Francesca

Miután Diego és én abbahagytuk a csókolózást, mindketten zavartan vártuk a másik reakcióját.

- Francesca én szeretlek és azt akarom, hogy újra egy pár legyünk! - kezdte ő.

- Én is örülnék neki, de ez nem ilyen egyszerű. Meg kell értened, hogy nekem időre van szükségem. Kérlek haladjunk lassan, rendben? Hidd el sokkal jobb lesz mindkettőnknek, ha nem ugrunk bele rögtön újra.

- Persze, teljesen megértem. Akkor mit szólnál ahhoz, ha holnap elmennénk meginni valamit a kávézóban? Benne lennél?

- Persze, ezer örömmel! - elmosolyodtam, majd nyomtam egy puszit az arcára és hazamentem. Fede nem kicsit volt ideges. Jó, talán szólnom kellett volna, hogy később jövök. - Mielőtt bármit kérdeznél, közlöm hogy úgy döntöttem adok még egy esélyt Diegonak. Azt hiszem tényleg szeret engem és én is szeretem őt.

- Nyugi, nem szólok bele. Ha szerinted Diego rendes srác, akkor elhiszem neked, de remélem nem fogod megbánni! - hálás voltam, amiért elfogadta a döntésemet. Megöleltem őt, majd megkérdeztem hogy haladnak Ludmilával. Szerencsére a bátyám boldog vele, így nyugodtan aludhatok tudván hogy ő is boldog valakivel.

León

Violettával járni egy hatalmas kaland, mert ha épp nem vele történik valami rém izgalmas dolog, akkor a családjával. Ha ez most szarkasztikusan hangzott, az azért van, mert az is. Tény, hogy nem Violetta a legérdekesebb lány akivel jártam, mégis van benne valami ami másokból hiányzott, ez pedig az a határtalan szeretet amit irántam érez. Szóval még az sem zavar, hogy elég átlátszó módon igyekszik elérni, hogy legalább egy morzsányi eszembe jusson a baleset előtti időkből. Pedig már ezerszer elmondtam neki, hogy ne erőltesse mert az nem segít rajtam. Mindegy, ha ez boldoggá teszi őt, hát csinálja. Szóval, mint említettem most is valami rém izgalmas dolog történt, mégpedig hogy Violettának öccse született. Persze ha ez önmagában nem lett volna elég izgalmas, még a nevét is én adtam neki, puszta véletlenből. Szóval az egész úgy történt, hogy Violetta és én a kórházban toporogtunk(vagyis inkább ő, én unalmamban a falat támasztottam a hátammal) majd mikor az apja szólt nekünk, bementünk. 

- Milyen szép kisfiú! - áradozott nagyokat a barátnőm, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy fejben már el is képzelte ugyanezt a jelenetet, csak a mostohamami helyére saját magát vizionálta. 

- Már csak egy jó név kellene neki! - szólt csalódottan az apja.

- Ez most komoly? Kilenc hónapotok volt rá és egyetlen nevet sem sikerült választanotok! - Violetta annyira fel volt háborodva, mintha valami óriási bűnt követtek volna el.

- És ha Augustin lenne a neve? - böktem az első névre ami eszembe jutott. Nagyon sok ész kell ahhoz, hogy válasszon az ember egy random nevet.

- Szerelmem, csodálatos név! - én csak megrántottam a vállam, majd miután Violetta kigyönyörködte magát, haza is mehettünk. Út közben neki be nem állt a szája, én pedig igyekeztem odafigyelni rá, pedig a gondolataim most csak egy dologra tudtak összpontosítani. Au apám ugyanis egy hatalmas lehetőség kellős közepén áll, én pedig nagyon remélem, hogy nem fog megfutamodni előle. Ha ez bejön, akkor teljesül az álma.

- Ugye milyen aranyos az öcsikém? Remélem nem lesz olyan buta, mint Jade! A butaság örökletes, vagy sem?

- Figyelj, el kell mondanom valamit! - váltottam komolyabb hangnembe.

- Mit kell elmondanod?

- Violetta, én....