Van bennem egy csend, amit sosem tudnék szavakba önteni. Egy olyan csend, amely nem üres, hanem túlzsúfolt. Gondolatokkal, emlékekkel, fájdalmakkal, amelyek egymásra rakódva lassan kővé formálnak belülről. A világ zajos körülöttem, de bennem minden mozdulatlan. És ez a mozdulatlanság néha annyira nehéz, hogy úgy érzem, leszakít a földről, miközben mégsem tudok megmozdulni.

Néha elképzelem, hogy egy tükörfal vesz körül. Átlátszó, mégis áttörhetetlen. A külvilág ott van, a másik oldalon: emberek, akik nevetnek, szeretnek, élnek. Olyan könnyedséggel mozognak a saját világukban, mintha ez a természetes. Mintha a levegő, amit belélegeznek, nem lenne olyan nehéz, mint nekem. Mintha minden lépésük nem követelné meg azt az erőfeszítést, amit én minden egyes nap összekaparok magamból.

Én csak ülök ezen az oldalon, a fal mögött, és figyelem őket. Néha mosolyogni próbálok, hogy legalább a tükör visszatükröződjön, mintha én is része lennék. De nem vagyok. A fal ott van. Láthatatlan és mégis olyan szilárd, hogy beletörik a hangom, ha kiabálni próbálnék.

Láttál már valaha valakit, aki próbál észrevétlen maradni? Nem szándékosan, nem tudatosan. Csak úgy, mert az évek során megtanulta, hogy jobb nem látszani. Jobb nem lenni. Nem hangosnak, nem kiemelkedőnek, nem terhesnek. Csak csendesen létezni, a háttérbe simulni, hogy senkinek ne legyen vele dolga. A világ egy nagyobb könyv, te pedig csak egy lábjegyzet vagy benne.

Néha eszembe jut, milyen volt gyerekként. Milyen volt még hinni, hogy számítok. Hogy elég vagyok. Emlékszem azokra a napokra, amikor a világ még színes volt. Amikor az ég nem csak egy hatalmas, távoli semmi volt, hanem a lehetőségek ígérete. Emlékszem, hogy akkor még nem néztem a tükörbe azzal a görcsös szorongással, ami most minden nap ott vár. Nem érdekelt, hogy elég szép vagyok-e, elég okos vagyok-e, elég szerethető vagyok-e. Elég volt, hogy voltam.

De aztán valami történt. Nem egy nagy dolog. Nem egyetlen pillanat. Inkább apró dolgok sorozata, amelyek szép lassan belém martak. Egy elejtett megjegyzés. Egy csalódás. Egy barát, aki egyszer csak elment. Egy cél, amit nem sikerült elérnem. Az „elég vagyok" lassan „nem vagyok elég" lett, és mire észbe kaptam, már nem tudtam másként gondolni magamra.

Most ott vagyok, ahol már nem hiszem el, hogy bárki igazán látna. Nem úgy, ahogy én szeretném. Nem úgy, hogy közben ne találna bennem hibát. Ha valaki rám néz, mindig azt várom, hogy észrevegye azt, amit én már évek óta látok. A hibáimat. A gyengeségeimet. A dolgokat, amiket annyira próbálok elrejteni, hogy lassan semmi más nem marad belőlem.

És tudod, mi a legijesztőbb? Hogy már nem is próbálok kijutni a fal mögül. Már nem vágyom arra, hogy valaki átlásson rajtam, mert félek attól, amit találna. Mi van, ha tényleg nem vagyok elég? Mi van, ha igazam van, és sosem leszek az?

Egyszer, amikor gyerek voltam, megpróbáltam futni egy mezőn. Emlékszem, hogy úgy éreztem, mintha a világ csak az enyém lenne. A lábam alatt a fű, a nap az arcomon, a szél a hajamban. Akkor még nem tudtam, hogy valaki egyszer majd megkérdezi, miért nem vagyok olyan, mint a többiek. Miért nem vagyok vékonyabb, gyorsabb, jobban teljesítő, szebb, érdekesebb. Akkor még elhittem, hogy önmagamnak lenni elég.

De ma már nem futok. Ma már csak sétálok, lassan, körbe-körbe, a saját falam mögött. Figyelem a világot, de nem érintem meg. Nem hagyom, hogy megérintsen. És néha, amikor este van, amikor már senki sem lát, összegörnyedek az ágyamon, és hagyom, hogy az érzések, amiket egész nap eltemettem, lassan átmossanak. Mint egy folyó, ami minden éjjel újra elönti a partokat.

Tudod, milyen érzés magányosnak lenni? Nem a fizikai értelemben. Nem arról beszélek, amikor egyedül ülsz egy szobában. A magány az, amikor emberek vesznek körül, de senki nem lát. Senki nem ért. Senki nem tudja, mi zajlik benned, és senkit nem is érdekel igazán. A magány az, amikor már nem is próbálsz beszélni, mert úgysem hallják meg.

Van bennem valami, amit nem tudok elengedni. Egy kérdés, ami újra és újra visszatér.

„Miért nem vagyok elég?"

Mintha ez a kérdés lenne a gyökere mindennek. Minden félelmemnek, minden bűntudatomnak, minden fájdalmamnak. És a legrosszabb az, hogy nincs válasz.

Egy nap majd talán megtalálom. Talán egy nap majd a tükör nem csak egy idegen arcot mutat, hanem valakit, akit el tudok fogadni. Valakit, akiben látok valami szépet. De ma még nem ez a nap. Ma csak túl kell élni. Ma csak össze kell kaparni magam, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Mert a világ nem áll meg miattam. Senki sem várja meg, hogy rendbe hozzam magam. Senki sem fogja meg a kezem, hogy megkérdezze:

„Mi fáj?"

És talán így van jól. Talán ezt nekem kell megtanulnom.

Van egy pont, amikor a csend túl hangossá válik. Amikor a saját gondolataid súlya alatt úgy érzed, hogy összeroskadsz. Nem azért, mert új gondolatok jönnek – ugyanazok keringenek körbe és körbe, mint egy soha meg nem álló körhinta.

„Miért nem vagyok elég?"

„Miért nem lát senki?"

„Miért nem vagyok más?"

A szavak tompán zakatolnak a fejedben, és minél inkább próbálod elnyomni őket, annál hangosabbá válnak.

Néha elképzelem, hogy van egy hely, ahol ez a zaj végre elcsendesedik. Egy hely, ahol nem kell másnak lennem, csak önmagamnak. Egy erdő mélyén talán, ahol nem néz rám senki, ahol nem kell a külvilág elvárásai szerint mozognom. Csak én lennék és a természet. Talán ott megtalálnám, amit keresek. Talán ott megérteném, hogy miért cipelem magammal ezt a láthatatlan terhet.

De aztán mindig visszazuhanok a valóságba. Abba a valóságba, ahol minden nap pontosan ugyanolyan. Egy végtelen ismétlődés, ahol a legapróbb mozdulat is kimerít, mert minden mosoly, minden válasz, minden tett csak egy újabb színjáték része. Egy előadás, amelyben te vagy a főszereplő, de senki sem néz.

Egyszer hallottam valakit azt mondani:

„Mindenkinek van egy keresztje, amit cipelnie kell."

De mi van akkor, ha a te kereszted nem látszik? Ha senki sem tudja, hogy ott van? Hogyan segítenének, ha nem tudják, hogy segítségre van szükséged? Az emberek nem kérdeznek. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mert nem látják. És én olyan sokáig próbáltam láthatatlanná válni, hogy most már senki sem keres.

Képzeld el, hogy egy szobában vagy. A szoba üres, csak egy szék és egy tükör van benne. A tükör előtt állsz, és magadat bámulod. Először csak az arcodat látod. A vonásaidat, amelyeket már unalomig ismersz. De aztán, ahogy tovább nézed, valami furcsa történik. Elkezded látni azokat a dolgokat, amelyeket mindig próbáltál elrejteni. A kimerültséget a szemedben. A vállad görnyedt tartását. A halvány jeleket, amelyek azt mutatják, hogy valami eltört benned.

A tükör mindent elmond rólad. Nincs benne könyörület. Nincs benne hazugság. Ott állsz, szemben az igazsággal, és rádöbbensz, hogy egész eddigi életedben menekültél ettől a pillanattól. Menekültél attól, hogy szembenézz önmagaddal. Mert mi van, ha tényleg nem vagy elég? Mi van, ha tényleg nincs benned semmi különleges?

Aztán eszedbe jut, hogy talán mindenki így érez. Talán ők is nézik a saját tükreiket, ugyanilyen rémülten. Csak jobban rejtegetik. Talán senki sem boldog igazán, csak megtanulták, hogyan játsszák el a szerepeiket. Talán mindannyian töröttek vagyunk, csak másképp repedtünk meg.

És ha ez igaz, akkor talán mégsem vagyok annyira egyedül.

Ez a gondolat egy pillanatra könnyebbnek tűnik, de nem tart sokáig. Mert a saját falad még mindig ott van, és nincs senki, aki áttörje helyetted. Neked kell megtalálnod a kiutat. Neked kell összeraknod magad, darabról darabra, még akkor is, ha minden mozdulat fáj.

Este van, és újra ott állok a tükör előtt. A szoba sötét, csak a kinti utcai lámpa halvány fénye szűrődik be az ablakon. Nem nézek a szemembe. Nem akarom látni, amit látni fogok. De a tükör nem engedi, hogy elmeneküljek. Ott vagyok, és ott van minden, amit próbáltam elrejteni. A gyengeségeim, a félelmeim, az összes kimondatlan szó.

Egy mély lélegzetet veszek, és próbálom kimondani a szavakat, amelyek már annyi ideje ott vannak a torkomban:

„Fáj."

Olyan halk, hogy szinte nem is hallom, de mégis kimondtam. És ez valahol megkönnyebbülést hoz. Mintha a kimondott szó egy kis részt leszedett volna a teherből, amit magammal cipelek.

„Fáj."

Újra kimondom. Most már hangosabban. A tükör nem válaszol, de nem is kell. Mert nem neki szól. Magamnak szól. Az első lépés, hogy elfogadjam: ez vagyok én. Nem tökéletes. Nem elég mások szerint. De mégis itt vagyok. Még mindig itt vagyok. És talán ez is számít valamit.

Talán holnap majd könnyebb lesz. Talán nem. De makimondtam, hogy fáj. És ez már több annál, mint amit tegnap mertem tenni.