Violetta

Rettentő ideges voltam. León meg sem mozdult, a mentő pedig csak nem jönni, pedig mondtam nekik, hogy ez vészhelyzet. Az se segített a dolgon, hogy León edzője is sík ideg volt és engem kérdezgetett mi történt, mikor én semmi konkrétat nem láttam.

- León, szerelmem ébredj fel kérlek! - simogattam az arcát, de meg sem mozdult. Azt hiszem még soha nem féltem ennyire mint most.

- De komolyan, mi a fene történt? - kérdezte tőlem idegesen Javier, León edzője.

- Mondtam már, hogy én csak annyit láttam, hogy leesik a motorról! Egyébként, neked nem kellett volna itt lenned egészen véletlenül? Hisz te vagy a felnőtt, vagy nem?

- Igen, épp ezért egy kis tiszteletet követelek! - még, hogy tisztelet? Nem tudok tisztelni valakit, aki cserbenhagyja azt akinek amúgy szüksége lenne rá. Addig vitatkoztunk, míg a mentők megérkeztek. Sajnos én nem mehettem, mivel még kiskorú vagyok, így gyorsan felhívtam apámat, hogy jöjjön értem és vigyen be a kórházba. Amíg apát vártam, León telefonjáról felhívtam az apját Gregoriót és elmondtam neki mi történt. Ő természetesen nagyon kiborult, majd miután megköszönte hogy felhívtam, le is tette. Idegesen vártam apámra, közben abban reménykedtem, hogy Leónnak nem esett nagyobb baja. Bár kétlem, hogy egy ekkora esést épp bőrrel megúsz az ember, de azért bíztam benne, hogy élve kapom őt vissza. Mikor az apám megjött, gyorsan beültem a kocsiba és már száguldottunk is a kórháza felé. Őt közben próbált szóra bírni, de túl ideges voltam ahhoz, hogy beszélni tudjak. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy nagyon aggódom érte. Mikor megérkeztünk, hamar megtaláltuk León apját és oda is mentünk hozzá.

- Vargas úr, hogy van León? - kérdeztem idegesen.

- Meg kell várnunk, míg végez az orvos. Ő az egyetlen gyermekem, ha valami történne vele, én...

- Nem lesz semmi baj, hallja? - odaléptem hozzá és megfogtam a kezét. - León nagyon erős srác, biztos vagyok benne, hogy hamar rendben lesz! - igyekeztem mosolyogni, hogy mindkettőnkbe erőt önthessek.

- Köszönöm! - nem mondott többet, ugyanis jött az orvos. - Doktor úr, hogy van a fiam?

- Sajnos nincsenek jó híreim. Az ütés ami a fejét érte nagyon erős volt és a fiatalúr kómába esett! - hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, olyan volt mintha elszívták volna előlem az összes levegőt, mintha a talajt kihúzták volna a lábam alól. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat mint most. Ha az apám nem tart meg, valószínűleg összeestem volna.

Francesca

Épp a munkából tartottam hazafelé, közben pedig Diego viselkedésén agyaltam. Az utóbbi pár napban eléggé furcsa volt, mintha nyomasztaná őt valami. Mikor rákérdeztem, ő azt mondta nincs semmi baj, de én nem tudtam hinni neki. Úgy éreztem mintha titkolna előttem valamit. Épp fordultam volna be az utcánkba, mikor észrevettem Diegot.

- Szerelmem! - kiáltottam oda neki. Ő megfordult, de olyan bánatos képet vágott, hogy összeszorult a gyomrom. 

- Francesca, mit keresel erre?

- Itt lakom? - mutattam a harmadik épületre. - De te jól vagy? Olyan szomorúnak tűnsz.

- Semmi bajom, csak kicsit fáradt vagyok.

- Ugye tudod, hogy rosszul hazudsz?

- Csak nem akarlak elveszíteni Francesca!

- Miért veszítenél el?

- Mert valami szörnyű dolgot tettem és már nem bírom magamban tartani! - na nem mondom, hogy ezzel megnyugtatott volna, sőt ha lehet csak még idegesebb lettem tőle.

- Mégis mit tettél Diego? 

- A hátad mögött Angievel is együtt voltam!