5 - Faalakok egy saját magunk által generált világban

A dohányzóasztal mellől nézte az ablakot és az ablak mögött megbúvó tájat. Azon kevesek közé tartozott, akik nem pusztán a melegről csodálták az őszi természetlátványt, de teljesen át is érezték a látott képet maguk előtt. Megélte az érzetet, ahogy a szél meglobogtatta fekete haját, zöld szemeibe belefújt, jegesen marta őket, hogy ne lásson többet, ne kínozhassa elméjét további információk magába passzírozásával.

Minden tudásporszem féregként rágta agya tekervényeit. Minden, amit intelligenciának és műveltségnek, tudásnak neveztek, lassan felemésztette elméjének tűzben égő romjait.

S a tökéletes még sehol sem volt.

A képeknek látta a világát. Sokszor ott is ragadt percekre, megbújva a keretek mellett, órákra, évekre. Hosszabb időszakokat befolyásoltak a képek abban a létmindenségben, amit ő a saját életének nevezett. Pedig még nem jött el a születése, még nem teremtődött meg teljesen. Még nem találkozott a másik felével, aki arra volt hivatott, hogy létezése lényegét felülírja, vagy legalább csak átírja azt.

Peter Hans mindent látott, mindent érzett, mindenben hitt. S ez volt az, ami örökké rémültté tette. Látta azokat a fákat is, amik a háza előtt, vagy az udvarában álltak és magasodtak a mennyekbe. Ezek a növények voltak az ő félelmének forrásai, mert olyanokat látott a fákban, amiket az ő világában is: embereket. S ő hitt az emberekben.

Minden fa egy- egy emberre emlékeztette. Ismeretlen arcok mosolyogtak rá, hol szép nők, hol elegáns úriemberek. Látott szőkét, barnát, feketét, lágy vonásokat, markáns arcéleket, lecsukott szemhéjakat. Eltűnődött rajtuk, képzeletében az ujjait végigvezette a kérges ajkakon, a szemveszett szemeken, a szélt sosem ismerő lobogó hajzuhatagokon.

Az arcok között mégsem látta a neki teremtetettet.

Prospektusok hullottak le a földre, amint a tengernyi papír között turkált, melyek előtte állottak. Az egyik szerepét szavalta, ahol a tragikus hőst játszotta, aki a világ erkölcsi mivoltáért feladta életét és ezáltal megmentette az ő oly' szeretett világát. Pedig csak olyan önző volt az a vágya, hogy érzéseket mentsen és egy teljes, szépséges világképet hagyjon maga után, hogy eldobta magától a teremtő adta életet. Isten fia volt, de nem Jézus, ennél fogva tiltottan vetett véget életének.

Olyan szép volt a darab, hogy elképzelve azt, elpityeredett. Mindent lesöpört öléből, a földre kuporodott, és mint elhunyt hős, ki a pokol kapujában könyörgött önzősége bűnének bocsánatáért, amiért életeket mentett, könnyeit folyatva fetrengett a forgatókönyvek és egyéb papírok tengerében. Kínjában egy papírdarabba belemarkolt, hogy a feltörő zokogást elfojtsa.

Egy prospektus volt az, mely egy esedékes kiállítást hirdetett a művészeti galériában. Az alkotó neve Adam Silver volt, a kiállítás címe pedig „utolsó vacsora".

- Ha a szemem jól lát, a fények kivesznek a színekből - emelte fel a színes lapot Peter, majd könnymosta arcát egy mosollyal kendőzte el.

Felkúsztak orcájára a vörös rózsák, amint a képeket tüzetesebben szemlélte. A meztelen férfiak ábrázolása megragadta szegényke fantáziáját, hogy láthatta a véres sebek és a különféle foltok tarkaságát.

A teremtője felszólította a teremtés időpontjára. S Peter engedett neki...

_______________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad, s igazán remélem, hogy tetszett ^^
*izgul, mert nincs jó önismerete és így saját munkáját sem tudja elbírálni megfelelően *