Vége. 5 év telt el, és megint búcsúzom. Akkor az általános iskolától, most viszont a gimnáziumtól. Itt állok a suli udvarán tűző napon, a fekete magassarkúmban, a fekete szoknyában, amit a szél néha felkap, és le kell fognom, hogy ne mutasson többet a kelleténél, a fehér blúzom a reggeli vasalás ellenére, már meggyűrődött, szóval hiába keltem fel negyedórával előbb. A sminkemet, már lesírtam volna, ha lett volna. De tanulva az 5 évvel ezelőttiből, már rutinosan, csak a vízálló spirálomat kentem fel a szempilláimra. A hosszú barna hajamat, a nagy forróság miatt, befontam. Egy nagy csokor virág díszeleg a kezemben, amit már 40 perce fogok, és úgy érzem mindjárt leszakad a karom. Az igazgató folyamatosan mondja, a már az évek alatt unalmassá vált szövegét. Nem tudok figyelni a beszédére, csak ezen az 5 éven tudok gondolkodni. Lett egy legjobb barátnőm, Virág, aki pont itt áll mellettem és zokog. Nem ölelhetem meg, mert egyenesen, előre fordulva kell állni és mosolyogni. Ezért óvatosan összekulcsolom a kezünket, ezzel támogatva őt. Enyhén megszorítja a kezemet, jelezve, hogy köszöni. Tovább gondolkodnék, csak hogy az első sorban valaki összeesett. Fut hozzá pár rokon, és néhány tanár, gondolom szépen leültetik és adnak neki vizet. Ez minden évben megtörténik, már senki sem lepődök meg rajta. Amíg mindenki a gyerekkel van elfoglalva, addig a diri befejezte a beszédét. Lezárta a 2018-as és 2019-es évet. A diákok egymást fellökve igyekeztek eltűnni az iskola területéről. A szülők és családtagok, pedig mindenképp akartak képeket készíteni, erről az emlékezetes napról, és az aranyos 'milyen nagyra nőttél' gyerekekről. Én és a barátnőm, csak egymásra néztünk és már patakokban folyt a sós izzadság a szemünkből. Kitárta két karját ezzel jelezve, hogy egy ölelést szeretne, bár a nagy virágcsokrainktól nehezen, de sikerült a küldetés és egymást szorongatva álltunk a nagy felfordulás közepén. Egy vaku fénye és egy kattanás zökkentett ki minket a gyönyörű pillanatból.

-Nagyon csinosak vagytok édeseim! - bókolt nekünk Virág anyukája, és mindkettőnk arcát megsimogatta hozzá. -Hogy érzitek magatokat? Jaj hát az buta kérdés, biztos szomorúak vagytok. De hé, ez nem a vége, ez valaminek a kezdete. Jó tudom ez sablonosan hangzik, de ez tényleg így van. És attól még, hogy elballagtok, ugyanúgy megmarad köztetek a barátság. Ugyanúgy találkozhattok, ugyanúgy beszélgethettek, ugyanaz marad minden, csak nem egy iskolába fogtok tovább tanulni. Elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy ezt a barátságot megtartsátok. - mondta nekünk az anyai jó tanácsot Éva és ránk mosolygott. -Na, szedjétek össze magatokat és keressük meg az osztályfőnökötöket. Illik elbúcsúzni tőle. - indult el előttünk, aztán hirtelen visszafordult. -Azért még egy képet csinálok rólatok. - vette elő újra a kameráját. Mi átkaroltuk egymást és őszintén bele mosolyogtunk a képbe. Éva elégedetten bólintott, és látszott rajta, hogy meg van hatódva. -Rendben most már mehetünk.

-Én még megkeresem a szüleimet, de ti menjetek csak. Az osztályteremben találkozunk. - mondtam, és ők egy bolintással feleltek, hogy oké. Így elindultam abba az irányba, ahol legutóbb láttam a családomat, és közbe Éva szavain gondolkodtam. Igaza van, szerintem a barátságunk elég mély Virággal ahhoz, hogy fenntartsuk. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy a földön ülök.

-Jaj bocsánat. Megütötted magad? Jól vagy? - kérdezte tőlem az a srác akivel egymásnak mentünk.

-Nem. - válaszoltam, amire elég ijedt fejet vágott. -Mármint nem ütöttem meg magam, és jól vagyok. - kacagtam fel. Szerettem volna rámosolyogni, csak a nap pont a szemembe sütött, így ez nem sikerült. Próbáltam felállni, de a magassarkú miatt elég nehéz volt.

-Várj segítek. - nyújtotta felém a kezét, amiben megkapaszkodtam és felhúzott.

-Köszönöm. - poroltam le magam és mosolyogtam rá, most már ténylegesen. Te. Jó. Isten. Most fogtam fel mit is látok magam előtt. Te jó ég. Egy szőke hajú isten állt konkrét előttem. Öltönyben volt, ami nagyon jól állt neki. Nagyon helyes arca volt. Minél tovább nézem, annál inkább érzem, hogy pirulok el. -És bocsánat, én nem figyeltem. Te jól vagy?

-Én is jól vagyok, de nem neked kell bocsánatot kérned, mert én voltam a hibás. Had tegyem jóvá. Meghívhatlak egy kávéra valamikor? - és még úriember is.

-Ez tényleg nem szükséges. Semmi nem történt. - mondom neki, de azért remélem, hogy még egyszer megkérdezi, mert szívesen megismerném és igent is mondanék.

-De én ragaszkodom hozzá. Kérlek. - nézett a szemembe a legcukibb mosolyával. Istenem de aranyos.

-Rendben. Köszönöm.

-Ez a legkevesebb. Holnap vasárnap, ugye? - kérdezi, mire bólintok. -Ha neked jó úgy, akkor holnap 3 óra?

-Az tökéletes. És hol? - kérdezem, mert nem ártana tudni.

-Hát azt még nem tudom, de cseréljünk számot és majd megbeszéljük. - mondta és közben elővette a telefonját, hogy beírja a számomat.

Lediktáltam neki, és megcsörgetett, hogy nekem is meglegyen az ő száma.

-Szuper, majd hívlak. Szia. - mondta és már indult is el, de végül visszafordult. -A nevedet szabad megtudnom? - kérdezte egy nagy mosollyal.

-Flocz Laura - nyújtottam a kezemet kézfogásra, de ő ahelyett, hogy megrázta volna, egy csókot nyomott a kézfejemre. Teljesen elpirultam.

-Nagyon örülök Flocz Laura. Engem Kun Bálintnak hívnak. - mondta és sarkon fordult. Hamar eltűnt a tömegben.

|| Hát ez lenne az első rész. Ha tetszik azt mindenképp jelezd csillagozással vagy esetleg kommentben. Csodaszép napot nektek drága olvasóim. xoxo ||

2022.06.20.