2 - Képmás

Színes rongyokban forgott a fekete linóleumon, a végzet táncát eljárva. Mások a vásznakat, melyek rajta lógtak, ruháknak, kosztümöknek nevezték, de számára nem voltak ilyen értékesek a fodros darabok, csupán lelki szegénységét próbálták eltakarni a pompás öltözékek. Pont ezért vetette meg őket, mert eltakarták a világ szeme elől, és nem hagyták érvényesülni a saját énével győzedelmeskedve. Mindig valaki más szerepét játszotta el, más érzéseit kellett a sajátjaként továbbítania a befogadó közönségnek. Csak az volt fontos, amilyennek mutatta magát, nem az, amilyen valójában volt.

Számolta a szekundumokat, hogy mikor lesz már vége az előadásnak. Már csak percek voltak hátra, az utolsó felvonás fináléja már nem volt messze. Szemeit lassan ellepték a könnyek, de ő csak tovább táncolt a többivel.

Érezte, amint az övéit fogó kezek megnevesednek, a tenyerek izzadságban úsznak. Nem mintha az övéi nem produkáltak volna hasonló reakciót a megterhelő mozgásra, de az idegen kezektől, melyek bajtársiasan szorították az sajátjait, idegenkedett. Úgy érezte, hogy a tőle különböző embereknek nincs joguk megérinteniük őt.

A bordáinál beszorult a levegő, de ő nagyot lélegezve tovább ugrált. Az utolsó kör jött és már a boldog megkönnyebbülést a zsigereiben érezte, hogy vége lesz ennek a rossznak is.

Felzendült a tapsvihar, véget ért az előadás. Arcáról felengedett a fagyos mosoly, és végre igazi, lágy vonásait mutatta a nézőknek. Meghajolt, de nem ment le a színpadról az emberek nagy meglepetésére. Leült a földre és nézte a kitoluló tömeget, majd a lassan szállingózó pár embert, akik lustán kászálódtak csak fel a kényelmes ülésekről, minél tovább váratva a búcsúzást az épülettől. A színház ritkaságnak számított, így minden percét ki kellett használni.

- Peter – szólította meg valaki a háta mögé lépve.

Nem fordult meg, csak hátranézett. Az egyik színésznőcske volt, hiányos öltözetben.

- Szeretsz olvasni, nem? – kérdezte a nő, majd mikor meglátta, hogy Peter végigméri teste minden egyes porcikáját, összehúzta az alakját takaró köntöst.

- Szeretek – felelte a férfi.

- Akkor jó – a nő elmosolyodott, majd leült Peter mellé. – Nemrég vettem egy könyvet és nincs kivel kibeszélnem. Reménykedtem, hogy te esetleg ismered.

Átadta a könyvet, Peter pedig a borítóját kezdte méricskélni.

- Shakespeare Hamletja – állapította meg. – Azt hittem, valami modernebbel próbálkozol, nem pedig egy több száz éves drámával, ami ráadásul tragédiával végződik.

- Valahol el kell kezdeni.

- És hogyhogy csak most olvasod el? A legtöbb gimnáziumban kötelező olvasmány.

- Nem igazán szerettem olvasni akkoriban – jegyezte meg a nő kissé elrévedve a múltban. – Nem volt annyi eszem, hogy a jövőmre gondoljak.

Peter felsóhajtott.

- Én gondoltam, és nézd, hogy végeztem. Mondjuk, nem mintha egy színész ne lehetne boldog a munkájával, csupán magányos a művészi lét.

A nő felállt, és kivéve Peter kezei közül a könyvet sarkon fordult.

- Mindannyian magányosak vagyunk, Peter. Csak akkor nem lennénk azok, ha beengednénk az embereket azon a bizonyos kapun – hangzott a színésznő hangja.

- De én csak azt akarom beengedni, aki tökéletes.

Mindössze csak egy üres szék állt valahol a szívében, lévén hogy kicsi szíve volt, összezsugorodott, rothadó húsdarab, s ezt a helyet is annak tartogatta, aki számára a tökéletességet szimbolizálta. Azt az embert akarta, aki pontosan ugyanolyan volt, mint ő. Csak neki akarta megmutatni a benne játszódó előadásokat, senki másnak. Nem mintha saját magát hibátlannak és bűntelennek látta volna, pusztán a saját gondolkodásmódját és világszemléletét akarta egy másik félben megtestesítve felfedezni, egy élő képmást saját magáról.

Egyetlen két lábon járó portrét szeretett volna, mely róla készült...

_________________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad *-*

Remélem, hogy tetszett^^