„Egy feltörekvőben lévő zenekarnak nagyon fontos, hogy minél többet zenélhessen közönség előtt. Ugyanis amellett, hogy mindenkit a megfelelő tagmennyiségű rajongótábor futtat fel, főleg a zeneiparban, az élő fellépések magának a bandának is hatalmas löketet adnak. Ebben a pillanatban, több, mint ötszáz koncerttel már a hátam mögött, magabiztosan ki tudom jelenteni, hogy nincs is annál jobb érzés, mikor a saját dalodat, a saját szövegedet ordítja vissza neked egy több száz, vagy akár több ezer fős közönség, aminek minden tagja azért jött el, hogy téged és a te zenédet hallgassa. Azonban erről a tizenöt évvel ezelőtti 5 Seconds of Summer mit sem tudott; hiszen még egyetlen egyszer sem sikerült leszervezniük egy fellépést maguknak..."

2012. augusztus 22.
Calum még a tegnap délutáni próbán rávett minket, hogy mindannyian találkozzunk a parkban, a már megszokott, kissé összeszakadozó padunknál. Miután kicsengettek az utolsó óráról, ő olyan sebességgel rohant ki az iskola területéről, hogy még csak esélyünk sem nyílt követni. Így hát, most, hogy közeledett a tíz perces késéshez, mindannyian türelmetlenül vártuk őt is, és a szintén késő - tehát valószínűleg beavatott - Ashtont is.

– Mi tart nekik ennyi ideig? – vetette fel elsőként Michael a nagy kérdést.

Tanácstalanul vállat vontam.

– Halvány fogalmam sincs.

– Úgyis csak valami őrültséget fognak kitalálni – engedte el a nyakába akasztott kamerámat Summer, hogy legyinthessen egyet. – De valami olyat, amire egyáltalán nem számítanánk.

– Miért vagy ebben ennyire biztos?

Summer először Michaelre nézett, majd rám, aki feltette a kérdést. Megrázta a fejét, és ezzel egy időben el is nevette magát.

– Calumról és Ashtonről beszélünk. Mind tudjuk, hogy Calum képes bármilyen hülyeségbe belerángatni bárkit, még Ashtont is, ha ad neki valami kaját közben – hangzott el az igazság a szájából. Michael és én egyszerre kezdtünk bólogatni, ezzel kifejezve teljes egyetértésünk. Ha a basszusgitárosunkat és a dobosunkat összeeresztettük, mindig valami katasztrófa lett a végkimenetel. Mert valóban, míg előbbi az idióta tervek kiagyalásában jeleskedett, addig utóbbi a megvalósításban - persze, csak akkor, ha közben valaki megetette.

Míg magam elé meredve azon gondolkodtam, hogy ezúttal mivel rukkolnak elő, hirtelen hangos csattanással landolt az asztalon támaszkodó kezeim előtt egy kartondoboz, valamivel alaposan megrakodva.

– Megérkeztek a legnagyobb királyok! – dörzsölte össze a tenyereit izgatottan Calum.

– Neked is, szia! – forgatta a szemeit Summer. – Beavatnál, hogy ezúttal minek köszönhetjük az ittlétünket, Mr. Legnagyobb Király?

– Örülök, hogy megkérdezted, Nagy-Britannia! Nézzetek bele a dobozba!

Calum parancsára, mindhárman felemelkedtünk ülő pozíciónkból, majd Michael egy egyszerű mozdulattal letépte a szigetelőszalagot a doboz tetejéről, így pedig elénk került a tartalom: egy rakás szürke, fekete 5 Seconds of Summer felirattal és logóval ellátott pulóver. Először képtelen voltam feldolgozni az egészet. Hogy Calum csinált volna valami értelmeset? Lehetetlennek tűnt. A ruhadarabok viszont sokadszori megnézés és kézbevétel után sem váltak porrá - pedig a basszusgitárosunk munkái általában ezt szokták tenni. Esetleg felrobbannak, de csak nagyon extrém esetekben.

– Várj, szóval ezt te – mutattam Calumra.

– Aha.

– És te – fordultam ezúttal Ashton felé.

– Ahogy mondod!

– Mennyibe került is ez egészen pontosan? – érdeklődött kissé vészjósló hanglejtéssel Michael. A ritmusszekció két tagja egymásra pillantottak, miközben feltűnően elhúzták a szájukat.

– Emlékszel, hogy nagyjából mennyi pénzt szedtünk össze Luke szülinapja után és a tegnapi nap között?

– Ezt már rosszul kezded, Hood.

– Na, nagyjából annyiba – fejezte be végül a mondatot Ashton. – De, hé! Van saját logós pulóverünk!

Egyikőnk sem tudott ezzel a ténnyel vitába szállni. Végül mind az öten magunkhoz vettünk egy darabot, mikor Summer felszólalt.

– Nem veszitek fel? Lőnék egy képet az oldalatokra – emelte fel a nyakában lógó kamerát.

– Miért is ne? – vont vállat Ashton.

Michael beült mögém, Cal és Ash pedig velünk szembe, majd mindannyian magunkra húztuk a pulóvert, és felmutattuk a hüvelykujjainkat. A dobos és a basszusgitáros büszkén húzták ki magukat a ruhadarabok mintáját kihangsúlyozva. Tény, hogy ez a mostani ötletük kivételesen mégsem volt akkora ökörség, mint amekkorát eredetileg elképzeltem. Egy fél mosollyal az arcomon néztem a kamerába, mikor az eszköz vakuja villant egyet, a kép pedig elkészült.

„Így született meg az első közös képünk, mint egy zenekar."

...

Másnap reggel a szokástól eltérően nem az ébresztőórám veszett csörgésére, hanem az értesítések szüntelen rezgésére keltem. Néhány percig még igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jelenséget, „Hajnali öt óra van, hagyjatok már a francba!" hozzáállással, de nem sokat segített a helyzetemen, hogy a zúgás lassan már egy kisebb földrengést is megszégyenített. A fejemre nyomtam a kispárnámat, magamra húztam a takarómat, de visszaaludni már képtelenségnek tűnt.

– Kinyírom őket, esküszöm, hogy kinyírom – morogtam ijesztően mély, reggeli hangomon. A mobilomat bekapcsolva, azonnal megnyitottam a zenekarunk közös Facebook csoportját - ami egyébként a rendkívül kreatív, „5SASs" nevet viselte szarul, de büszkén -, a legalább háromszáz olvasatlan üzenet láttán pedig őszintén, majdnem elájultam. Mégis mi lehetett annyira fontos, hogy hajnali fél ötkor kellett megbeszélniük? Fáradt tanácstalansággal álltam neki a visszaolvasásnak, miközben a szemeim majd' leragadtak. Calum „segítség! zombi apokalipszis van a házunk előtt" üzenetére például tisztelettudóan rá is ásítottam. Aztán el is nevettem magam, mikor Summer közölte vele, hogy „végre megkaptad, amit kiérdemeltél".

Ha esetleg nem lett volna már egyébként is teljesen érdektelen ez az egész beszélgetés, az utolsó ötven üzenetben már csak engem emlegettek, hogy azonnal jelenjek meg, vagy rám szabadítják Calum élőhalottjait. Éppen leírni készültem, hogy mindegyikőjüknek jövök egy lassú, fájdalmas kínzással, mikor megakadt a szemem egy új üzeneten, Michaeltől.

„Hemmo, igyekezz már, téged is keresnek!"

Mivel ötletem sem volt, hogy ki kereshet, illetve hol, ismét átfutottam a korábbi irományaikon. Bár, elég sokáig tartott, de leesett végre, hogy miről is beszélnek, és ugyanabban a pillanatban elejtettem a telefonomat döbbenetemben. A képen, amin megakadt a szemem, tinédzser lányok, illetve fiúk sorakoztak Calumék utcájában, hatalmas „5SOS koncertet a népnek!" feliratú kartontáblákat a magasba tartva. Nem mondanám, hogy tolongtak, de nem csodálom, hogy a basszusgitárosunk zombi apokalipszishez hasonlította a helyzetet, ami a házuk előtt létrejött. Legalább annyira megszeppentem volna a helyében, mint ő. Most azonban, mint Luke Hemmings, nem, mint Calum Hood, felugrottam az ágyamról, az első szobám közepére ledobott farmert magamra rángattam, majd lerántottam egy gyűrött inget az íróasztalomhoz tolt székem támlájáról, és lerohantam az emeletről. Majdnem elestem a félig felvett nadrágom lógó szárában, de még időben megkapaszkodtam a lépcsőkorlátban. Már a cipőmet húztam, mikor éles szúrásként hatolt be egy gondolat az agyamba, és késztetett arra, hogy ismét a szobám felé vegyem az irányt.

– Táska, táska, táska – ismételgettem magamnak emlékeztetőül, nehogy elfelejtsem azalatt a durván tizenöt méter alatt, hogy miért is indultam el. A vállamra emeltem az említett tárgyat, becsuktam magam után a szobám ajtaját, és egy gyors öleléssel köszöntöttem a saját hálójából kitámolygó, kómás édesanyámat.

– Luke, te meg hova-

– Sulis dolog! Délután találkozunk!

Mielőtt még elkezdhetett volna bombázni az előre megfogalmazott - legalább kétezer -, tipikus aggodalmas-anya kérdéseivel, elhagytam a házat. Azzal persze nem számoltam, hogy az ausztráliai tél kellős közepén nem a legfényesebb ötlet kabát és zokni hiányában lelépni a fűtött otthonomból, a fűtést még csak nem is ismerő utcára. Már semmi kedvem nem volt visszafordulni, így beletörődtem a sorsomba, miszerint a holnap reggelt már egy kiadós megfázással fogom tölteni. Calumék utcája szerencsére még lefutható távon belül volt, így legalább a mozgás melegen tartott egy kicsit. Amint befordultam a kereszteződéshez, ahonnan már rá lehetett látni arra a bizonyos, halványsárga falú, emeletes házra, meg is torpantam. Az apokalipszis tinédzserek formájában vette körbe a basszusgitárosunk lakóhelyét, aki az emeleti szobája ablakából lengetett egy fehér párnahuzatot, jelezve, hogy megadja magát. Valóságos tüntetés alakult ki a félhomályban úszó utcában, amire én, mindössze tizenhat évesen, hajnali negyed hatkor nem voltam felkészülve. Óvatosan közelebb sétáltam a tömeghez. A kellős közepén megpillantottam Michaelt, és a biztos haláltól őt védelmező Ashtont, ahogy több-kevesebb - inkább kevesebb - sikerrel próbálnak rendet teremteni.

Csak nyugodtan álltam mindennek a szélén, egészen addig a másodpercig, míg Calum észre nem vett az ablakából.

– Hemmo! Végre már! – üvöltötte teli torokból. Az eddig a házat, illetve Michaelt és Ashtont ostromoló tinédzserek egy emberként fordultak felém, és hangos őrjöngéssel rohamoztak meg. A testnevelés órákról összeszedett szerény futástudásommal azonnal hátat fordítottam a sokadalomnak, és ismét rohanni kezdtem - ezúttal már a saját rajongóim elől. Nagy valószínűséggel felvertük az egész szomszédságot, sőt, egy-ketten meg is fenyegettek, hogy ha nem hagyjuk abba azonnal a zsibongást, ránk fogják hívni a rendőrséget. Egy hatalmas kör megtétele után visszaértem a srácokhoz, akik Calumék házának dőlve ültek az átfagyott talajon, és épp kipihenték az utóbbi durván húsz perc fáradalmait. Nagyjából sikerült leráznom az őrült rajongótáborunkat, így lihegve, levegőért kapkodva ugyan, de megálltam a barátaim előtt. Csak ekkor tűnt fel, hogy Summer nagy mosolyogva a kamerámmal babrál valamit, de nem tudtam elég energiát összekaparni ahhoz, hogy szóvá is tegyem a dolgot.

– Ezeknek teljesen elment az eszük! – dühöngött Ashton.

– Nem gondoltam, hogy túlélem ezt a reggelt – jegyezte meg Michael, mire a mellette kuporgó dobos bólintott egyet.

– Életemben nem futottam még ennyit – töröltem meg a homlokomat, s ezzel egy időben, az emeletről valamiféle törmelék hullott a fésületlen, kócos hajamba. Felemeltem a tekintetemet Calum szobájának nyitott ablakára, ahol egy félelemtől reszkető basszusgitárost véltem felfedezni. Egy baseball ütőre tekert, fehér alsónadrágot tartott ki az ablakán. Úgy tűnt, a párnahuzatról hamar lemondott.

– Elmentek már? Vagy mind meghalunk? Kezdjék csak Luke-kal, ő a közönség kedvenc!

Megforgattam a szemeimet.

– Egyelőre tiszta a levegő – sóhajtotta Ashton. – Leráztad őket, nem, Luke?

– Elvittem őket Miss. Cooper utcájába, szóval most valószínűleg egy reggeli tea kíséretében vitatják meg a legújabb szakítását – vontam vállat. Michael és Ashton elismerően bólogattak, de a mellettük ácsorgó Summer felnevetett. – Tapasztalatból mondom, hogy azért ennyire nem vicces a dolog.

– Ja, Hemmo a pokolba vitte a saját rajongóit – ugrott le a szobájából Calum olyan hirtelenséggel, hogy Michael, aki elé a basszusgitáros érkezett mindössze néhány centiméterrel, szabályosan felsikított az ijedtségtől.

– A szívrohamot hozod rám! Márpedig ezt ma már megcsinálta a rajongótáborunk helyetted, szóval lépj hátra! Ne szó szerint! – tette hozzá mondandójához a szólógitáros, amint látta, hogy a basszusgitáros szíves-örömest rátaposna a lábszárára. A kis közjátékuk azonban nem feledtette el velem Summer fura viselkedését, így keresztbe font karokkal, felvont szemöldökökkel fordultam felé, és lyukat égettem a homlokába hideg tekintetemmel. Szüksége volt néhány percre, míg feltűnt neki, hogy bámulom, de csak vállat vont.

– Most mi az? Én a pillanatképeimen röhögök – emelte fel a kamerát.

– Pillanatképek?

– Igen, Ashton, pillanatképek. – Summer kijelentésére mindannyian köré gyűltünk, és vele együtt szemléltük végig a fotókat. Velünk ellentétben, ő nagyon jól elszórakozott négyünk szenvedésén. Az egyik megörökített jeleneten például éppen Michaelt találták arcon az egyik tüntetőtáblával, Summer pedig majdnem megfulladt a nevetéstől, mikor meglátta.

– Sum – kezdett bele remegő hangon Michael.

– Nem vagy te egy kicsit – folytatta Ashton.

– Szadista? – fejeztem be én a kérdést, ami mindhármunkat foglalkoztatott. Még mielőtt a kérdezett reagálhatott volna a témára, Calum egy újabbat tett fel neki.

– Van olyan képed, amin Ashtont képelik fel? Van, vagy nincs, Nagy-Britannia? – szorította meg a szöszi vállait. A homlokomra csaptam, mihelyst a csillogó szemű Summer büszkélkedni kezdett a többi fotójával. Amíg ők kiélték szadista hajlamaikat, én a két másik fiúhoz fordultam, akik még mindig az imént történtek sokkhatása alatt álltak.

– Egyáltalán hogy jutott eszükbe ez a hirtelen koncertvágy?

Ashton vállat vont.

– Tinédzser lányokról beszélünk. Bármelyik pillanatban képesek bezsongani a semmiből is.

Nem vitatkoztam ezzel a kijelentésével.

– Szerintetek tényleg koncerteznünk kéne? – nézett ránk tanácstalanul Michael.

– A zenekart biztosan népszerűsítené – jegyezte meg Ashton, szokásához híven elég diplomatikusan. – És a fellépések teszik igazi bandává a bandákat.

„És valóban: egy zenekar akkor válik zenekarrá, ha élőben adják elő a dalaikat, és ezzel boldoggá teszik a rajongóikat. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire felemelő érzés, mikor a saját dalaidat hallod vissza olyanok szájából, akik tisztelik, szeretik a zenédet. A zenédet, amiért, és aminek köszönhetően élsz."

– Biztos hatalmas élmény lehet fent állni a színpadon – tűnődtem el. Magam elé képzeltem ezt az őrült rajongótábort, ami megrohamozta Calum házát, hogy elérje a célját, ahogy teljes erőbedobással ugrálnak előttünk, integetnek nekünk, velünk együtt énekelnek, autogramért üldöznek minket... mindehhez más se kellett, csak egy helyszín, ahol engednek fellépni minket. Elmosolyodtam a gondolattól.

– Miről folyik a csevej? – támaszkodott meg a vállamon Calum, ahogy mellém lépett.

– Hogy kerültek legalább húszan a házatok elé, hajnali fél ötkor? – tette fel az egymillió dolláros kérdést Ashton.

– Ez egy vicces sztori – nevetett fel a basszeros. – A tegnapi 5SOS-pulcsis képünk alá jött egy pár kérdés, hogy mikor láthatnak már minket végre élőben, én meg visszaírtam, hogy nem olyan sokára, koncerteken. Vagy, hogy esetleg a házainkhoz is jöhetnek tüntetni, de ez nem kényszer.

Michael, Ashton és én kínzó lassúsággal néztünk egymásra. Aztán ugyanezzel a tempóval fel is sóhajtottunk, és visszafordultunk a basszusgitárosunk felé.

– Szóval, azt akarod mondani, hogy iderendeltél minket hajnal fél ötkor, iskolaidőben, csak azért, mert hülye voltál és magadnak okoztál egy zombi apokalipszist? – összegezte a Calumtól elhangzott mondatokat Michael.

– Aha, nagyjából ez történt – mosolygott ártatlanul Calum.

– Tudja valaki, hogy miért is barátkozunk vele? – böktem a fekete hajú felé, a másik két fiúra nézve, akik viszont csak a vállukat vonogatva megrázták a fejüket.

„De hát, hol lennének ezek a kaotikus történetek Calum Hood nélkül?"

...

Az utolsó óránk vége tértével, jó szokásomhoz híven elvegyültem a folyosón vonuló tömegben, hogy ne legyen feltűnő, mikor egyik pillanatról a másikra eltűnök az egyik takarítószertár ajtaja mögött. Alaposan körülnéztem, mielőtt megfogtam a kilincset, és mivel felnőttnek nyomát sem véltem felfedezni a közelben, beslisszoltam a kis helyiségbe. A folyosóról beszűrődő gyér lámpafény éppen elegendő erősséggel töltötte be a teret ahhoz, hogy ne rúgjam fel az első lábam elé kerülő felmosó vödröt. Nekidőltem a falnak, és vártam, egészen addig, míg az ajtó ismét ki nem nyílt - és ezúttal nem én, hanem egy fonott, szőke hajú, kipirult lány lépett át a küszöbön.

– Szia! – mosolygott rám. A szívem még mindig meglódult, mikor megláttam, és ezt azonnal érzékeltettem is vele egy szoros, szeretetteljes ölelés formájában.

– Annyira örülök, hogy látlak! – bukott ki belőlem. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma reggel!

– A tini-tüntetésre gondolsz Calumék utcájában?

Döbbenten hőköltem hátra.

– Te meg honnan-

– Lehozta a The Sydney Morning Herald – vont vállat. – Csodálkoztam rajta, mert hajnalban történt, és benne volt a reggeli számban. Meg a híradók is tele vannak vele – tette hozzá.

– Mit fogok ezért kapni otthon! – húztam el a számat, belegondolva a szüleim szemrehányó tehetségébe. Anya valószínűleg már ezekben a pillanatokban is a konyhakést forgatta a kezében, vagy éppen ekkor készült fel a gitárjaim elkobozására, egy életre. Főleg, ha a híradók és az újságok rólam készült képekkel is illusztrálták a hajnali eseményeket. Akkor aztán elintegethetem a zenész-álmaimat.

– Ne aggódj! – szorította meg Serena a felkarjaimat. – A te szüleid a leglazább felnőttek, akikkel életemben találkoztam. Egyébként sincs semmi konkrét a hírekben. Csak azért ismertem rátok, mert láttam Calum okoskodását az oldalatokon.

– Fantasztikus. Ez nem változtat a tényen, hogy anyám egy FBI-ügynök, és mindig, mindenre rájön.

– Lucas! Nézz rám! – Megforgattam a szemeimet, de megtettem, amit kért tőlem. Az egyik tenyerét felcsúsztatta a bicepszemről az arcomra, és a hüvelykjével végigsimított a bőrömön. Teljesen beleborzongtam az érintésébe. – Nem lesz semmi baj! Semmi rosszat nem tettetek. Nos, te legalábbis. Szóval, megtennéd, hogy ártatlanként nem kapsz pánikrohamot, mintha te lennél a gyilkos?

Még a szemembe kellett néznie néhány másodpercig, de végül csak elérte, amit akart és bólintottam egyet. Megkönnyebbülten fújtam ki egy jó adag, stresszesen beszorult levegőt, majd lehajoltam hozzá, és gyengéd, rövid csókot nyomtam az ajkaira.

– Köszönöm – suttogtam, még alig elhúzódva. Ott táncolt a nyelvem hegyén az a bizonyos „szeretlek", amit már évek óta el akartam mondani neki, de még mielőtt kiszambázhatott volna a számon, összeszorítottam a fogaimat és mélyen beharaptam az alsó ajkam, ezzel elzárva az útját. Nem. Ez még nem a megfelelő pillanat.

– Szóval, tényleg koncertezni szeretnétek? – váltott témát, ezzel visszarántva engem a valóságba.

– Fogalmam sincs. Mármint, egy álmunk válna valóra. De-

– Mindig van egy „de".

– Mégis hol fogadnának minket szívesen? Mégsem játszhatunk a parkban, a tél kellős közepén – osztottam meg vele a gondolataimat. Láttam, hogy komolyan elgondolkodik a helyzeten, és azt is, hogy már ki is tervelt valamit. Nem tudtam eldönteni, hogy féljek a szemében csillanó felismeréstől, vagy örüljek neki.

– Beltéri helyszínre van szükségetek?

– Az lenne az ideális – biccentettem. – De, Sera, mégis mire-

– Akkor beltéri helyszínt kaptok – szakította félbe a kérdésemet. Lábujjhegyre emelkedett, nyomott egy puszit az arcomra, majd széles mosollyal az arcán az ajtó felé lépett.

– Mire készülsz, Serena?

– Bízol bennem, Lucas? – nézett vissza, még a küszöb átlépése előtt.

– Persze, de-

– Nem! Most nem lesz semmilyen „de". Csak bízz bennem.

Ezzel pedig be is zárta maga mögött az ajtót, otthagyva engem a takarítószertárban a kismillió elképzeléssel és összeesküvés-elmélettel, ami Serena furcsán csillogó, szürkészöld szemei láttán megfogalmazódott a fejemben.

...

Egész éjszaka nem aludtam semmit, így péntek reggel úgy festettem, mint egy valódi élőhalott. Kábán elkészítettem magamnak a szokásos reggelimet - de még ez sem sikerült tökéletesen, mert vaj helyett mogyoróvajat kentem a szendvicsemre, aztán meg csodálkoztam, hogy a menzakajának tűrhetőbb íze van, mint a kreálmányomnak -, majd a tegnapi hibámból tanulva, ezúttal már nagykabátban és bakancsban hagytam el a házat. Nem tudtam igazán, hogy mire számítsak, mikor megálltam az iskola kapuja előtt. Vajon Serena mit művelhetett előző este? Koncertet szervezett? De ami még fontosabb: vajon a szülei tudomást szereztek a kis akciójáról? Bajban van? Calum zökkentett vissza a valóságba, ahogy váratlanul átkarolta a vállamat, és megveregette azt.

– Akkor a tanítás végén találkozunk, Amanda!

– A nevem Abigale! – kiáltott vissza neki egy felsőbb éves, göndör, vörös lány.

– Ugyanezt mondtam! – legyintett a basszusgitáros, majd ismét megpaskolta a vállamat. – Ezek az idősebb lányok valami kibírhatatlanok, de komolyan!

– Haver, nem tudtad a nevét – bújtam ki a karja alól. – Hogy nem vagy képes legalább megjegyezni őket, ha már kikezdesz velük?

– Nincs hely végtelen neveknek a memóriámban. Tizenöt után törlődnek, hogy legyen hely az újaknak.

– Kiállhatatlan vagy – vágtam a fejéhez, és a kapun belépés után egyenesen a hátsó udvar felé vettem az irányt. Calum persze követett, hiszen ugyanoda tartott, ahová én: a srácokkal közös padunkhoz.

– Oké, Mr. Aranypasi – szólított meg gúnyosan. – Mi van veled?

– Hogy érted, hogy mi van velem?

– Úgy nézel ki, mint a mosott szar – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

– Kösz szépen.

– De most komolyan, valami biztos történt. Pénteken képtelenség, hogy ennyire magad alatt legyél a semmitől.

Csak elhúztam a számat, és siettem tovább előre. Nem akartam beavatni a basszusgitárosunkat a végtelen összeesküvés-elméletembe csak azért, hogy elröhögje magát rajtuk. Átvágtam a diákseregen, és próbáltam olyan tempót diktálni, hogy Calumnak ne maradjon ereje a kérdezősködésre. Ezt sikerült is elérnem, mert az elkövetkezendő fél perc, amíg a hátsó udvarra értünk, néma csendben telt. A padunk elé érve azonban, már-már tragikus hirtelenséggel torpantam meg.

– Michaelt meg mi lelte? – mutattam a Summer mellett, kimerevedett tekintettel és elfehéredve ülő szólógitárosunkra.

– Sokkot kapott – lengette meg egyik tenyerét az ex-barátja arca előtt Summer. Semmi reakció nem érkezett.

– Sokkot? Annyira rosszul sikerült a fizika dolgozata? – csatlakozott be Calum is az értetlenkedésbe.

– Sokkot. Emiatt – tolta felénk Summer a szólógitáros bekapcsolt telefonját. Calummal helyet foglaltunk a felénk eső padon, majd a kezembe vettem a készüléket, és olvasni kezdtem a rajta megnyitott cikket. Az állam is leesett a látványtól. Legalább ötvenszer futottam végig ugyanazokon a sorokon, de a betűk semmit nem változtak. Az eredmény semmit nem változott. A helyzet ugyanaz maradt. A 5 Seconds of Summer hivatalosan is kapott huszonöt perc játékidőt egy közeli kávézó élő-zenés estjén.

„És igen: ezt is Serenának köszönhettem."

...

Feszülten hangoltam a gitáromat a személyzeti szoba kanapéján ülve. Minden testrészem remegett. A falióra szerint már csak tíz perc választott el életem legelső saját koncertjétől. Mivel mi zártuk az egész rendezvényt, már csak egyedül töltöttük be a szobát. Végtelen idegességemben már három húrt is elszakítottam - és mind után hálát is adtam az égnek, hogy mindig hordtam magammal két-két tartalékot mind a hat húrhoz -, és, bár soha életemben nem rágtam a körmömet, most mégis megelőztem magamnak egy komplett körömvágást. Az előttem lévő kávézóasztalon sorakoztak a poharaink, az ingyen kapott kávéval és teasütemények ezreivel. Míg én hangszereket és szarulemezeket rongáltam stresszességemben, Ashton szokásához híven teletömte magát mindennel, ami csak a keze ügyébe akadt, Calum pedig a szokásosnál is jobban pörgött. Egy másodpercig sem tudott megülni a seggén - nem mintha az átlagnapokon ezt megtenné -, és valószínűleg a halálba idegesítette már a vendégeket, mert mindenkihez odament beszélgetni. Sosem láttam még ennyire izgatottnak. Ahogy Michaelt sem ennyire nyugtalannak. Már nagyon rég óta csak bámulta az előttünk fellépőket.

Mikor befejeztem a hangolást, a vállamra akasztottam a gitáromat, lehúztam a maradék tejeskávét, amit még meghagytam, és a backstage azon részére sétáltam, ahonnan rá lehetett látni az éppen szereplőkre. Michael ott ácsorgott már legalább háromnegyed órája, magába fordulva és a gondolataiba feledkezve. Messziről is észrevettem rajta azt a frusztráltságot, ami őszintén megijesztett. Óvatosan megközelítettem, és nagyjából két lépésre álltam meg tőle.

– Durva, hogy már idáig eljutottunk, nem?

Fellélegeztem. Legalább nem nekem kellett beszélgetést kezdeményeznem.

– Ez az egész egy valóra vált álom – mosolyodtam el őszintén. – Mikor elkezdtem felvenni a feldolgozásaimat, nem számítottam rá, hogy ti hárman majd hozzám csapódtok, és egy zenekarként fogunk működni. Most pedig itt állunk, életünk első koncertje előtt, egy kiadott középlemezzel, rengeteg befejezetlen dallal, egyre nagyobb sikerekkel... annyira hihetetlen ez az egész!

– Hihetetlen. Igen – ismételte el ezt a két szót a szólógitáros. Ahogy teltek a másodpercek, úgy vált az arca is egyre fehérebbé és fehérebbé. Valami határozottan nem volt vele rendben.

– Mike, mi a baj? – fogtam meg a vállát. – Te nem örülsz ennek?

Ez talán egy kicsit erős kérdés, Luke.

– Örülni? Mindjárt kiugrok a bőrömből, annyira boldog vagyok, hogy élőben fogunk játszani! De-

Mindig van egy „de".

– De mi?

Michael egyelőre nem válaszolt, de nem is volt szükség rá. Követtem a kétségbeesett tekintetét, és csak ekkor tűnt fel, hogy valójában nem is a színpadi produkciót figyeli. Nem ez kötötte le. Nem is amiatt aggódott, hogy esetleg elront valamit a fellépés közepén. A lámpalázán is felülkerekedett már akkor, mikor a Gotta Get Out videóját forgattuk. A fejemben megfordult problémaforrások egyike sem nyújtott magyarázatot Michael feszültségére. A zöld szempár ugyanis a függöny mögül kipillantva, a közönség sorai felé nézelődött. Még pontosabban, egy ismerős, brit lány irányába, aki a kameraállványt igazgatta, hogy tökéletes szögből tudja majd felvenni a koncertünket. Ahogy észrevett minket a színpad szélén, mosolyogva felénk intett, Michael arca pedig a visszaintegetésével párhuzamosan elkezdett kipirosodni.

– Tudod, mikor együtt voltunk, rengeteget beszélgettünk erről a pillanatról – kezdett bele a szólógitáros a mesélésbe, mindenféle unszolás vagy kérdezősködés nélkül. – Akkor még rettegtem attól, hogy emberek előtt zenéljek. Állandóan azt hajtogattam neki, hogy amint felsétálok a színpadra, sokkot fogok kapni, és vagy elájulok, vagy elrohanok. Ő pedig mindig azzal viccelődött, hogy majd jól seggberúg, és akkor magamhoz térek – nevette el magát halkan. Ahogy beszélt, én végignézhettem, amint az élet színek formájában, szépen lassan visszatér az arcára. – Ez az egész tök jelentéktelen, nem?

– Dehogyis – vágtam rá azonnal. – Csak szereted őt. Tudom, milyen érzés úgy beleesni egy lányba, hogy semmi sem tud kiábrándítani belőle. Hogy csak ő tölti ki a mindennapjaidat. Hogy, ha meglátod, felcsillan a szemed, és hirtelen még a legesősebb időben is úgy érzed, mintha nyári forróságban állnál a tengerparton, ha pedig nincs veled, akkor egy valóságos űr keletkezik a szívedben. Borzalmas.

– De varázslatos is egyszerre.

– Pontosan – biccentettem. – És semmiért nem ereszteném el ezt az érzést.

– Még akkor sem, mikor az lenne a legegyszerűbb lépés – fejezte be a gondolatsort fájdalmas tekintettel Michael. Elhúzta a függönyt, sóhajtott egyet és felém fordult. – Tisztában vagy vele, hogy milyen elképzelhetetlenül szerencsés vagy, hogy Serena a barátnőd?

– Minden nap ezt mondogatom magamnak a tükör előtt – kuncogtam. Michael követte a példámat. – Hihetetlen, hogy leszervezte ezt az egészet. Kár, hogy végignézni nem tudja.

– Ugyan már, Lucas! Szombat este van, hogyne nézném végig!

Az ismerős hang, és az egyedi becenév hallatán azonnal megfordultam. Ahogy azt alig egy perccel ezelőtt elmondtam; a szemeim felcsillantak, a szívem meglódult, az arcom kipirosodott. Mindezt, a féktelen boldogság okozta velem, ami csak akkor fogott el ilyen erőteljesen, mikor Serenára néztem. Öles léptekkel siettem felé, és zártam a karjaimba. Ez az este nem is alakulhatott volna tökéletesebben.

– Mit keresel itt? – fogtam a tenyereim közé az arcát. Még mindig nem hittem a tulajdon szemeimnek, hogy valóban őt látják, nem csak beképzelik maguknak.

– Ki nem hagynám a jövendőbeli-rocksztár pasim első koncertjét – suttogta, miközben pirospozsgás arcán egy, ha nem a legderűsebb mosolya jelent meg. A világ megszűnt létezni körülöttem. Az előttünk szereplő zenekarnak szóló tapsvihart is csak elmosódott hangokként érzékeltem. Csak őt láttam magam előtt, csak rá összpontosítottam. Az évek óta húzódó „szeretlek"-em végig sprintelt a hangszálaimon, és most nem állt meg a nyelvem hegyénél. Nem, most azonnal kitáncolt a számból.

– Sera, én-

– 5 Seconds of Summer! Ti jöttök! – A szervező férfi öblös hangja szakított félbe. Egy őrjöngő Calum rohant el mellettem, őt követte egy linzert majszoló Ashton. Kapaszkodtam Serena felkarjaiba, ott akartam maradni vele és elmondani neki, mennyit jelent számomra, de az idő sürgetett.

– Luke, gyere már! – intett Michael is.

– De, de-

– Nincs semmi „de"! Igyekezz! – bólogatott Serena is. Még egy utolsó pillantást vetettem rá - mondhatni, ezzel is erőt gyűjtöttem -, majd megigazítottam a gitáromat, a hajamat és követtem a zenekaromat a színpadra.

„És, bár ez az este több elvarratlan szálat is megbolygatott, mi, a 5 Seconds of Summer tagjai azóta is szívesen emlékezünk vissza erre a néhány napra, mint a Koncertek, szerelmek és apokalipszisek hetére."