A reggel most már nem támadás, hanem egyfajta békés megérkezés. A nap nem rángat ki a sötétségből, nem követel semmit. A redőny résein átszűrődő fény lágyan végigsiklik az arcodon, mintha megsimogatná azt a részed, amelyet olyan sokáig elrejtettél. A részed, amely ma először nem fél felébredni.

Az ágy szélén ülsz, kezedben egy bögrével, benne a megszokott forró ital. A gőz lassan kavarog felfelé, és te csak figyeled, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nincsenek kínzó gondolatok, amelyek lerántanak. Nincs az a régi, megszokott érzés, hogy valami hiányzik, valami nem jó. Csak a jelen van. Egyetlen lélegzet, egyetlen korty, egyetlen pillanat.

A tükör ma már nem kihívás. Nem kérdez, nem támad, nem ítélkezik. Belenézel, és a lány, aki visszanéz rád, már nem idegen. Még mindig ott vannak a karikák a szemed alatt. Még mindig nem tökéletes a bőröd, a hajad talán kócos. De ma nem ezekre nézel. Ma valami másra figyelsz. Arra a fényre a szemedben, amit eddig nem mertél észrevenni. Az életre.

Az életre, ami még benned van.

Lassan készülődsz. Ma nem sietsz, mert ma nincs hova rohanni. Ma nem üldöznek saját gondolataid, nem taszít a világ kíméletlen ritmusa. Először érzed azt, hogy te döntesz.

Te választasz.

Te döntesz arról, hogyan lépsz ki az ajtón, hogyan viselkedsz, hogyan tekintesz magadra. És ez a gondolat felszabadít.

Ahogy a kabátot magadra veszed, a tükörben újra elkapod a saját pillantásod. Kimondatlanul is megszólítod magad:

„Ma jól leszel. Ma elég leszel. Magadnak."

Az utca zaja is másképp ér el ma. Az emberek még mindig rohannak, a villamosok csilingelnek, a gyerekek nevetnek valahol a háttérben. De te nem érzed úgy, hogy elvesznél a zajban.

Ma a része vagy.

Talán ez az első nap, amikor nem kívülállónak érzed magad.

A villamosra felszállva észreveszed a körülötted lévő embereket. A lányt, aki a kabátját szorongatja, a fiút, aki ütemesen dobol az ujjaival a térdén, a nőt, aki unottan bámul ki az ablakon. Mindannyian hordoznak valamit, mindannyian próbálnak valamiért.

Mindannyian élnek. És te is.

Az egyetem folyosói most sem változtak. A falak még mindig tele vannak plakátokkal, a léptek zaja még mindig visszhangzik, de te ma másként hallod. A saját lépteid is hangosan koppannak a kövön, és ma nem bánod.

Ma nem próbálod elrejteni magad.

Óra után egy ismerős hang szólít meg. A lány, akivel nemrég kávéztál. Egy apró mosollyal kérdez valami jelentéktelen dolgot – a vizsgáról, a hétvégi tervekről. Régen ezen a ponton még visszahúzódtál volna. Egy félmosoly, egy vállrándítás, majd csend. De ma nem. Ma válaszolsz. Nem tökéletesen, nem túl hosszan, de elmondod, amit érzel. Elmondod, hogy félsz a vizsgától, hogy fáradt vagy, de jól vagy.

„Jól vagyok."

Nem hazugság. Nem tettetett. Ma először igaz.

És amikor ő visszamosolyog, valami belül lassan fellazul benned.

Kapcsolódsz.

Egy apró pillanat, amelyben nem vagy egyedül, amelyben látnak, és te is látsz valakit. Talán ez a gyógyulás. Nem a nagy pillanatok, hanem az apró igazságok. A mosolyok, a szavak, a tekintetek, amelyek halkan emlékeztetnek:

Nem vagy egyedül. Soha nem is voltál.

A délután csendesen telik, a könyvtár polcai között sétálva lassan futtatod végig ujjaid a könyvek gerincén. Régóta nem volt időd arra, hogy csak létezz. Nem menekülésből, nem kényszerből, hanem azért, mert jó itt lenni. A saját életedben.

Ahogy hazaindulsz, a nap lassan lebukik a horizonton. Az ég rózsaszínre és aranyra festi a várost, és te megállsz egy pillanatra. A világ szép. Nem tökéletes, nem igazságos, de szép. Mert lélegzik, mert változik, és mert te is része vagy.

Otthon a szoba még mindig csendes, de ma ez a csend a tiéd. A saját gondolataid, a saját jelenléted már nem bánt. Már nem vágsz magadnak sebeket a múlttal. Már nem bántod magad azért, ami vagy. Mert ma először érted meg igazán:

Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy elég legyél.

Leülsz az ágyra, a lábadat magad alá húzod, és lassan, mélyen beszívod a levegőt. A szemedet lehunyva mosolyogsz egy aprót, mert tudod, hogy ez csak a kezdet. Mert tudod, hogy lesznek még nehéz napok. Lesznek még éjszakák, amikor a csend visszakúszik, amikor a régi hangok újra megpróbálnak megtörni.

De ma már nem fognak. Mert már tudod, hogy ki vagy. Már tudod, hogy a törött darabokból is lehet valami gyönyörűt építeni. És most először látod azt a valamit, amit eddig annyira kerestél:

Önmagad.

Ahogy az éjszaka lassan rád borul, a gondolat halkan kúszik a szívedbe, mint egy ígéret:

„Holnap is folytatom."

És ez elég.