A következő napon a sziget mintha mindent be akart volna pótolni, ami az azelőtti kettőben nem történt meg. Viszont az eddigiek alapján ez még így is sokkal inkább emlékeztette Larát egy nyári záporra, mint egy kiadós viharra. Félt, hogy a neheze még mindig hátra van.

Mikor Petra reggel felébredt, egy levelet talált az ágya mellett, rajta a nevével. Páni félelem fogta el, hirtelen fogalma sem volt, mi tévő legyen. Carter-re sandított, de a lány még jóízűen aludt, így ő gyorsan felkapta a papírdarabot és a párnája alá dugta.

Amilyen gyorsan csak tudott, keresett egy pulóvert a szekrényben, a levelet a zsebébe tette, és úgy, ahogy volt, pizsamában, kirohant a szobából, hogy megkeresse Larát. A Nap még nem járt túl magasan, de a lány már nem volt a szobájában, minden bizonnyal elment vadászni.

Petra arcát a tenyerébe temetve rogyott le a lány ágyára, gondolkozni kezdett. Senkiben nem bízott Larán kívül, így nem is fogja nekik megmutatni a levelet, amíg ő haza nem ér. Senki másnak nem köszönhetett annyit a táborból, mint neki, és épp emiatt meg is várja, főleg a múltkori után.

Próbálták elhallgatni, de mindenki tudott róla, hogy Adam-ék egy egész estén és éjszakán keresztül rejtegettek egy levelet Lara elől. Lehet, hogy a lány megbocsájtott nekik, de Petra nem bízta a dolgot a véletlenre: egyenesen vezetőjük kezébe adja majd a levelet.

Abból viszont semmi probléma nem lehet, ha ő maga beleolvas... elvégre eleve neki címezték, nem?

***

Már jócskán elmúlt dél, mire  Lara végzett. Bár semmi szükség nem volt rá, be akarta pótolni a kimaradt vadászatot, így végül egy őzzel, két fácánnal és három nyúllal tért vissza a táborba, maga sem tudja hogyan.

A többiek már az ebédhez készültek, így ő is elment megmosakodni, de ott útját állták. Pontosabban útját állta Petra. Lara felvont szemöldökkel várta a lány mondandóját. Ijedt arckifejezésénel először nem igazán tulajdonított jelentőséget, általában ilyen arcot vág, így csak kíváncsi volt, mi lehet olyan fontos, hogy nem kérdezhette meg a többiek előtt.

-Kaptam egy levelet - mondta ki egyszerűen, mire Lara szemei tágra nyíltak. - Ma reggel. Még nem mutattam senkinek... nem akartam, hogy az legyen, mint néhány napja, de már nem voltál itt...

-Értem, értem - tette a vállára a kezét megnyugtatásképpen. - Mi volt benne?

-Valami bugyuta vicc egy vadászról. Egyáltalán nem értettem - rázta a fejét, közben a zsebében matatott, a levelet keresve. Nemsokára meg is találta, és Lara kezébe nyomta, aki mohón olvasni kezdte.

Semmi megszólítás, semmi német szöveg, semmi formalitás, csak egy magyar vers egy részlete angolra fordítva.

"Szedte lábát a vadász is,
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet."*

-Ez nagyon morbid - mondta ki az első eszébe jutó szavakat Lara, mire Petra bólogatni kezdett.

-Mikor elolvastam, megijedtem, hogy rád vonatkozik, főleg miután Sarah visszatért, te pedig még nem voltál sehol. Már épp készültem neki megmutatni, hogy utánad tudjon menni, mikor megjelentél.

-Köszönöm, hogy nekem mutattad meg először, ez nagyon rendes volt tőled, de most menjünk vissza, ezt a többieknek is látnia kell! Ez sokat segíthet.

-Segíthet? De hiszen ez így értelmetlen! - tanakodott a lány. Félt, hogy ő nem figyelt eléggé, pedig többször átolvasta a szöveget.

-Igazad van, ez így értelmetlen, de ezt a levelet igazából nekem szánta. Ez egy részlet a kedvenc gyerekkori versikémből, bárhol felismerem, bármikor, és ezek szerint ezt ő is tudja.

Petra nyelt egyet, és Larával az oldalán visszaindult a többiekhez. Nagy részük már jóízűen evett, csak Sarah és Adam várták meg a két lányt.

Lara meglengette a feje felett a papírlapot, amire mindenki felfigyelt, Carter félre is nyelt és köhögni kezdett. - Kinek címezte? - kérdezte, mikor sikerült lecsillapodnia hirtelen jött rohamának.

-Petrának, de elég egyértelmű, hogy nekem szánta. Hacsak valaki nem ismeri a versikét a három nyúlról, akik rókát esznek.

A társaság csendben figyelte tovább a lányt, de ezen nem is csodálkozott. Félt, hogy már semmin nem tud csodálkozni.

-Mindenki itt van? - kérdezte, de a választ meg sem várva körbefordult és számolni kezdett, de vele együtt is csak 13-an voltak. Hatalmasat dobbant a szíve, hirtelen csak nehezen tudott levegőt venni. - Ki hiányzik? - tette fel a kérdést.

A táborlakók Lara arckifejezését elnézve megrémültek, ijedten forgolódtak, de senki nem szólt semmit, így megismételte a kérdést, ezúttal hangosabban és tekintélyt parancsolóan, mire Sofija válaszolt, hogy Alia-t nem látja.

-Délelőtt még nekem segített, nem tudom, mikor tűnt el, észre sem vettem, hogy ott hagyott. Reggel... reggel még beszéltem vele...

Lara meg sem várva a mondat befejezését, sarkon fordult, és elindult a lány háza felé, Carter és Adam pedig rögtön a nyomába szegődtek, de nem tudták utolérni a rohanó lányt.

Kopogás és hezitálás nélkül nyitott be az ajtón, de elkésett. Igazából már lehet, hogy nem is csak másodperceket vagy perceket, de órákat késett.

A lány az ágyában feküdt, békésen, egyik keze maga mellett hevert, a másik ernyedten lógott le, mintha csak a padlót próbálta volna megérinteni. Akár aludhatott volna. Akkor nem lett volna semmi baj.

Ehelyett viszont a mellkasából egy kés állt ki, felsőjén és fehér lepedőjén hatalmas vértócsa éktelenkedett, néhol már megalvadva, néhol viszont még mindig csöpögve.

Lara egy pillanatig nem érzett semmit. Egy hosszú pillanatig próbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, de ő maga is tudta, hogy ez nem igaz. Könnyek gyűltek a szemébe.

Lassan az ágyhoz lépett, már nem volt értelme sietnie, letérdelt a lány mellé, ujjait az övéi köré fonta és vállára hajtotta a fejét. - Sajnálom - suttogta.

Ekkor lépett a szobába Carter és Adam, előbbi az ajtóban megtorpanva, szájára tapasztott kézzel figyelte a jelenetet, utóbbi pedig odasietett segíteni Larának.

Lehámozta a lány kezét a halottról, óvatosan, de határozottan elhúzta őt onnan, Lara ellenkezését figyelmen kívül hagyva. Csupa vér lett a ruhája, de ezzel már rég nem foglalkozott, szorosan magához ölelte, a hátát simogatta.

-Minden rendben lesz - nyugtatgatta, de a lány nem hitt neki, csak a fejét rázta.

-Nem rólunk szólt a vers, Adam - kezdte arcát még mélyebbre fúrva a fiú mellkasába. - Alia volt az. Róla szólt.

*Zelk Zoltán: A három nyúl