Raff sétált be hozzá, s bár ezt mozdalatai nem tükrözték, arca igen nagy nyugtalanságról árulkodott.

-Szia, Rafi! Valami baj van?

-Hol vannak a többiek? - kérdezte nem kevés aggodalommal a hangjában. Lara nem tudta, mennyit mondhat, arra már végképp nem készült fel, hogy nem csupán őrei előtt kell titkolóznia, de a többi táborlakó előtt is.

Csak azért teszem, hogy őket védjem, ismételgette magában, de vajon ez volt a teljes igazság? Végül úgy döntött, hogy legalább egy mondat erejéig még nem hazudik. Egy mondat.

-Nem tudom. Sofijával történt valami, amit meg akart mutatni, de ennél többet nem tudok. Miért?

-Csak mert Estella odajött hozzám, és annyit mondott, hogy nézzek rád néha, mert nekik dolguk van. Semmi mást nem árult el, csak hogy nemsokára visszajönnek, de félek. Bementek az erdőbe. Abból mindig baj lesz.

-Ne aggódj! - nyugtatgatta a fiút. - Emlékszem mindenre, ami ott történ, de az én engedélyemmel mentek, úgyhogy nincs miért aggódni.

Remélte, hogy igaza is lesz.

-De azért néha nekünk is mondhatnátok valamit. Még ha nem is tudunk segíteni, ugyanúgy itt vagyunk, mint Ti - jegyezte meg óvatosan a fiú. Larának mérhetetlen bűntudata támadt, mely súlyos sziklaként nehezedett mellkasára, elzárva tőle a levegőt.

-Addig nem tudok neked mit mondani, amíg vissza nem értek. Ugyanannyit tudok, mint Te - hazudta. Halk nyögés hagyta el a száját, ahogy megpróbált felülni, de kudarcot vallott. Rafi arckifejezése megváltozott, másodpercek töredéke alatt a lány mellett termett, hogy felsegítse.

-Még mindig nem tudjátok, mi történt veled? - kerdezte aggodalmas hangon, mire Lara csak megrázta a fejét.

-Nem, de meg vagyok róla győződve, hogy csak pihennem kell, és jobb lesz.

-Nemsokára vége. Négy napot már fél lábon is kibírsz! Vagy az ágyban... - nevetett fel zavartan.

-Miért vagy ebben olyan biztos? - Lara őszinte kíváncsisággal vizslatta a srácot. Hogyan tud mindig olyan nyugodt maradni? Még akkor is, amikor szét kellene vesse a düh, lazán besétál és számonkérés helyett egyszerűen kérdez kettőt, majd ő nyugtat meg mindenkit.

-Mert erős vagy. Ha nem lennél az, nem lennénk itt.

-Nem arról beszélek! Bár jól esett, amit mondtál. De honnan tudod, hogy négy nap múlva minden rendben lesz, nem pedig meghalunk?

-Nem tudom - felelte egyszerűen, majd a falat kezdte vizslatni. Dexter ekkor rontott be.

Első ránézésre nagyon fel volt dobva, valamit tartott a kezében, de amint meglátta Raffot, elbizonytalanodott.

-Bocsi, csak... csak hoztam egy almát Larának, megéhezett, de az ebéd már elfogyott. Ha még van... szóval ha még van valami megbeszélni valótok, én csak leülök ide - mutogatott zavartan a székre, amin korábban is ült, és ahova szépen lassan araszolt el, miután megkerülte Raffot.

-Dehogy! Már amúgy is menni készültem. - Raffael mosolyogva megrázta a fejét, majd az ajtó felé indult, de még mielőtt kilépett volna rajta, jelentőségteljes pillantást vetett Larára, és olyan csendesen, hogy Dexter ne hallhassa, hozzátette:

-Remélem, tudjátok, mit csináltok. Vannak titkok, melyeket meg kell őrizni, ezzel tisztában vagyok. De ilyenkor a tűzzel játszol, és az könnyen megéget.

Lara eltátotta a száját, szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Mire észhez tért, Rafi már sehol nem volt, így esélye sem volt megkérdezni, mire gondolt.

Erről ennyit.

Amúgy is van fontosabb dolguk, mégpedig megfejteni egy rejtvényt. Megrázta a fejét, mintha csak lerázhatná magáról az előző beszélgetést, és Dexter felé fordult.

-Na, akkor mit is találtál?

Dexter nem kérdezett semmit, csak vigyorogva előkapta a háta mögé rejtett almát. Larának rémlett, hogy valami furcsa volt benne, de csak most jutott el az agyáig, mi is az.

Az alma aranyból volt.

Legalábbis úgy nézett ki, mintha aranyból lenne, bár a félhomályban nehéz volt megállapítani olyan távolságból.

-Vannak belevésve számok is. Már láttam ilyet, az angol ábécét kell alapul venni, fel is írtam, seperc alatt megfejtem - mondta nem leplezett lelkesedéssel, majd visszahajolt az asztal felé, és folytatta a körmölést. - Közben kérdezhetek valamit? Már régóta böki a csőröm, de nem volt rá alkalmam...

-Persze - Lara elbizonytalanodott. Ha Dexter sem találta a megfelelő alkalmat, akkor nem lehet túl kellemes a kérdés.

-Amikor Carterrel hárman elmentünk a barlangba, út közben beszélgettünk arról, hogy ki honnan jött. Emlékszel?

Lara néman bólintott és mélyen beszívta a levegőt. Sejtette, hova fognak kilyukadni.

Dexter továbbra sem nézett fel, másolta a számokat. - Neked mikori az utolsó emléked?

-Május - vágta rá azonnal, de félt, hogy ezzel nem fog megelégedni. Igaza lett.

-Lara... - most először nézett a lány szemébe, de ebbe a tekintetbe annyi sajnálatot sűrített, hogy a lány csak még nyomorultabbul érezte magát. - Amikor a születési dátumokat kerestem, mindenkié passzolt az életkorához, de a tied...

-Nem. Tudom - felelte idegesen. - Több százszor átnéztem az egészet. Kiszámoltam, ki hány éves volt, sőt aki még él, attól azt is megkérdeztem, mikor született pontosan, csak hogy biztosra menjek. Rajtam kívül mindenki tisztában van vele, hány éves...

-De ezek szerint te több mint két évvel el vagy csúszva - hüledezett a fiú. Már délután óta sejtette, hogy ez így van, de amíg a lány maga ki nem mondta, nem akarta elhinni.

-Azt hittem, hogy a Szigeten fogom tölteni a 18-at, de úgy néz ki, nem csak azt a napot, hanem az utána következő két évet is átugrottam - az arcán végiggördült egy könnycsepp, amit olyan erővel törölt le, mintha égetné a bőrét. Talán égette is.

Dexter meg akarta vígasztalni, de valami azt súgta neki, már így is túl messzire ment. A következő másodpercben pedig az ajtó is kitárult, melynek kíséretében ez a kis hang egyre csak erősödött.

Ahogy belépett Adam, Sarah és Carter, Dexter azonnal vissza is fordult az almához. Már nem kellett sok, gyorsan be akarta fejezni, mielőtt még felhívja magára a többiek figyelmét.

Lara tudta, hogy valamit tennie kell, nem jöhetnek rá, mit csinálnak. - Hol voltatok? - kérdezte végül szemét kapkodva három barátja közt. Carter válaszolt, míg a többiek csak lehuppantak Sarah ágyára.

-Sofija állítólag látott egy olyan csigaizét, ami megdöglött. Először nem akartunk odamenni, mert sejtettük, hogy csapda lehet, de biztos volt benne, hogy már nem élt, így végül hagytuk magunkat, de láss csodát! Eltűnt - drámaian széttárta karjait, majd ő is csatlakozott társaihoz. - Ti mire jutottatok?

-Semmire. Minél többet agyalunk ezen, annál rosszabb lesz, én meg annál bizonytalanabb. - miközben kimondta, ezt az utolsó mondatot, eszébe jutott valami. Tudta, hogy most nem ezzel kellene foglalkoznia, de nem tudta annyiban hagyni. - Várjunk csak! Adam, te nem azt mondtad, hogy Sofija nem mondta meg, mit talált?

-Adam igazából nem tudta - húzta el a száját Carter. - De ez egy hosszú történet, amit holnap ugyanúgy ráérünk megbeszélni. Most próbáljuk kideríteni, hogyan is tudnánk megelőzni egy újabb halálesetet.

-Valaki nem kér egy kis vizet? - fordult meg hirtelen Dexter. - Megszomjaztam a jegyzetelésben, kinek hozzak még inni?