A paplan durván öleli körbe fájó porcikáimat. Kintről a madárcsicsergés megszokott zaja sem töri meg a reggel fényét, mintha ők is pontosan tudnák, hogy már a nappalokban sincs rendben semmi.

Kinyújtóztatom az alvástól elgémberedett végtagjaimat, majd igyekszem magamba szívni mindazt, ami nem változott: a kedvesem halk szuszogása biztosít róla, hogy a történtek ellenére jó helyen vagyok. Pár percig még némán figyelem, ahogy a mellkasa ritmusosan fel-le mozog, és hálát adok az égnek, amiért mi még ezt megélhetjük. Ezekben az időkben már csak ez maradt nekünk: a remény, mely azzal kecsegtet, hogy talán minden reggel egészségesen ébredhetünk fel egymás mellett.

Óvatosan kimászok mellőle, felkapok egy hajgumit az éjjeliszekrényről és laza kontyba húzom az alvástól összegubancolódott tincseimet. A köntösömért nyúlok, magam köré csavarom a puha anyagot, aztán belebújok a tavaly karácsonyra kapott mamuszomba.

Akkor még minden rendben volt – sejlik fel bennem a gondolat, de azonnal el is nyomom. Nem engedhetek meg magamnak efféle negatív képzeteket.

Az ablakhoz állok és kikandikálok a sötétítőfüggöny mögül. Keresek valamit, bár igazán magam sem tudom, hogy mit. Talán csak próbálom felfedezni a kór mögött ébredező várost, a gyárkémények füstjét a távolban, de még a szomszéd tömbből sem érkezik egy együtt érző mosoly. Körbeölel a bezártság érzete, és bár tudom, hogy ez a mi javunkat szolgálja, mégsem tudok mindennel egyetérteni.

Mélyen beszívom a levegőt, visszaigazítom a függönyt, hogy a kedvesem ne ébredjen fel a beszűrődő fényre, aztán kisétálok a konyhába. Fájdalmas pillantást vetek a hálószobánk melletti ajtóra, kezemet a kilincsre helyezem, de megremeg a gyomrom, ahogy lenyomnám azt. Hatalmába kerít a mérhetetlen bánat, és ahelyett, hogy már korán reggel bántanám a saját lelkemet, inkább folytatom az utamat a konyha irányába.

Nem nézek a konyhapulton fájdalmasan élcelődő kartondobozra, amit a kórházból mentettem ki, holott az orvosok arra utasítottak, hogy égessek el belőle minden egyes darabot. Képtelen voltam rá, így kicsempésztem őket és most ott árválkodnak, bűnjelként lebegnek a látóterem peremén.

A kávéfőzőhöz megyek, bekészítek egy dupla adagot az olcsó koffeinbombából, amit tegnap tettek le az ajtónk elé. Egy ideje már így megy ez: kimért adagok csücsülnek minden péntek reggel a bejárati ajtók előtt, szinte észre sem vesszük a házak között még közlekedő néhány önkéntest.

Néha úgy érzem, ők szerencsések, hiszen legalább a nap fénye hetente egyszer megsimogathatja a bőrüket, nekünk viszont semmink sem maradt.

Lesöpröm a konyhaasztalról a felbontott számlákat és hagyom, hogy a kukába hulljanak a többi mellé. Idő kérdése, hogy ne legyen már a lakásunkban áram, de próbálok nem panaszkodni, hiszen mi még jól jártunk. Legalább tető van a fejünk felett és nem ideiglenesen felállított karanténkórházakban kell osztoznunk többezrekkel a mindennapokon.

Csendesen kihúzom a fiókokat, előveszek két tányért és kanyarintok egy-egy szeletet a tegnap kisütött kenyérből. Szinte összefut a nyál a számban, ahogy a friss pékáru morzsái lepattannak a vágódeszkára, és nyomban befalnék még legalább két szeletet, de nem tehetem meg. A negyed kilós darabnak még legalább holnaputánig ki kell tartania, így vannak kiszámolva a hozzávalók is.

Felbontok egy húskonzervet a csomagból, amit kaptunk, ám mielőtt a saját tányéromra is tennék belőle egy kis adagot, átfutom az összetevőket. Fájdalmas sóhaj hagyja el a számat, amikor felfedezem, hogy ebből én nem ehetek. Szeretném megkockáztatni, hogy egy falatot a nyelvem hegyére teszek csak az íze végett, de a szervezetem meglehetősen tiltakozna a benne lévő szója ellen, így inkább az adagomat a kedvesem tányérjára teszem. Kettőnk közül legalább az ő gyomra felejtse el pár órára az eszeveszett korgást – ez a gondolat foglalkoztatott akkor is, mikor nem írtam be, hogy allergiás vagyok az effajta összetevőkre. Rémhírek keringtek róla, hogy akkor nem kaphatunk konzerveket, hiszen nem szolgálhatnak ki ilyen szituációban minden igényt, így inkább nem kockáztattam.

A kávéfőző hangos sistergésbe kezd, ahogy kiengedi magából a forró gőzt, én pedig megvárom, hogy az utolsó csepp is lecsöpögjön, hiszen semmi nem mehet kárba, aztán lekapcsolom. A napokban már eszembe jutott, hogy elő kellene szedni a spájz mélyéről nagymamám régi kotyogós kávéfőzőjét arra az esetre, ha végleg kikapcsolnák az áramot, de még nem vitt rá a lélek. Ma lesz a napja, hogy megkeresem – határozom el, miközben két kis csészébe kiöntöm a gőzölgő kávét. Figyelem, hogy meddig töltöm, hiszen még délutánra is kellhet egy-egy adag, így a kübli felét borítom csak a poharainkba. Szigorúan egy-egy kiskanál cukor kerül még bele, meg egy kevéske tej. Ezzel is csínján kell bánnunk, hisz minden héten csak egyetlen literrel kapunk. Persze, mi legalább még kapunk: az ország kisebb falvaiban már ez sincs. Néhol a tiszta víz is luxusnak minősül, mintha a kór mindent bekebelezne körülöttünk. Mindeközben ez a kialakult gazdasági válságnak köszönhető: ha nincs fizetés, nincs munkaerő, ha pedig nincs munkaerő, semmink sincs.

Néhányan még próbáltak lábon maradni, a nagyobb gyárak az utolsó pillanatig húzták, de a tömeges megbetegedések és halálozások után már nem volt mit tenni: sorban bezártak, a megmaradt dolgozókat pedig elküldték. Mi is így jártunk. Se pénz, se szabadság, se egészség – csak a józan eszünk, meg a túlélési ösztönünk maradt meg.

A fürdőszobába megyek, fogat mosok és elintézem a reggeli szükségleteimet. A tekintetem a kád szélén ücsörgő gumikacsára téved, majd óhatatlanul is kiszakad belőlem a kétségbeesett zokogás. A mellkasomhoz szorítom a műanyagdarabot és már semmi sem tud megállítani abban, hogy ne vigyen a lábam ahhoz a bizonyos ajtóhoz.

A tenyeremet a jéghideg ajtógombra helyezem, amitől a csontomig hatol a fájdalom. Nem kéne ezt tennem magammal, mégis minden reggel megteszem, míg a kedvesem békésen alszik a szomszéd szobában. Nem tudom, hogy észreveszi-e ébredés után a véreres, kisírt szemeimet, mindenesetre már nem teszi szóvá.

Lenyomom a kilincset és feltárul előttem Annabell szobája. A rózsaszín falak között heverésző hófehér, baldachinos kiságy emlékeztet rá, hogy egyetlen percet sem tölthetett el benne. Kiveszem belőle az édesanyám által varrt kis takarót és beletemetem az arcomat, bár az illatát nem érezhetem rajta. Végigfut rajtam egy újabb zokogás hulláma, mire lerogyok a szoba sarkába helyezett fotelba és lágyan megérintem a pocakomat. Még fáj a seb, ami a hasam alatt húzódik. Sürgősségi császármetszésre volt szükségem, miután egy részeg sofőr, akinek a feleségét aznap vitt el a kór, belénk hajtott. Annabell a kórházban kapta el a kórt, esélye sem volt a gyenge kis szervezetének, hogy leküzdje azt.

Az orvosok azt mondták: sok a fertőzött, megesik az ilyesmi, én mégsem voltam képes feldolgozni, hogy így kellett elveszítenem a kisbabámat. Hogy egyáltalán el kellett veszítenem őt.

Normális körülmények között Annabell még pár hónapig vígan lubickolt volna a pocakomban, majd megszületett volna egy olyan világba, ahol már nem kell attól félnünk, hogy belehalhat egy olyan kórba, ami ellen képtelen küzdeni.

Felkapok egy zsebkendőt a pelenkázó asztalról és felitatom vele szomorú könnyeimet. Visszahajtogatom a rózsaszín kis takarót, mintha mi sem történt volna, aztán az ajtóból még egy pillantást vetek a gyermekem szobájára, mielőtt végre bezárom magam előtt a fájdalmas valóságot.

Visszaslattyogok a konyhába, majd a falon lógó órára pillantok: ideje felszolgálnom a kedvesemnek a reggelit.

Tálcára teszem a kevéske ételt és kávét, aztán a hálószobánk felé indulok. Útközben felpillantok a falon sorakozó fényképekre: a szüleim mosolygós fotójára, a kiskutyánk első képére, aztán a párom szerelemtől sugárzó tekintetére révedek. Kétségkívül ő álmaim férfija, ezt abban a percben tudtam, ahogy megláttam a szemében az odaadást, a szeretetet és a törődést. Ő az az ember, aki minden esemény ellenére sem fordított nekem hátat.

Halkan benyitok a hálóba, és mosolyogva figyelem, ahogy a kiskutyánk felkapja a fejét. Álomittas arckifejezés ül ki a pofijára, ahogy farok csóválva visszahajtja a fejét a párnámra, amit a felkelésem után vett birtokba.

Összeszorul a szívem, ahogy a kedvesemre nézek, majd lágyan megsimogatom a felkarját, ezzel jelezve, hogy ideje felkelnie.

Mikor rám pislog hatalmas smaragzöld szemeivel, és halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében, újra feltör bennem az érzés, hogy ő a mindenem. Felül az ágyon, kiveszi a kezemből a tálcát és maga mellé invitálva a mellkasára húzza a fejemet. Megnyugtat a szívdobogása, és bár hallom, ahogy szomorúan szipogni kezd, mégis tudom, hogy mindennek ellenére minden rendben lesz. Hisz már másunk sem maradt, csak az egymás iránt táplált szeretet.