Violetta
Mondjátok csak, kerültetek már olyan szituációba, amiből foggal-körömmel igyekeztetek kikecmeregni? Na, én épp egy ilyen helyzetbe kerültem, mikor is a nem éppen sármos, viszont igen kedves doki közölte velem és életem párjával Leónnal, hogy hamarosan gyerekünk fog születni. És hogy mi ebben olyan szörnyű? Nos, mindössze annyi, hogy én alig múltam el 16 éves és León sem töltötte még be a tizennyolcat. Más szóval egyáltalán nem vagyunk elég idősek ahhoz, hogy gyerekünk legyen. Sajnos ezt egyedül én láttam így. León ugyanis párás szemekkel bámulta az ultrahang fotót amin már kivehető volt az a kis babszem, amiből néhány hónap múlva egy emberi lény lesz. Míg a kórházban voltunk igyekeztem tartani magam, ám ahogy kiléptünk onnan, csak úgy kirobbant belőlem a mondani való.

- Mond csak, befejeznéd végre annak a nyamvadt képnek a bámulását? - szinte kitéptem a kezéből a fotót, León pedig úgy nézett rám, mint akinek elment az esze.

- Csak óvatosan! Ez az első kép a leendő fiamról vagy lányomról, nehogy szét tépd nekem!

- Helló, valaki felkapcsolná odabent a lámpát? - kicsit megkocogtattam a halántékát, mire olyan szúrós szemekkel nézett rám, hogy egy pillanatra azt hittem ott helyben megöl.

- Mégis mi bajod? Ez egy jó hír Violetta, neked is örülnöd kellene!

- Annak örülnék, ha végre felfognád hogy nem egy nyamvadt szappanoperában vagyunk! Ez a való élet León! Egy tizenhat éves terhes csaj vagyok akit az apja még mindig bölcsödésnek hisz! Ha erre rájön biztosan kinyír minket! - oké, talán kicsit visszavehettem volna a drámaiságból, de a lényeget akkor is elmondtam és csak ez számít.

- Ugyan, apád úgyis beletörődik előbb vagy utóbb.

- Milyen nagy mázlid van hogy nem ismered úgy ahogy én! Csak a mihez tartás végett, az apám nem megoldani szokta a problémákat, hanem elmenekül előlük. És hogy mégis mit jelent ez ránk nézve? Nos mindössze annyit, ha megtudja hogy terhes vagyok, összepakol és elhúz innen jó messzire, de velem együtt! Szóval azt ajánlom tartsd a szádat különben ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélhettünk! - oké, lehet hogy túl kemény vagyok vele de csak az igazat mondom. Apám mindig is menekült a problémák elől, valószínűleg ezért sem ismerhettem meg anyu rokonait.

- Befejezted?

- Igen.

- Helyes, akkor menjünk egy nyugodtabb helyre és beszéljük meg mihez kezdjünk vele! - a hasamra mutatott, én pedig hangosan felsóhajtottam. Nem szívesen beszéltem volna róla, kellett még egy kis idő hogy feldolgozhassam.

Francesca

Diegoval épp az Art Rebel felé sétáltunk. Közben azon gondolkodtunk, vajon miért találhattuk mindketten furcsának azt az Erica nevű nőt.

- Tudod mit? Szerintem apám nem mondott teljesen igazat, mikor bemutatta Ericát. Egy egyszerű ismerőssel nem beszélget olyan meghitten, ahogyan ezek ketten tették.

- Nyugodj meg, biztosan nincs semmi komoly. Most inkább a feladatra kéne koncentrálnunk, amit Gregorió adott nekünk. Lassan itt a határidő és még sehol sem tartunk.

- Igen, igazad van mint mindig. Tényleg, lementetted a mobilodra a dal vázlatát? - bólintottam, majd a táskámba nyúltam hogy kivehessem a mobilomat. Ám annak hűlt helye volt.

- A fenébe, valószínűleg otthon felejtettem. Gyorsan hazaszaladok érte, még van annyi időm hogy ne késsek el.

- Akarod, hogy elkísérjelek?

- Nem, ne fáradj, gyorsabb ha egyedül megyek. Majd a sulinál találkozunk! - nyomtam egy puszit az arcára, majd sietve megindultam hazafelé. Miközdben odafele tartottam, meghallottam hogy valaki közvetlenül mögöttem haladt. Gyorsabbra szedtem a lépteimet és igyekeztem nem nézni a hátam mögé. Erre a titokzatos alak, hirtelen elkapta a karomat és maga felé fordított.

- Hé, Francesca nyugodj meg!

- Thomas?