4 – Önzőség és empátia

Ian Silver könnyeit morzsolva nézte az előadást, a színkavalkádot, melyeket az ő szemei mostak el és tettek néhol láthatatlanná. A saját látószerve takarta el előle a valóságot. Fejét egy erős vállon nyugtatta, melynek tulajdonosa egyetlen barátja volt, a vajszívű, ugyanakkor merev és rejtélyes egyetemi professzor, Angelus.

Nem sokat érzékelt a táncból, az énekből és a dialógusokból. A képkockák a darab elején még lassan követték egymást, de aztán töredékmásodpercek alatt felgyorsultak, s sebességüket meg is tartották egészen az előadás végéig. Csak szüntelenül potyogó könnyei váltották meg attól, hogy ebbe a gyorsaságba beleőrüljön.

Mert a könnyek őt segítették... A sírás pusztán a beletörődést könnyítette és a részletes elfogadást. Egy alkalom nem volt elég arra, hogy megbékéljen sorsával, amiről nem is tudta, hogy neki rendeltetett- e; több színdarab és több Angelusszal eltöltött alkalom szükségeltetett.

A mű végeztével egy előadó a színpadon maradt, nagy szemekkel bámult rájuk. Lehet, hogy különlegesnek vélte őket, az is lehet, hogy sajnálta a furcsa párost, de meg is vethette őket. Ian mégsem látta az undort szemeiben, puszta kíváncsiságot vélt felfedezi abban a mély tekintetben, még könnyei fátyolán keresztül is.

Angelus mit sem törődve a színésszel, Ian álla alá nyúlt és vigasztalni kezdte, vagy legalább rávette, hogy a problémáiról beszéljen. Mindössze ezt a feladatot ítélte sajátjának: Ian lelkéről akart gondoskodni, mielőtt az még beszennyeződhetett a világtól és Adamtől. Meg akarta menteni azt, amit már halálra ítéltek. A lelket, de nem az életet...

- Félek – suttogta a fiú.

- Mitől? – volt a válasz, s egyben a kérdés is. Angelus imádta a dolgok okát tanulmányozni, illetve az oktalan történteknek magyarázatát keresni, még ha több nem is adatott meg neki, mint hipotézisek gyártása.

- Egyszer hiába mondok majd neki nemet, az ingemet le fogja húzni – Angelus karjaiba omlott, majd folytatta: - Aktot fog rólam készíteni, egy szörnyű rémalakot festve.

- Attól félsz, hogy meglátja a meztelen tested, vagy attól, hogy eltorzítja azt, olyan szennyessé, mint a lelked? – a remegő fiút ölelte, pedig tudta, hogy a fiú már nem olyan szent, mint gyermekként, amikor önzése feléledt.

- Addig húzom, amíg tényleg rúttá nem válok – sírt fel Ian. – A megölt emberek vére az én kezemhez is tapad, mert egy aktot kellett volna fizetnem az életükért, de én megtagadtam.

Kezdetben csak nem akarta a meztelenségét kendőzetlenül hagyni, de aztán már az önzősége, az élet iránti szenvedélye volt az, ami nem engedte alkuba bocsátkozni Adammel. Mostanra azonban már késő volt: önző lelke mocskos volt, tisztátalan, a pokolban élő, és ő rettegett tőle, hogy egy vásznon lássa ezt a borzalmat. Tudta, hogy áldozat, de azt is tudta, hogy a folyamat még nem zárult le, és még nem váltott meg senkit a haláltól, csak a megsemmisülés felé taszított élni akarásával.

- Megsiratsz majd? – simította végig Ian arcát, mire az a kezeibe vette az ajkait simogató jeges ujjakat. Nem undorodott tőlük, csak nem akarta őket szabadjára engedni, hogy azt csináljanak, amit akarnak. – Meg fog ölni, a mestermű a halott testem lesz a kép mellett.

- Az én önzőségemet is próbára teszed? – csókolta meg Ian csuklóit. – Ha sírni fogok, empátia miatt tegyem, avagy önzőségből?

Átérezve Ian helyzetét gyászolta volna őt, mert sajnálatot érzett volna, amiért fiatalkora ellenére meghalt és az élethez való ragaszkodást el kellett volna engednie. Ez lett volna az igazi gyász, a szent és ékes, tiszta érzés. De ott volt az önsajnálat is, mely az önzőségből fakadt: a hiányérzet, hogy lelki társa odaveszett egy gyilkos tálcáján.

- Tedd önzőségből – egy lágy puszit nyomott Angelus orra hegyére.

Felnézett a színpadra, de a színész addigra már eltűnt. Ki szerette volna fejezni csodálatát, hogy az érzelmeit ennyire napvilágra hozták, de így már nem nyílt alkalma rá. Felállt a székről, majd kabátja után nyúlt.

- Légy önző, ha egyszer eljön a nap, amikor én már nem lehetek az.

Elhagyta a színház épületét a nyomában lépkedő Angelusszal, aki kedve ellenére mosolygott a sors fintorán. Ő legyen önző, ahelyett, aki örökké önző volt?

___________________________________________________

Nagyon remélem, hogy tömörsége ellenére tetszett...

Köszönöm, hogy elolvastad *-*