Violetta

Az agyam folyamatosan kattogott. Fogalmam sem volt mégis mit válaszolhatnék az apámnak. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy Leónnal töltöttem az éjszakát, különben mindkettőnket megölne.

- Várom a válaszod Violetta. Mégis mit titkolsz előlem?

- Én nem titkolok semmit apa, egyébként is, nagyon csúny dolog hallgatózni! - játszottam a sértődöttet, ám apámat ezzel nem hatottam meg.

- Kérlek ne ködösíts, hanem válaszolj végre a kérdésemre! - kétségbeesetten néztem Angiere, hátha neki eszébe jut valami ötlet.

- Kérem Germán, ne rá haragudjon. Az az igazság, hogy sajnos nem tudok már annyi időt itt tölteni mint eddig. A kávézóban számítanak rám! Violettát én kértem meg, hogy még ne szóljon mert négyszemközt akartam elmondani.

- De ugye nem akar felmondani? - úgy tűnik apa bevette a dolgot. Ez mondjuk megnyugtató hír. Szerencsére eddig tartott a kis bájcsevely, én pedig nem győztem hálálkodni Angienek.

Másfêl hónappal később végre elérkezett a Rebel Art megnyitója, amit León édesapja Gregorió vezet. Már izgatottan vártam ezt a napot. Természetesen én is az iskola része akartam lenni és miután sikerült meggyőznöm róla az apámat is, már semmi sem gátolhatta meg hogy ott legyek a meghallgatáson. És ne higgye senki, hogy csak engem villanyozott fel a meghallgatás híre. A barátaim is ugyanilyen izgalommal viseltettek, így kora délelőtt már mind ott toporogtunk az épület folyosóján és idegesen vártuk, mikor kerülünk sorra.

- Srácok, én meghalok az idegességtől! - Naty úgy remegett mint a kocsonya. Teljesen meg tudtam érteni, én is ugyanilyen ideges voltam. Szerencsére itt voltunk egymásnak és tudtuk bíztatni a másikat. Egyedül León hiányzott, amit nem tudtam hová tenni. Ő várta a legjobban ezt, erre most nincs itt?

- Natalia Vidal! - Gregorió el is kezdte a meghallgatást. Bár Naty nagyon idegesen ment be, ez a produkcióján meg sem látszott. Sőt, szinte ragyogott a színpadon. Mi az ajtóból figyeltük őt, Maxi arcán pedig látszott mennyire büszke a barátnőjére. Mikor Naty végzett, Maxi a karjába kapta és jól megölelgette. Rögtön utána Federico következett egy saját dallal. Azt mindig is tudtam, hogy ő egy igazi energiabomba, ám a színpadon mutatkozott meg ez igazán, szinte felszántotta a színpadot. Gregorió neki is gratuált, majd én következtem. A Te Creo című saját dalomat énekeltem, mely az első szerelem érzéséről szól. Azt hiszem nem lepek meg senkit azzal ha elárulom a dalomat León inspirálta. Aki amúgy továbbra sem volt sehol. Mikor a dal végére értem, Gregorió a szemeit törölgette.

- Ez csodálatos volt! Büszke vagyok a fiamra, amiért egy ilyen tehetséges lányt választott magának! - nem tehettem róla, úgy vigyorogtam mint a vadalma.

- Köszönöm szépen! - boldogan léptem ki, a többiek pedig mind gratuláltak nekem. Utánam utolsóként Fran és Diego következett. Ők voltak az egyetlenek, akik párban énekeltek, de ez így is volt rendjén, hisz ők ketten szinte már eggyek. Csodálatosak voltak, hatalmas összhang volt kettejük között. A daluk után Gregorió éljenzésben tört ki. Fran és Diego szinte leszáguldott a színpadról és mindnyájan megöleltük őket.

- Úgy tűnik nincs több jelentkező!

- De még van egy! - a bejárat felé néztünk, ahol egy kapucnis, srác állt akin napszemüveg volt, így az arcát nem láttuk rendesen. Lazán elsétált mellettünk és egyenesen a nagyterembe ment.

- Te meg ki vagy? - Gregorió láthatóan ugyanúgy meglepődött mint mi, hisz a fiú neve nem szerepelt a listán.

- A nevem Pablo és egy saját dallal készültem! - Gregorió végül úgy döntött meghallgatja. Már a belépésekor is ismerős volt a srác, ám mikor énekelni kezdett, a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Gregorió ugyanilyen döbbent volt, Pablo viszont szó nélkül kisétált. Én viszont az útját álltam.

- León te vagy az?