Szombat reggel pontban 7-kor megjelentem a megbeszélt találkozóhelyen. Piton professzor is pontos volt, akárcsak az óramű. 

- Jó reggelt!-köszönt a szokásos hangjától mélyebben

- Már akinek jó ez a reggel.-ásítottam

- Azt javaslom, induljunk.

- Legyünk rajta túl.-dörzsöltem meg álmosan a szememet

Felvettem a kabátom csuklyáját, ahogy a Professzor is. A vonat állomásra sétáltunk le egymás mellett csendesen lépkedve. Egy szerelvényes volt ezúttal a Roxfort expressz. 

- Miért nem hoppanálunk?- tettem fel a 1000 fontos kérdést

- Ezúttal veszélyes lehet. Szálljon fel!-engedett maga elé- Így biztonságosabb.

Egyrészről jobb lett volna hoppanálni, később kelhettem volna, másrészt pedig legalább a vonaton alhatok nyugodtan.

Egy ablak melletti ülésre telepedtem le, velem szemben pedig a professzor foglalt helyet. 

- Maga húzta a rövidebbet, ha jól sejtem.-vettem le a kabátomat

- Hogy érti Ms. Deveraux?

- Magának kell velem jönnie. Magának kell megoldania a dolgot. 

A professzor elfintorodott, majd újra felvette a póker arcát. 

- Ez a kötelességem, mint Bájitaltan tanárnak. Ez is a munkám része.

 - Ez elég hivatalosan hangzott, de ha magának ez így jó, nekem is. 

A vonat út alatt sikerült elszenderednem. A Professzor rázogatására ébredtem.

- Ez már szebb költés volt, mint az első. Kezd belejönni.-mosolyogtam fel rá álmos tekintettel

- De Ön még mindig ugyanolyan szemtelen Kisasszony, mint amilyen volt. Jöjjön, ne késlekedjünk. 

Elvigyorodtam, felkapva a kabátomat követtem a fekete hajú tanáromat le a vonatról. Az emberek megbámultak minket, természetesen a csuklyában közlekedő tanáromat.

- Tanár úr, lehet egy javaslatom?-szaporáztam meg mellette a lépteimet

- Mit akar?

- Szerintem jobb lenne, ha civilbe öltözne, mert így úgy nézünk ki, mint egy pedofil és áldozata.

A legnagyobb döbbenetemre Piton felnevetett öblös hangján. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint aki a vonaton beszólt. Azt hittem ki fog akadni a legújabb beszólásomon. Ehelyett kinevetett. Csak van benne egy minimális humor gombóc. 

- Igaza lehet Ms. Deveraux.

Pillanatokon belül egy egyszerű farmeres, bőrkabátos férfi állt előttem. Nem is állt neki olyan rosszul. Ezt el kell tanulnom. Semmi kedvem reggelente öltözködni. Mindenképpen meg fogom tőle kérdezni. 

- Na, így határozottan jobb.-bólogattam elismerően

- Ha, kigyönyörködte magát, akár indulhatunk is tovább.

- Ééééés helyben vagyunk.-morogtam az orrom alatt

 Nem is vártam mást tőle, nehogy kiessen a szerepéből. Utunk egyenesen a város központjába vezetett. Egy társasházhoz mentünk egyenesen. 

- Itt lakik a fiú édesanyja, őt kell először kikérdeznünk. Figyelmeztetem Ms. Deveraux! A nyelvét harapja el, ne kotyogjon bele feleslegesen, ha kérhetem.

Szúrós tekintettel néztem az előttem magasodó professzorra. A beadandó mentes heteimet mantráztam magamnak. Csak ez tartotta bennem a lelket. 

- Rendben?

- Igen.-motyogtam 

Két koppintás után egy idősödő asszony nyitott nekünk ajtót. Csapzott, kócos barna hajú, néhol már egészen ősz tincses nő állt előttünk. Kék talárt viselt, kezében pedig a pálcája volt előkészítve.

- Jó napot kívánok. Perselus Piton vagyok, a Roxfort iskola egyik professzora vagyok. Ő pedig itt mellettem Lily Deveraux kisasszony. 

- Jó napot! Dumbledore Professzor értesített látogatásukról. Ő is olyan?-mutatott rám félve

Mire kikérhettem volna magamnak ezt a hangnemet, a professzor a szavamba vágott. 

- Igen, ő is olyan, de ártalmatlan.

Mintha egy szelídített tigrisről beszéltek volna. Teljesen kiakadtam és szerintem jogosan is. 

- Fáradjanak beljebb.-tárta ki az ajtót

A házba belépve egy tipikus angol házacskába érkeztünk. Egyszerűen berendezett nappali, emeletre felvezető falépcsősor. Csak használati tárgyakból állt az egész lakás, semmi felesleges giccs és pompa. A nő hellyel kínált minket a hófehér falak között megbúvó nappaliba. 

- Hogy kezdődött ez az egész Ms. White?-kavargattuk az időközben kiérkezett teánkat a professzorral

- Egyik nap váratlanul hazajött az iskolából, nem is értettem, hogy tudott hazajönni, hisz még nincs szünet. Hozzám se szólt, bevonult a szobájába. Napokig ki sem jött. Hiába hol én, hol az édesapja vertük az ajtót nem jött ki. Aztán egy nap megelégeltük ezt és bementünk. Nem volt bent. Minden ismerősünket felhívtuk, senki sem tudott róla semmit. Aztán egy reggel lányokat láttunk tömegesen vonulni az utcán. Mintha megbabonázták volna őket egytől egyig. Csak vonultak és vonultak előre, nagyon félelmetes volt. Az egyik kis barátja is köztük volt, Emma. Hiába állítottuk meg, csak ugyanazt mantrázta folyamatosan. Semmi mást.

- És mi volt az?-vágtam közbe

- Lincoln, Lincoln!

- Ennyi?-néztem rá felvont szemöldökkel

- Merre találjuk most Lincolnt?-szólt közbe Piton