3 - Lacrimosa

Adam Silver, házának alagsorában tartózkodott, a műteremnek berendezett pincében. A falakon képek csücsültek, több száz. Volt alig pár vonalból álló grafitrajz, de fellelhetőek voltak gondos művészi munkával megalkotott rokokó, romantikus, reneszánsz és impresszionista művek is. Mindegyiknek megvolt a maga varázsa, hol a kezdők törekvései mutatkoztak meg a darabokon, hol a mester gyönyörű ecsetvonásai, szimbolizálva Adam életútját és művészi karrierjét, mely ugyan hobbi volt számára, de ugyanolyan nagy gondot és ugyanannyi időt fordított rá, mint fizető állására. Ezért is volt neve a festők között, még ha ugyan nem is hivatásának választotta a képalkotást a világról és nézeteiről.

A műterem közepén egy festővászon állt, előtte pedig Adam ült egy széken. Szótlanul pásztázta szemeivel a hófehér, patyolat vásznat, majd egy nagy sóhajtással nekikezdett művének.

Grafittal egy kifacsarodott testet vázolt fel, utána pedig elkezdte kifesteni az alakot. Bőrét sárgás- lilává színezte, szemei helyére bordó, folyó vért pingált, mely könnycseppek formájában bújt elő. Az elgyötört, ráncokkal teli arcot két kéz ölelte körbe. Az egyik élő volt, rózsaszínes hússal és egészséges körmökkel, a másik azonban megsárgult hússal bírt és néhol lila, néhol leszakított és megcsócsált szarulemezekkel. Az élőhalottnak csak a felsőteste látszott, egy mezítelen férfi mellkasával és hosszú, egészen a kép aljáig lelógó sötét hajával, mely eltakarta sebekkel teli vállát. Saját tenyereibe temette arcát, mert más nem törődött vele, hogy már csak külsőleg volt élő, belsőleg, lelkileg már nem.

- Mit csinálsz ilyenkor, Adam? Már elmúlt hajnali három – lépett a férfi háta mögé öccse. – A hangfalakból zengő Mozart felébresztett.

A festő nem vette le szemét munkájáról, csupán egy pillanatra megállította ecsetvonását.

- Lefestem az élet áldozatát – felelte. – Mozart nekem inkább álmot szokott a szememre szórni, feküdj vissza. A Lacrimosa könnyfakasztó, de nem annyira, hogy egy éjszakán át sírva fent maradj.

- Ez annyit tesz, hogy ezen az éjszakán nem kérsz arra, hogy vessem le az ingem? – lépett Ian a vászon és Adam közé. – Lemondasz rólam?

- Csak lehetőséget adok a menekvésre – mosolygott. – Tudod, ezen a képen annak a férfinek a hasonmása van, akiről a mai nap fényképet készítettem. Neki esélye sem volt, mindenképp áldozat lett volna belőle.

- De te nekem megadod a döntés jogát – fordult el Ian. Nem akarta, hogy Adam lássa a szemeiből potyogó könnyeket. – Vagy én áldozom fel önként magam, vagy végignézem, amint minden egyes nap elveszed egy másik áldozat életét.

- Sokakét.

Ian nem akarta látni, amint elhullnak az emberek őmiatta. Nem akarta, hogy az ő önzőségéért mások az életükkel áldozzanak. Nem akarta, hogy azok a képek, amelyeket a testvére festett, valósághűen ábrázolják a világot, az „igazi" valóságot, az ő valóságát.

Nem akart eggyé válni a megöltekkel. A kép mégis erre emlékeztette. Ki szerette volna vájni saját szemeit, hogy ne kelljen látnia. Arcát kezébe szerette volna temetni. Sebes vállait maga elől eltakarni.

Hogy ne lássa, ami való... Ne láthassa a meggyilkolt festőket, a ledarabolt körmöket, a megsárgult, aszott és véres húst.

Ne kelljen végignéznie, amint Adam bekapja saját áldozatait, amint a legelső felfalja a többit, csak mert ő a legerősebb... És a legnagyobb éhséggel bíró.

Nem tudott dönteni, hogy a testét adva mentsen, vagy szenvedjen örökké. S önzősége újabb áldozatokat követelt.

___________________________________________

Nagyon szépen köszönöm azon keveseknek, akik még mindig olvassák. Igazán boldoggá tesztek *-*

Fent Mozart Lacrimosája van, az EVANESCENCE- től átdolgozva. Remélem, tetszett^^