„A lehető legjobb április negyedike után, 2012 tavaszát leginkább dalszerzéssel töltöttük. Calum szinte futószalagon írta a szövegeket, míg Michael, Ashton és én főleg a zenét tettük hozzá a sorokhoz. Úgy tűnt, hogy a Pending Madness nagylelkűsége nem csak a jövőnket alapozta meg, de a dinamikánkat is újra összerázta. Amit először a Summer-Ashton, majd a Summer-Michael dráma szétrobbantott, a közös munka most ismét helyre billentett. Így leírva, komolyan mindkét zenekaron belüli feszültséget Summer megjelenése indította el? Chh, lányok."

2012. május 19.
– Én az Out Of My Limit-re szavazok – tettem fel a kezemet.

– Persze, mert abban te szólózol – szólta le az ötletemet Ashton. Akadt némi igazság a mondatában, kár tagadni. – Részemről Beside You.

– Szerintem meg Unpredictable – vetette fel a harmadik lehetőséget Calum.

– Miért szeretnéd, hogy a három általad írt szám helyett az egyetlen Luke keze munkája legyen az első kislemezünk? – tette fel a jogos kérdést Michael. Mind a hárman a basszusgitárosunkra néztünk, aki szemkontaktust meg sem kísérelve, nyugodtan hangolni kezdte a gitárját.

– Lehet, hogy Luke szerzeménye, de én vagyok benne a császár – jelentette ki, majd az utolsó szó kiejtése után dúdolni kezdte a dal basszusgitár részét, ezzel pedig számunkra is egyértelművé vált, hogy miért ragaszkodik ennyire az Unpredictable-höz.

Az utóbbi több, mint egy hónapban ennél sokkal komolyabb vitákkal is szembe kellett néznünk. Jó ideig még ötletünk sem volt, hogy honnan szerezzünk annyi pénzt, amennyivel le tudnánk kenyerezni egy stúdiótulajdonost. Még, ha csak néhány napra, vagy hétre is. Hosszas gondolkodás után, végül úgy döntöttünk, hogy a legjobb lenne kisebb koncerteket adni, és a bejött pénzből, akár még ki is fizethetnénk a tartozásainkat. Igen, tartozások. Leginkább Lucynak hála, Jayden - a már említett tulajdonos, illetve producer - nagy nehezen belement, hogy először dolgozunk, aztán rendezzük a pénzügyeket. Mostanra már olyan szinten mínuszban voltunk, hogy jó néhány napja inkább rá sem néztem az utoljára a ventilátor-akció alkalmával használt gurítható táblára. Valahogy nem szerettem a mínusz többszáz dollár látványát.

Múlthéten kaptuk a feladatot, hogy önállóan vegyünk fel egy dalt, ami megállja a helyét akár hivatalos videoklipként is. Mondanom sem kell, hogy azóta sem sikerült rögzítenünk egy másodpercet sem. Már napok óta képtelenek voltunk kitalálni, hogy mégis melyik számunk legyen a szerencsés választott, de a határidő vészesen közeledett, így sürgősen bele kellett húznunk. A terv szerint, mára beszéltük meg a felvételt a srácokkal, de mikor ezt leszögeztük, még azt hittük, hogy eddigre tökéletessé fejlesztjük a kiszemelt dalt, és száz százalékos felkészültséggel állunk kamera elé. Hát, ja, a terv szerint már gazdagoknak és sikereseknek kéne lennünk, szóval, erről ennyit.

Ajtónyílásra kaptam fel a fejemet.

– Mindenki kész? – kérdezte a hatalmas, állványos kamera mögül Summer. Mivel nehezére esett átemelni a szerkezetet a küszöbön, odasiettem hozzá, és segítőkezet nyújtottam, de azért a szemem sarkából észrevettem, hogy Michael különösen megfeszülve és lehajtott fejjel ült távolabb a bejárattól. Megint furcsán viselkedett, és megint csak akkor, mikor Summer megjelent a láthatáron.

– Igenis, kapitány! – érkezett a humoros válasz Ashtontől. Summer mögött közben belépett a nappaliba Serena is, így egy gyors öleléssel köszöntöttem őt köreinkben.

– Szóval ez a híres próbahelyszín? – pillantott körbe Serena a szobán. Az utóbbi percekben eluralkodott rendetlenséget Calum büszke tartása és mosolya teljesen el is fedte. Bár, azért egy szemforgatást kihoztunk a már sokadszor itt járó Summerből.

– Az egyetlen, és utánozhatatlan – biccentett Michael, de még mindig nem nézett fel a két érkezőre.

– Hát, kupi-szinten biztos utánozhatatlan – jegyezte meg Summer halkan, de érthetően. A szólógitárosunk egy szúrós pillantással díjazta a megjegyzést, majd a kanapé mellé támasztott gitárjaihoz lépett, és kiválasztotta közülük az elektromost. Ashton már majdnem elkezdte áttolni a kanapét a nappali másik végébe, hogy a helyére beilleszthesse a dobfelszerelését, mikor Michael úgy belepengetett a hangfalra felszerelt hangszerébe, hogy egy másodpercre még a szívem is megállt az ijedtségtől. A kamerát szerelő Summer majdnem kiejtette a kezéből a gépet, míg Serena és Calum a füleikre szorították a tenyereiket.

– Ez meg mi a franc volt, Michael? – ordította túl a hangfal utózúgását Ashton.

– Asszem egy kicsit lejjebb kéne vennem a hangerőt – húzta el a száját a szólógitáros.

– Egy kicsit? Egy kicsit, Clifford? – nézett rá ingerülten Calum. – Mostantól csak ordibálva fogok tudni kommunikálni, mert tönkretetted a hallásomat!

Belőlem is feltörni készültek az indulatok, de Summer megelőzött az övéivel.

– Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy elektromos hangszerekkel fogjuk felvenni a videót?

A srácokkal összenéztünk, majd egy emberként bólogatni kezdtünk.

– Ööö, de?

Summer a szeme sarkából Serenára pillantott, majd egy drámai sóhaj kíséretében a homlokára csapott.

– Ti semmire nem figyeltetek abból, amit egész héten magyaráztam nektek? – Még csak meg sem kellett szólalnunk, az üres tekinteteink és megfeszített végtagjaink mindent elmondtak helyettünk. – Hát, én esküszöm, hogy-

„Az utóbbi történetekben annyit csesztettük, és csesztettem már én is Summert, hogy inkább le sem írom, hogy itt milyen szavakkal illetett minket. Azt hiszem, mindenki el tudja képzelni magától is, hogy milyen, nem épp a legszebb, vagy legkedvesebb jelzőket vágta a fejünkhöz."

– Vajon mikor fogja abbahagyni? – fordult hozzám tanácstalanul Calum. Egy vállvonásnál többet nem tudtam produkálni, de Michael szerencsére kisegített engem.

– Amíg valaki meg nem említ bármilyen kaját – veregette meg a vállainkat. – Higgyetek nekem, ha kicsit nyomatékosabban megjegyzel egy mondatot a pizzáról, el is felejti ezt az egészet.

– Miért van az, hogy te mindig a pizzáról hadoválsz valamit? – vontam össze a szemöldökeimet.

– A pizza az életem, Hemmo. Az életem.

Általában Calum ajándékozott meg minket ilyen mélyreható gondolatokkal, de úgy tűnt, hogy durván fél évnyi barátság után, Michael ellesett tőle ezt-azt. Elmosolyodtam. Ezzel a mondattal, Michael feszültsége kissé oldódni látszott.

– Egyszer írok egy dalt a pizza iránti szerelmedről – poénkodott Calum.

„Most mi az? A Pizza egy művészeti gyöngyszem! Vagy katasztrófa. Köztes állapot nincs."

...

Miután Summer abbahagyta a mérgelődést - természetesen úgy, hogy teletömtük mindenféle hűtőben, illetve fagyasztóban található édességgel -, ismét a kamera-beállításon kezdett dolgozni. Addig én hazarohantam az akusztikus gitáromért, Michael megkereste az övét, Calum és Ashton pedig úgy melegítették a ritmusszekció hangszereit, mintha nem lenne egyértelmű, hogy, mint az elektromos gitárokat, ezeket a hangszereket sem fogjuk tudni alkalmazni a videóban.

– Elárulnád, hogy mit csinálsz azzal a basszusgitárral, Calum? – kérdezte Summer, fel sem nézve a kamerája mögül. Erre toppantam be - a mai napon már másodszor - a jó öreg nappaliba.

– Behangolom?

– Ezerszer elmondtam már, hogy a te gitárod is elektromos! Nem használhatod egy akusztikus felvétel közben!

– Ejnye, Cal, hát nem figyelsz oda a technikusunkra? – csettintett a nyelvével Ashton, miközben megforgatta az ujjai között a dobverőit.

– Mondja a dobos, aki a nagy felszerelésén szeretne dobolni, egy továbbra is akusztikus felvételen – vetett sokatmondó pillantást Ashtonre Summer.

– Akkor mégis min fogok dobolni, ó, nagy technikus?

A vigyor azonnal leolvadt a dobosunk arcáról, mikor a lábammal elé toltam egy világosbarna, leginkább kartondobozra hasonlító hangszert.

– Ezen.

Ashton kimászott a dobfelszerelése mögül, majd megkocogtatta a másik hangszert - aminek a hangja leginkább ahhoz volt hasonlítható, mintha az egyik felső tam belsejébe babot szórtunk volna, és azt ráznánk meg - és szörnyülködve ellépett tőle.

– Ez meg mi a megveszekedett Isten nyila?

„Látjátok? Én megmondtam, hogy ez a mondat összenőtt Ashtonnel."

– Ez kérlek, egy cajon – sétált oda az ismerkedő pároshoz Summer is. – Azt hittem, hogy tapasztalt dobosként tudsz a létezéséről.

Ashton sóhajtott, majd ismét alaposan szemügyre vette a cajont, mielőtt kétkedő pillantásokat vetett az összes jelenlévőre.

– Ülj rá! – adta ki az utasítást végül Summer, mire a dobos kis fészkelődés után helyet is foglalt a legújabb hangszere kellős közepén. A tenyereivel mért rá néhány próbaütést, de az arcáról továbbra is lerítt, hogy mennyire visszakozik attól, hogy ezen zenéljen. Amíg Ashton csendben próbálta elfogadni a sorsát, én gyorsan behangoltam a gitáromat, majd leültem a kanapéra a már készenlétben lévő Michael baljára. Summer és Serena még állítgattak valamit a kamerán, hogy mindannyian benne legyünk a képben, Calum pedig sértődötten ledobta magát egy a kanapé mellé húzgált székre.

– Ez annyira megalázó – morgott Ashton, miközben a már felállított mikrofonokat kikerülve, átcipelte a cajont a kanapé bal oldalára, és ismét helyet foglalt rajta.

„És igen, a tényt, hogy még mindig fogalmunk sem volt, hogy melyik dalunkat kéne éppen előadnunk, valahogy teljesen el is felejtettük. Nagyjából addig a pillanatig, amíg Summer ismét meg nem szólalt."

– Mehet? – nézett ki mosolyogva a kamera mögül. Serena izgatottan bólogatott mögötte, mi pedig azonnal egymásra néztünk a srácokkal.

– Hogyne! – csapta össze a tenyereit Calum. – De egészen pontosan mi is?

A káosz teljesen eluralkodott a fejünk felett. Summer ma már másodszor emlegette az édesanyáinkat - megjegyzem, teljesen jogosan -, Calummal és Ashtonnel ismét veszekedni kezdtünk, hogy melyik számunk legyen a befutó - ma már legalább ezredszer -, Michael és Serena pedig belecsöppentek ennek az egésznek a közepébe. A nagy ordítozás közepette, csak hosszas percek után vettem észre, hogy a szólógitárosunk már nem ül mellettem. Tanácstalanul körülnéztem, de Michaelnek nyomát sem láttam. Felpattantam a kanapéról, a megüresedett helyemre tettem a gitáromat, és nem foglalkozva azzal, hogy Calum folyamatosan a nevemet skandálja, a hátsó kert felé vettem az irányt. Ismertem Michaelt. Ha egyedül akart lenni, akkor a hátsókertbe rohant. El a rossz szavak, rossz döntések, és felelősségtudat elől. Talán, el az őszinteség elől. És ekkor elfogott a bűntudat. Mégis milyen barát az ilyen? Aki hagyja, hogy a legjobb barátja mellette lógassa az orrát? Akinek fontosabbak az önös érdekei, és az, hogy mindenképpen az történjen, amit ő akar, mint a legjobb barátjának a lelki épsége? Hogy lehettem ennyire önző?

A hátsó udvarra kiérve, rögtön megpillantottam Michaelt az egyik hintán ülve. Rozoga egy szerkezet volt, az egyszer biztos, de mégis ott állt, mikor a szólógitárosnak szüksége volt rá. Ellentétben velem, és az önzetlenségemmel. Közelebb lépdeltem hozzá, majd az üres hintára mutattam.

– Foglalt ez a hely? – Mivel csak egy fejrázást kaptam válaszként, lehuppantam mellé. Talán érdemes lett volna felvennem egy pulóvert, mert kifejezetten hűvös időjárás uralkodott a szabadban. Michael nem szólalt meg, csak üres tekintettel meredt maga elé, miközben a szél összeborzolta egyenesre fésült tincseit. – Jól vagy, haver?

Ismerős érzés kerített hatalmába. A helyzet kísértetiesen hasonlított a legutóbbi hintás beszélgetésünkre, mikor Michael beavatott a szakításba. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ezúttal nem lesz ennyire hervasztó a csevej.

– Ja, azt hiszem – biccentett. – Csak egy kicsit izgulok.

– Ki nem? – kuncogtam. – Mégiscsak ez az első saját dalunk, amit megosztunk a nagyvilággal. Bármelyik is legyen az.

– Ti talán csak emiatt izgultok, de én nem – harapta be az alsó ajkát. Érdeklődő pillantással jeleztem, hogy mondja csak el, mitől akar idegösszeroppanást kapni. – Sosem énekeltem, vagy játszottam még senki előtt, rajtatok és a szüleimen kívül. És borzasztóan félek tőle, hogy túlizgulom, és elrontom az egészet. Nem akarok én lenni a srác, aki miatt lehetetlenség élő fellépést szervezni, mert minden alkalommal megfagy a színpadon, és még levegőt venni is elfelejt.

– Michael-

– Tudom, Luke. Tudom, hogy baromság – sóhajtott szomorúan. – Mégis ezt érzem. Olyan, mintha felemésztene. El tudod képzelni, hogy milyen szar kezdő zenészként rögtön lámpalázzal indítani? Nem hiszem.

Se megmozdulni, se megszólalni nem tudtam. Megint egy olyan helyzetbe kerültem, amivel az agyam képtelen volt kezdeni bármit is. Olyan kérdések keringtek a fejemben, amiket eddig sosem kellett feltennem magamnak. Mivel segíthetnék neki? Mit tanácsolhatnék? Egyáltalán érdemes lenne bármivel is okoskodnom, mikor sosem éreztem úgy, ahogy ő? Mit tudhatnék arról, hogy milyen ennyire lámpalázasnak lenni? Hiszen csak Summerről és Serenáról volt szó! Jaj, ne!

– Ki miatt aggodalmaskodsz ennyire, Michael? – tettem fel a nagy kérdést. Láttam, ahogy a szólógitáros elfehéredik mellettem. – Summer az oka, nem igaz?

– Sosem játszottam még előtte – jelentette ki. Még csak meg sem próbált ellenkezni, vagy elterelni másra a figyelmemet. Valószínűleg ő is érezte, hogy mikor elkezdtem gondolkodni, elég egyértelművé vált az idegességének oka. Sokat segít, ha az ember arra használja az agyát, amire tervezték. – Minden saját számunkat tőled ismeri. Hogy van ekkora bátorságod az előadáshoz?

– Nehogy azt hidd, hogy akkora ász vagyok – legyintettem. – Ha le kéne tennem a gitáromat, és nélküle énekelni, valószínűleg megőrülnék. Vagy idegösszeroppanást kapnék – tettem hozzá a másik lehetőséget is, majd folytattam a kis beszédemet. – Mikor a kezemben van a gitárom, úgy érzem, hogy elbújhatok mögé. Olyan, mint egy fal, ami megvéd a külvilág véleményétől. Értelmes ez egyáltalán?

– Nagyon is – mosolyodott el Michael. – Kár, hogy nálam ez a fal nem működik, ha Summerről van szó.

Összevontam a szemöldökeimet. Ez az egész Summer-Michael dolog kezdett elindulni egy olyan irányba, amire nem készültem fel, mikor kijöttem a hátsóudvarra. Miről maradtam le már megint?

– Mi ez a nagy Summer-fóbia? Valamiről tudnom kéne, amiről nem tudok?

Michael vett egy nagy levegőt, mielőtt felém fordult a hintával együtt, és ijedt tekintettel, egyenesen a szemeimbe nézett.

– Kérlek, ne nevess ki – szorította össze az ökleit. Szinte láttam, ahogy a torkában dobog a szíve, mikor újra megszólalt. – Én... szóval, azt hiszem, hogy... még mindig-

– Szerelmes vagy belé – fejeztem be helyette a mondatot. Néhány apró bólintással jelezte, hogy ő is ezt akarta kinyögni.

– Igen. Még mindig szeretem.

Szűzanyám, borogass!

– De ezt senkinek nem mondhatod el! Főleg nem neki – pillantott a ház felé, aminek ablakain keresztül ráláthattunk a nappalira, és a benne társalgó barátainkra.

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kerített hatalmába a bűntudat, miközben Michaelt hallgattam. Valamilyen szinten hibásnak éreztem magamat a szakításukban, és ezt a bűntudatot azóta sem tudtam lemosni magamról. Még akkor sem, ha most mindketten boldogok, és a barátságunk nem csappant meg a szerelmi drámák hatására sem."

– Nem fogom. Ígérem.

„És srácok, ezt az ígéretemet a végtelenségig tartottam."

Ezután a komoly beszélgetés után, szükségem volt arra, hogy valami kizökkentsen a melankóliából. Még szerencse, hogy mikor erre gondoltam, már nyílt is a hátsó ajtó, hogy megtegye ezt a szívességet.

– Luke, Michael, bejönnétek? Dönteni kéne, és ketyeg az óra – kérte Summer, mire Michaellel felemeltük a hüvelykujjainkat.

– Megyünk, egy pillanat!

A szemem sarkából észrevettem, hogy Michael arca a falfehérből enyhén pirossá változott, mikor Summer ránk mosolygott, és becsukta maga után az ajtót. Hogy nem tűnt fel eddig, hogy ennyire szerelmes? Hiszen a napnál is világosabb! Leugrottam a hintáról, majd felhúztam Michaelt a másikról. Már épp elindultam volna, mikor megállított.

– Hé, Luke!

– Hm? – pördültem vissza felé.

– Mit gondolsz a Gotta Get Out-ról?

– Elit listás dal. – „Még mindig az." – Miért?

– Mi lenne, ha az lenne az első kislemezünk?

Őszintén szólva, egészen eddig a pillanatig, meg sem fordult a fejemben, hogy minden számunk közül éppen a Gotta Get Out-ot válasszuk. Igazából, annyira ragaszkodtam az Out Of My Limit-hez, hogy a többit még csak végig sem gondoltam. De eljött az ideje, hogy az önzőségemet félretegyem, és helyette utat törjön a szívem, és a szeretetem Michael iránt.

– Érzelmesebb, mint az Out Of My Limit, pörgősebb, mint a Beside You, és többet mond, mint az Unpredictable. Tökéletes! – csaptam végül össze a tenyereimet.

– Már csak a többieket kell meggyőzni.

– Nem kell – ellenkeztem. – Figyeld meg, hogy maguktól bele fognak menni. – Michael széles mosolya megdobogtatta az elfeketedett szívemet. Kiválasztottuk a legjobb dalunkat, és még boldoggá is tettem vele a legjobb barátomat. Többre nem is volt szükségem. – És, Mike?

– Mondd!

– Sajnálom, hogy ilyen pocsék barát voltam. Remélem, tudod, hogy nem számít, mennyire elcseszettek a körülmények néha, rám mindig számíthatsz.

Örökkévalóságnak tűnt, míg Michael biccentett, és közelebb lépett hozzám, hogy átöleljen.

– Ja, tudom – motyogta. Tévedtem. Ez az ölelés hiányzott még a mai napomból. – Na, elég a nyálból! Munkaidő!

– Ideje berobbannunk a köztudatba! – nevettem fel, ahogy a hátsó ajtó felé vettük az irányt.

„A felvétel végül hatalmas sikert hozott magával. Nem csak népszerűség szinten, mint ahogy azt el is vártuk tőle. Nem. Összébb kovácsolta a baráti társaságunkat, mint addig bármi. És, bár Michael az egész dal alatt fel sem nézett a gitárjáról, azt hiszem, kijelenthető, hogy legyőzte a lámpalázát. Ami azt illeti, alig fél évvel később pedig nem csak ezt, hanem egy sokkal nehezebb terhet is lerázott a válláról. De ez már egy másik nap története."