- León te vagy az? - kérdeztem újra a srácot, akinek hangja ijesztően hasonlított a barátoméra.

- Bocs tündérkém, de gőzöm sincs miről beszélsz! - oké, ez a szóhasználat tényleg nem jellemző Leónra.

- Nem tündérke vagyok, hanem Violetta!

- Tündérke, Violetta nem tök mindegy? Már bent is megmondtam, hogy a nevem Pablo! Akarod hogy lebetűzzem neked vagy megjegyzed anélkül is? - ez volt az utolsó mondata, aztán fogta magát és elhúzott. Hát ez egy igazi tuskó. Szerencsére ez a srác biztosan nem León, ő sosem beszélne így velem. A többiek felajánlották, hogy tartsak velük az ünneplésen amit a kávézóban tartanak, ám én ezt kedvesen visszautasítottam. Ez a Pablo gyerek egy kicsit elvette a kedvem az ünnepléstől. Miután hazamentem gyorsan megebédeltem és pihenés gyanánt fellapoztam anyukám naplóját. Ha rossz a kedvem mindig ezt olvasom. Pontban két órakkor megszólalt a csengő, én pedig kinyitottam az ajtót.

- Szia hercegnőm, jössz sétálni? - az ajtóban León álldogált egy nagy csokor virággal a kezében. Megköszöntem a virágot és vázába raktam.

- Elárulnád, hogy mégis merre jártál? Nem a meghallgatáson kellett volna lenned?

- Tudod hogy van ez. Én vagyok a protekciós gyerek, apám meghallgatás nélkül is tudja, hogy mire vagyok képes! - oké, mondjuk ez elég elfogadható válasz volt.

- Volt egy srác a meghallgatáson, akinek egészen véletlenül olyan volt a hangja mint neked.

- Hát, azt mondják mindenkinek van valahol egy hasonmása, nem? Vagy talán csak azt akartad hinni hogy én voltam! - ez igaz lenne? Tény hogy szörnyen hiányzott León de azért ennyire mégsem. De végül ráhagytam a dolgot, elvégre nem akartam emiatt vitatkozni vele.

León

Amit Violetta összehordott arról a másik srácról, teljesen abszurd. Ki van zárva, hogy az embernek létezzen hasonmása. Szerencsére hanyagoltuk a témát és séta közben inkább egymás társaságát élveztük. Közben elhaladtunk amellett a park mellett, ahol megismerkedtünk.

- Emlékszel a megismerkedésünk napjára? - kérdeztem ábrándosan, mire Violetta hangosan felnevetett.

- Lehet rá nem emlékezni? Hisz rám förmedtél pedig nem is csináltam semmit!

- Oké ezt jól megkaptam, de mégis mit kellett volna mondanom, hisz nem is ismertelek. - Már egy jó ideje csak sétáltunk, mikor Violetta szó szerint a karomba ájult. Mivel sose csinált ilyet, így eléggé megijedtem. - Violetta kellj fel, hallod! - megpaskoltam az arcát, de semmilyen reakciója nem volt.
Ludmila és Federico arra jártak és ők is megpróbáltak segíteni. Szerencsére kinyitotta a szemeit, én pedig nagyon megkönnyebbültem.

- Mi történt?

- Mond csak mióta vagy ilyen rosszul? Nem kellene elmenned egy orvoshoz?

- Nem León, ne aggódj minden rendben van. Biztos csak kimerültem, ennyi az egész! - bár látszólag hittem neki, azért még szkeptikus voltam. Végül csak annyit tehettem, hogy hazakísértem őt.

Naty

Hihetetlen érzés volt a színpadon állni, főleg egy ilyen gyáva nyúlnak mint én vagyok. Sose gondoltam volna, hogy ennyire jó leszek majd. Persze sokat segített, hogy Maxi a pasim ott volt velem és bíztatott. Nélküle komolyan nem ment volna. Éppen hazafelé tartottam, mikor borzasztó látvány tárult a szemem elé. Maxi épp egy vadidegen szőkét ölelt át. Dühösen odatrappoltam hozzájuk, mire rögtön szétrebbentek.

- Maximilianó mégis mit művelsz?