Vannak könnyek, amelyek soha nem gördülnek le az arcodon. Vannak szavak, amelyeket soha nem mondasz ki, mert nincs kinek, és nincs hogyan. Vannak pillanatok, amikor belül üvöltesz, de a világ mit sem hall belőle. A csend olyan, mint egy fojtogató kabát: a testedhez tapad, a bőröd alá kúszik, és egyszer csak azon kapod magad, hogy nem tudsz élni nélküle. Hozzászoktál. Megtanultad, hogy a fájdalmat csendben kell hordozni, mert ha kimondanád, ha megmutatnád, túl sok lenne. Másoknak. Neked.

Ezért mosolyogsz, amikor kérdeznek, és bólogatsz, amikor senki nem figyel igazán.

„Jól vagyok."

Ez a két szó lett a fal, ami köréd épült, és minden alkalommal, amikor kimondod, még egy réteg téglát raksz a saját börtönöd falára. A többiek továbbmennek, mert hisznek neked, hiszen ki ne hinné el a tökéletesen begyakorolt mosolyt? Ki ne hinné el, hogy minden rendben van, ha te magad is annyira próbálod elhitetni?

De amikor este a szoba sötétjében fekszel, a csend újra beszélni kezd. Nincs hová menekülni előle. Nincs tennivaló, nincs zaj, ami elfedné. Ilyenkor kezd el sírni a lélek, némán, hangtalanul, hogy senki se hallja meg. Nem az arcodon csorog, hanem belül, a mellkasod közepén gyűlik, míg végül olyan súlyossá válik, hogy úgy érzed, összetörik a bordáidat.

Ezek a könnyek sosem látszanak, de minden mozdulatodban ott vannak. Ott vannak a lépéseidben, amelyek óvatosak és halkak. Ott vannak a válaszaidban, amelyek mindig elég rövidek ahhoz, hogy senki se kérdezzen vissza. Ott vannak a tükörképedben, amelyet már el sem mersz nézni, mert félsz attól, amit találsz. Ott vannak abban, ahogyan szeretsz, mindig félve, mindig óvatosan, mert azt hiszed, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy viszontszeressenek.

Senki nem látja ezeket a könnyeket. Talán ezért gondolják, hogy erős vagy. Talán ezért mondják azt, hogy

„mindig mosolyogsz"

„mindenre képes vagy"

„irigylésre méltó, milyen jól kezeled a dolgokat"

Ha tudnák, hogy a mosolyod mögött valójában semmi sincs. Ha tudnák, hogy a

„jól vagyok"

mögött egy szakadék tátong, amely napról napra egyre mélyebb.

Van egy pont, amikor már nem emlékszel, hogyan kell beszélni. Nem a szavak hiányoznak, hanem a bátorság, hogy kimond őket. Hogyan is mondhatnád el, hogy fáj, amikor még te magad is szégyelled? Hogyan mondhatnád el, hogy magányos vagy, amikor emberek vesznek körül? Hogyan mondhatnád el, hogy elvesztél, amikor kívülről olyan, mintha minden rendben lenne?

Az emberek nem szeretik a fájdalmat. Nem szeretik hallani. Nem szeretik látni. Ezért inkább magadban tartod. Beleteszed a napjaidba, a rutinjaidba, a mozdulataidba, és lassan a részed lesz. A fájdalom nem ordít. A fájdalom nem tör ki, mert nincs hová. Csak csendben ül valahol belül, és lassan megmérgez.

Emlékszel, milyen volt gyerekként? Akkor még sírtál, amikor valami fájt. Akkor még nem kellett hazudnod. Akkor még nem féltél attól, hogy valaki meglátja a könnyeidet, mert tudtad, hogy valaki majd letörli őket. De most már nincs ott senki. Most már a könnyek is szégyent jelentenek. Egy gyengeséget, amit nem engedhetsz meg magadnak, mert a világ nem szereti a törékeny dolgokat.

Pedig néha csak azt szeretnéd, hogy valaki megálljon melletted. Hogy valaki rád nézzen, és észrevegye, hogy valami nincs rendben. Hogy valaki azt mondja:

„Nem kell mondanod semmit. Látlak."

De senki nem mondja ezt. Mert senki nem látja a némán síró lelket.

Van az a mondás, hogy „Az idő mindent megold." De ez nem igaz. Az idő nem old meg semmit, amit elhallgatsz. Az idő csak eltemeti mélyebbre. De attól, hogy nem látod, attól, hogy nem beszélsz róla, még mindig ott van. Ott van minden reggel, amikor kinyitod a szemed, és ott van minden este, amikor lehunyod. Ott van minden lélegzetvételben, minden gondolatban, minden tükörképben, amit el akarsz kerülni.

De ma este valami más történik. Nem tudod, miért, nem tudod, hogyan, de először nem futsz el. Nem fordulsz el a csendtől, nem próbálod elnyomni. Csak ülsz az ágyadon, és hagyod, hogy minden fájdalom előtörjön. Hagyni, hogy fájjon, nem gyengeség. Hagyni, hogy sírjon a lelked, nem bukás. Ez az első lépés. A felismerés, hogy amit érzel, valóságos. Hogy amit cipelsz, az nem szégyen, hanem teher. És a terheket nem lehet örökké egyedül vinni.

Lassan, nagyon lassan, a könnyeid végül utat törnek. Az arcodra folynak, és először nem törlöd le őket. Csak hagyod. Mert ezek a könnyek nem a gyengeségről szólnak. Ezek a könnyek arról szólnak, hogy még mindig érzel. Hogy még mindig itt vagy. Hogy még mindig küzdesz, még akkor is, ha senki nem látja.

Talán senki sem fogja soha igazán érteni, milyen nehéz volt ez a pillanat. Talán soha senki nem fogja tudni, mennyi minden van mögötte. De nem is kell, hogy tudják. Mert ez most csak rólad szól. A lélekről, amely csendben sírt annyi éven át, és amely most először kimondta:

„Fáj."

Ez nem a gyógyulás vége. Ez még csak az eleje. De talán ez elég. Talán ez az egyetlen lépés, amire ma szükséged van. Holnap majd újra felállsz. Holnap majd újra mosolyogsz, ha kell. De ma este végre nem hallgattál. Ma este végre hagytad, hogy a lélek kimondja azt, amit eddig eltemettél.