ezt a cselekedetet aztán azonnal meg is bántam, ugyanis ez a rúgás piszkos nagy sajgással járt együtt. Egy darabig megpróbáltam magamban tartani az agyamban össze-vissza cikázó gondolatok sokaságát, de természetesen nem jártam sikerrel, és minden, amit eddig elhallgattam, hirtelen vízesésként ömlött ki az ajkaim közül. – Tudod, az a legidegesítőbb az egészben, hogy már kismilliószor nekifutottam ennek az egésznek, de mindig közbejött valami, ami tönkretett... mindent! Legutóbb is...

3 nappal korábban...
– Megjöttem! – kiáltotta el magát anya, miután pontban este hatkor bezárta maga mögött a bejárati ajtónkat. Mint egy ágyúgolyó, úgy lőttem ki a szobámból és sprinteltem le a létező leggyorsabb és egyben legközveszélyesebb módon a földszintre.

– Anya! De jó, hogy itthon vagy, beszélnünk kell valami nagyon fontos-

– Luke, kisfiam, a legjobbkor jössz – lépett oda hozzám, hogy egy gyors puszit nyomjon a homlokomra, majd bevásárlószatyraival együtt a konyha felé vegye az irányt. – Szükségem lenne a segítségedre.

– Segítek, persze, csak előtte hadd beszéljünk-

Ekkor újra nyílt a bejárati ajtó, és apa lépett be rajta, két újabb szatyorral a kezében, megszakítva engem és a tökéletesre fejlesztett, előre megírt beszédemet a londoni ajánlatról.

– Apa?

– Luke, kimennél a kocsihoz, kérlek? Elég sok mindent kéne bepakolni – tette le azt a tömérdek mennyiségű grillkaját a konyhapult végéhez apa, majd a hátsó kijárat felé fordult, még mielőtt ellenkezhettem volna.

– De-

Még csak megszólalni sem maradt időm, mert mire kettőt pislogtam, apa már látó- és hallótávon kívülre került. Magamban puffogtam néhány sort arról, hogy miért nem intézhetek el egy gyors beleegyező-beszélgetést anyával, mielőtt beállok nem fizetett rakodómunkásnak, mielőtt először az első kijárat felé, végül a kocsihoz ballagtam. Felemeltem egy karton ásványvizet a csomagtartóból, de mire megindultam volna vele vissza a házba, megtorpantam, és kikerekedett szemekkel bámultam a két, tőlem néhány lépésre ácsorgó fiatal férfire.

– Lukey! – kiáltotta el magát izgatottan a fiatalabbik, mire az idősebb is felkapta borostás fejét. Mindketten eldobták sporttáskáikat, majd hatalmas rohamtempóban rohanni kezdtek felém. Azonnal elkönyveltem a kettejük általi halálomat, és, hogy legalább ne ejtsem a lábamra a karton ásványvizet, visszatettem azt a csomagtartóba. Néhány másodperccel később pedig már két, majdnem két méteres Hemmings alatt találtam magam, teljesen tehetetlenül.

– Jack, Ben – kapkodtam levegő után. – Megtennétek, hogy nem nyomtok agyon?

– Ugyan, ez csak testvéri szeretet! – nevetett Ben, majd szeretete jeléül még megborzolta egyébként is katasztrofálisan álló hajamat.

– Fiúk, iparkodjatok! Apátoknak is jól jönne egy-két segítő kéz! – sürgetett minket az ajtóból anya, amiből én a legidősebb bátyámnak köszönhetően semmit sem láttam.

– Sietünk! – kiáltottak vissza teljes szinkronban, majd mindketten feltápászkodtak a földről - Jack még arra is különös tekintettel volt, hogy belekönyököljön a gyomromba -.

– Jó újra látni, kis szaros! – nyújtotta felém a kezét Jack. Már épp elfogadtam volna, mikor gyorsan elhúzta, így én ismét lefejeltem az első kertünk frissen nyírt gyepét.

– Most komolyan, Jack? Hány éves vagy, tizenkettő? – szóltam még utána, de mire újra talpra álltam, a két idősebb Hemmings már eltűnt, valahol a házunk földszintjén. Ismét a több kartonnyi palackozott innivalóra néztem, és nagy keservesen megemeltem a korábban már elmozdított ásványvizeket. – Utálom az életemet.

Vissza a jelenbe...
– Szóval nem is volt esélyem felhozni a témát, és két egykilencven magas huszonéves terrorizált három napon keresztül – kezdtem el levegő után kapkodni azonnal, mikor befejeztem a történetmesélést.

– Tehát ezért néztél ki úgy minden nap, mint akit kimostak, kiraktak a forró aszfaltra száradni, majd megint kimostak, csak ezúttal már centrifugázva – vonta le a következtetést Summer, aminek valóságtartalmát egy bólintással támasztottam alá. – Sosem örültem még ennyire annak, hogy egyke vagyok.

– A nagycsaládos élet nem egy sétagalopp, ez tény.

Újabb néhány perces csend telepedett a párosunkra. Csak hallgattuk, ahogy a szél megrezgeti a faleveleket, magamban mérgelődtem, amiért folyamatosan vállalhatatlanra kócolta a hajamat, de a gondolataim mindig elterelődtek a jelenlegi legnagyobb problémám felé. Tudtam, hogy az esélye annak, hogy a túlzottan védelmező anyám, elengedi a legkisebb, még csak nem is nagykorú fiát egy másik kontinensre, szinte egyenlő a nullával. Ugyanakkor, tennem kellett valamit, hiszen a többiek már megoldották ezt a kellemetlen helyzetet.

– Mondd meg, mégis mit tehetnék, Summer? – fordultam kétségbeesetten az egyik legjobb barátom felé, aki egy darabig csak tanácstalanul lógatta a lábait a szikla széléről, azonban egy idő után felcsillantak égszínkék szemei, és elmosolyodott.

– Holnap vasárnap lesz.

Csalódottan sóhajtottam egyet.

– Franc, én meg már azt hittem, hogy van valami-

– Nem, most komolyan, Luke – szorította meg mindkét vállamat, és fordított maga felé.

– Komolyan nem követlek – kapkodtam értetlenül a tekintetemet az arcán.

– Veletek ebédelünk, te vadbarom!

– Oh.

„Gratulálunk a tizenhat éves Luke Hemmings-nek, és páratlan szókincsének! Hol a jól megérdemelt díj? Sehol? Nem? Oké, oké... milyen erkölcstelen egy világban élünk!"

– És ez pontosan mit is jelent?

– Hogy nem leszel egyedül – pattant fel a földről lendületesen Summer. – Neked csak fel kell hoznod a témát anyukádnál, a többiben kisegítünk. Beszélek a srácokkal. – Ezzel a kijelentéssel párhuzamosan pedig megfordult és rohanni kezdett a lejárat felé.

Szerencsétlen, belassult agyamnak még legalább két percig tartott, mire feldolgozta, hogy ez számára miben fogja befolyásolni a holnapi ebédet. Hátradőltem a füvön, felnéztem a tiszta, felhőtlen égre, és miközben mosolyogva megráztam a fejemet, csak ennyit motyogtam az orrom alá:

– Nők! Képtelenség kiigazodni rajtuk.

„És ki gondolta volna, ezen kijelentésem igazságtartalma sem változott meg a mai napig sem."

...

2012. szeptember 23.
Végtelenül kínos csend uralkodott a Hemmings-rezidencia ebédlőasztala körül, ahogy a jól megszokott, vasárnapi ebédünket fogyasztottuk a családdal, és természetesen - anya kérésére - a barátaimmal. Így történt ez minden átlagos hét utolsó napján, azonban ez a mostani korántsem számított átlagosnak. A feszültséget késsel lehetett volna vágni, a rám nehezedő stressz pedig minden bizonnyal csak nehezített ezen az egyébként is idegtépő helyzeten. Csak az evőeszközök és tányérok találkozásakor hangzó csörgések és kopogások törték meg az abszolút csendet, mialatt én kétségbeesetten próbáltam összerakni egy értelmes felvezetőt a fejemben - nyilvánvalóan, szinte semmilyen sikert el nem érve.

– Szóval – szólalt meg először anya, láthatóan megelégelve az ebédlőben domináló temetőhangulatot. –, Calum, ma összefutottam édesanyáddal. Áradozott rólad, hogy mostanában mennyit besegítesz neki otthon.

– Persze, mert kényszerít a londoni... – Calum szava azonnal elakadt, mikor a mellette ülő Ashton belekönyökölt az oldalába, és azonnal újra is fogalmazta megkezdett mondatát. –, londoni módszer miatt. A neten találta, vagy nem is, valamelyik női magazinban! Gyereknevelés brit módra.

– Sosem hallottam még róla – vonta össze a szemöldökeit anya.

– Pedig nagyon elismert módszer. London remek hely, Mrs. H. Egy kiváló, kiváló lehetőség mindenre, mint az látszik. London nagyon-

– Fogd már be – sziszegte sokat sejtően Michael a basszusgitárosnak, aki inkább ismét az ebédjének szentelte a figyelmét, mielőtt az arca találkozott volna az ingerült Ashton hatalmas tenyerével.

– És mi a helyzet a zenekarral, gyerekek? – nézett körbe rajtunk kíváncsian apa. Erre aztán mindannyian elsápadtunk, de annyira, hogy a friss decemberi hó színe vetekedhetett volna az arcunkéval. – Még nem is meséltetek a legutóbbi fellépésetekről!

– Tényleg, a hosszú hétvégés! – lelkesedett fel anya is, mondhatom, legnagyobb örömömre. – Látod, Andrew, mennyi mindenről lemaradunk, ha két hétig nem ebédelünk együtt?

Apa izgatottan bólogatott anya költői kérdésére, nekem pedig gombóc kerekedett a torkomban. Ha már két héttől ennyire kivan, mit fog szólni hónapokhoz, sőt, akár évekhez?

– Egész jó volt – préselte ki magából Michael, hamis mosolyt erőltetve az arcára.

– Igazából, Mrs. H., Michael csak szerénykedik – szólalt fel az ebéd alatt először Summer. – Mindenhol imádták őket.

– Ó, hát persze, hogy imádták őket! – mosolygott anya. – Most mondd meg, Andy! Mire kettőt pislogunk, a fiaink felnőnek, és lassan már látni sem fogjuk őket!

– Ugyan, Liz, hisz' Luke még itt lesz velünk egy jó ideig – mutatott rám apa, és azonnal kerülni kezdtem a tekintetét. Hirtelen sokkal jobban kezdett érdekelni a magam előtt turkált ebédem, mint az utóbbi fél órában bármikor. – Nem igaz, fiam?

Összeszorult a szívem, ahogy a hirtelen nagyon fojtogatóvá vált csendben egyszer a szüleimre, egyszer pedig a barátaimra néztem. Mindegyikük arcán más tükröződött. Apa a szemével próbálta jelezni, hogy gyorsan támogassam az álláspontját, még mielőtt anya egy ültő helyében kihord egy szívrohamot, aki pedig épp a túlságosan is sokáig húzódó hallgatásom miatt feszengett a székén. Michael a fejét fogta, és, bár a tökéletes csendet semmi sem törte meg, észrevettem, ahogy némán motyogja a jó öreg, „én ezt már nézni sem bírom" mondatot. Ashton biccentett egyet, Calum a falióra felé mutogatott, ezzel a legkevésbé sem segítve a helyzetemet, de legalább észhez térítve, hogy mennyi ideje kerülöm és húzom már ezt a beszélgetést. Eljött az idő.

– Valójában – vettem egy hatalmas levegőt a következő egyetlen, de rengeteget jelentő szó kimondása előtt. –, nem.

Apa összevonta a szemöldökeit, anya kiejtette a kezéből a villáját. Oké, legalább stroke-ot nem kapott. Eddig.

– Ezt meg hogy érted, kisfiam? – Anya hangja szabályosan remegett, mikor feltette ezt a kérdést.

Ismét szükségem volt néhány másodpercre, míg felkészítettem magamat a fejemben már megfogalmazott gondolatok megosztására. A létező legjobbkor, egy tenyeret éreztem a vállamon, ahogy megszorítja azt, és mikor oldalra fordultam, egy biztatóan mosolygó Summerrel találtam szemben magam. Rengeteg energiát adott, hogy a barátaim mind támogattak, ezekben a számomra nagyon nehéz pillanatokban is.

– Anya, apa – kezdtem bele. –, kaptunk egy ajánlatot. Londonból.

– Egy profi csapattól.

– Egy teljes albumfelvételre.

– Decembertől – egészített ki először Ashton, majd Summer, végül pedig Michael. Próbáltam keresni anya tekintetét, de ő kerülte az enyémet.

– És igazából, bár tudom, nagyon csábítóan hangzott, de anya nem talált semmilyen „londoni módszert" semmilyen magazinban – tette hozzá Calum. – Hanem beleegyeztem, hogy az utazásig segítek neki a ház körül, ha elenged.

Csend. Már megint az a fránya csend.

– Ez egy óriási lehetőség lenne a zenekar számára – szólaltam meg, tekintetemet vándoroltatva egyszer az egyik, aztán a másik szülőmön is. – Lehetne, hogy... elmenjek?

Minden tekintet anyára szegeződött. A jelenlévők egytől-egyig tudták, hogy itt már nem apát kell meggyőzni.

– Kérem, Mrs. H.! – tette össze a kezeit Michael.

– Nem. Teljességgel lehetetlen.

„Ekkor, ebben a pillanatban, megmondom őszintén, hogy elvesztettem minden reményemet. Sosem hallottam még ennyire határozottnak az édesanyámat - szerintem azóta se, legfeljebb azon alkalmakkor, mikor elém áll, hogy tegyek rendet magam körül -, ez pedig megrémített. És szorongatott, valósággal szorongatott, hogy talán miattam nem válhat valóra a zenekar álma. Hogy talán miattam nem futhatunk be soha. Ez marcangolt belülről egészen addig a pillanatig, míg édesapámra nem néztem; ő pedig fel nem állt az asztaltól."

– Liz – fogta meg anya kezét apa. – Szerintem egyezz bele.

– Hogy micsoda? Az életed közepére elment az a maradék józan eszed is, Andrew? – pattant fel anya az asztaltól, csalódottsága a férjében vörösre festette az arcát. – Nem fogom elengedni a tizenhat éves fiamat egy másik kontinensre, abszolút semmi ottani kapcsolattal és még kevesebb megbízható felnőtt felügyelettel!

– Igazából a Pending Madness tagjaival laknánk együtt – próbálkoztam egy kisegítéssel, de anya azonnal elhallgattatott egy felettébb ijesztő, villámokat szóró szempárral. Inkább lehajtottam a fejemet, és elhatároztam, hogy többet meg sem kísérelek belefolyni ebbe a beszélgetésbe - vagy már sokkal inkább vitába.

– Jó kezekben lennének.

– Honnan tudhatnád? Gondolkodj, Andrew, könyörgöm! – kapott megfáradtan a homlokához anya.

– Inkább te gondold át, hogy mire mondasz nemet, Liz. – Apa kontratámadása belefojtotta a vitapartnerébe a szót. – A fiad zenész akar lenni. Arénákban, zenei parkokban, központokban akar fellépni ezrek előtt, nem pedig ausztrál szórakozóhelyeken a szülei előtt. London mindennek a központja. Ez tényleg egy hatalmas lehetőség, a srácok nem túloztak. Komolyan a saját fiad sikerének és boldogságának útjába állnál, megfontolás nélkül?

„Tudniillik, hogy a mi családunkban, három fiúgyermek és egy családapa mellett is nőuralom volt. Édesanyám egyedül is túltett hat másik nőn. Emlékszem, hogy emiatt sokszor gúnyoltuk a bátyáimmal papucsférjnek édesapámat, de ezalatt a néhány perc alatt, teljesen megváltoztatta a véleményemet. Beleállt egy helyzetbe, amire sosem számítottam volna, és nem is hagyta annyiban az első alkalommal, hogy a vitapartnere kissé felemelte a hangját. Normál felállásban, egy apa szokott büszke lenni a fiára - de ekkor én voltam büszke az apámra."

– Legyen. – Hosszas, feszült csend után, anya beadta a derekát, az asztalnál pedig üdvrivalgás tört ki. – Egyetlen feltétellel!

Az ünneplés hamar félbemaradt, és ismét mindenki árgus szemekkel és kíváncsi fülekkel várta azt a bizonyos kritériumot.

– Éspedig? – vonta fel a szemöldökeit apa.

– Ha én is veletek mehetek.

„És így történt, hogy a 5 Seconds of Summer tagjai albumfelvételre és európai turnéra indultak Luke Hemmings túlaggódó édesanyjával. Páratlan egy élmény volt, az egyszer biztos.
Itt Ashton: Kösz, Liz, hogy annyi sörtől megfosztottál! Még ilyen alkoholfalat...
A csajokról ne is beszéljünk! Már rekordokat döntögetnék, rekordokat! - Calum voltam.
...Én azért eléltem a házi pizzákkal - Mike."