Dexter és a másik srác, akinek sem a nevére, sem az országára nem emlékezett, sárosak voltak, ruháik több helyen szétszaggatva, telis tele voltak mindenféle sebekkel, karmolásokkal, harapásnyomokkal. Szinte azonnal összeestek, amint meglátták a többieket.

-Angus! Mi történt? - kérdezte Adam a fiút, de az nem tudott válaszolni, csak levegő után kapkodott.

-Vigyétek őket a táborba! - mutatott a többi lány felé Lara.

Két-két fiú megragadta őket, rögtönzött fegyvereiket, alias egy-két botot vagy nagyobb követ a földre dobva, amiket a biztonság kedvéért Lara felkapott és visszavitt a táborba, bár fogalma sem volt, honnan szereztek ennyit ilyen hamar.

-Vigyük be őket az ágyukba -, adta ki a további parancsokat.

Nem volt odáig a fiúkért, mert bár még csak néhány órája ismerte őket, Dexter már elég kellemetlenséget okozott neki a beszólásaival és megjegyzéseivel. Vagy azzal, hogy eltűnt, most pedig ilyen állapotban jelent meg eggyel kevesebb fiút visszahozva, mint amennyivel elment.

-Pihenésre van szükségük, majd utána kikérdezzük őket.

-És Olof? - kérdezte Chen, a kínai srác. A nevét csak azért jegyezte meg, mert minden kínai filmkaraktert Chennek hívnak.

-Az ki? - kiabálta be Sofija, de még mielőtt egyáltalán kinyithatta volna a száját Lara, megérkezett a válasz Ausztráliától.

Ideje lenne végre megtanulnom a neveket, gondolta.

-A svéd óriás.

Lara nem várt meg több megjegyzést, közbeszólt.

-Amint Dexter vagy... vagy Angus olyan állapotban lesznek, hogy elmondják, mi történt vagy hol van a másik fiú, én ott leszek mellettük, és meghallgatom. Abban viszont egyet kell értenetek velünk, hogy éjszaka nem mehetünk be oda - mutatott az erdőre.

-Akármi vagy akárki is csinálta ezt velük, felkészülve vár minket is.

Ezt a mondatát síri csend követte. Nem szóltak semmit, mert ebben végre mind egyetértettek vele, semmilyen más hozzáfűznivalójuk nem volt.

-Rendben, akkor remélem abban is egyetértünk, hogy mindenki a saját helyén alszik. Bárki hozott is ide minket, nem tartom túl jó ötletnek még azelőtt kihúzni nála a gyufát, hogy bármi mást megtudnánk a helyzetünkről.

Természetesen ebben sem volt semmi kivetnivalójuk.

Gondterhes perceket gondterhes órák követtek. Voltak, akik már elmentek aludni, amit Lara meg tudott érteni, mert egy ilyen nap után már neki is ragadtak le a szemei, de ennek ellenére sem tudott nyugton maradni az ágyában.

Meg akarta várni a fiúkat, ott akart lenni, amikor felkelnek. Mikor már nem bírt egy helyben ülni Dexter ágya mellett, felállt, sétált egy kört a sötétben. Bement Angusékhez, aki bár nem volt egyedül, mert Chen volt a szobatársa, míg a másik srácnak Olof, a "nyomaveszett" kölyök, Lara mégsem bízott semmit a véletlenre, mert Chent is elnyomta az édes álom, és még csak össze sem rezzent, mikor a lány belépett. Hiába ígérte meg, hogy azonnal szól, amint felkelt szobatársa.

Azért Lara nem tudta hibáztatni, sőt, inkább irigyelte a többieket, amiért el tudtak aludni ahelyett, hogy csak forgolódnának az ágyukban.

Ha legalább a felét tudta volna annak, mi zajlik valójában azokban a kunyhókban...

Az egyik alkalommal, mikor kint járkált, valaki megszólította az egyik ház ajtajából.

-Te sem tudsz aludni? - Adam volt az, a Dexterék melletti ház ajtajában ült. Larának hunyorognia kellett, hogy tisztábban lássa, mert még nem szokott teljesen hozzá a szeme a sötétséghez, de legalább a fiú hangját felismerte, és be tudta azonosítani, hogy honnan jött.

-Nem igazán. És te?

-Nem is tudom. Csak levegőre volt szükségem.

-Mióta ülsz itt?

-Maximum egy negyedórája. Te viszont gondolom egész éjjel kint járkáltál.

A lány bólintott egyet, majd eszébe jutott, hogy ezt a fiú valószínűleg nem látta, így hangosan is megerősítette.

-Nem ülsz le?

-Ha nem bánod...

Persze nem bánta, hisz azért kérdezte. Gyorsan odébb csúszott, hogy legyen helye mellette a lánynak.

Lara elgondolkozott rajta, hogy megváltozhatott-e már a srác véleménye róla. Vajon hisz neki vagy még mindig nem bízik benne?

Egy darabig csak csendesen üldögéltek egymás mellett, végül a lány törte meg a csendet.

-Te kiket hagytál ott? Mármint a családod... Mi az utolsó dolog, amire velük kapcsolatban emlékszel?

Kérdését hatalmas sóhaj követte.

-Ha nem szeretnél beszélni róla...

-Édesapám és édesanyám még együtt élnek, de nem hinném, hogy ez  sokáig így is marad - mindkettejüket meglepte ez a hirtelen jött őszinteség, Adam azonban egy pillanatnyi habozás után rögtön folytatta. - Állandóan veszekednek, és a válást emlegetik. Mielőtt elindultam azon az estén, épp haragban voltak, így könnyebb volt elkérezkednem is. Olyankor mindent megengednek, és inkább arra koncentrálnak, hogy melyikük nem foglalkozik velem. Van két bátyám, Todd, az idősebbik már nem él velünk, gyerekei vannak, a fiatalabbik, Charlie pedig... Nem sok vizet zavar. Ott van, de mégsem. Mindig is a saját kis világában élt, ahol másnak nem jutott hely, amolyan csodabogár, vagy nem is tudom, hirtelen hogy fogalmazzak. Képzelheted a helyzetem, ha Toddal beszélek a legtöbbet - nevetett fel kínosan. Lara érdeklődve hallgatta. Próbálta maga elé képzelni a fiú mindennapjait, és sajnálta azért, ami otthon várta. - Persze panaszra nincs okom, mert mindent megkapok, amit csak szeretnék, nagyon odafigyelnek rá, hogy boldog legyek, csak külön-külön, és nem feltétlen úgy, ahogyan arra egy gyereknek szüksége van. De mindegy is, ennyi elég rólam, nem nagyon szeretek csöpögni, szerintem ezt is a körülmények és a fáradtság hozta ki belőlem. Te jössz - bökte oldalba Larát.

-Van egy apukám, aki sokat dolgozik, de nagyon igyekszik ránk is odafigyelni, egy any... Tulajdonképpen nem is tudom, hogy... hogy van-e még anyukám - szipogott. - Borzasztó volt az az egész. Ahogy bevillantak az emlékek. Az biztos, hogy nem álom volt, ahhoz túl valóságos. - Már csak suttogott, hang is alig jött ki a torkán, annyira megviselte ez az egész.

Adam közelebb hajolt hozzá, és szorosan átölelte.

-Nem vagy egyedül. Valahogy ki fogunk ebből mászni, és együtt mindannyian végigcsináljuk, kijutunk innen, és megtudjuk, mi is a valóság.

-Már aki kijut. Mi lesz, ha mind itt halunk meg? Vagy ha még több embert elveszítünk? A többieknek igaza van. Ha hamarosan nem jutunk ki innen vagy nem szerzünk valamilyen kaját, éhen halunk. Én már ahhoz sem fűzök túl sok reményt, hogy...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki felkiáltott. Aztán mégegyszer.

-Dexter! - nyerte vissza a hangját a lány.

-Mit kiabál?

-Valamit Olofról... én sem hallom tisztán. Jössz?

A fiú bólintott, és együtt indultak meg Dexter házának ajtaja felé.