A barlang szája sokkal magasabban helyezkedett el, mint ahogy Lara emlékezett rá. Az a néhány nap valószínűleg némileg elhomályosította az emlékeit, de így is meglepőnek találta a dolgot. Legalább most nem fáj az oldalam, gondolta. Már emelte is a kezét, hogy nekifogjon a mászásnak, de Dexter visszarántotta.

-Meg vagy te húzatva? - ripakodott rá. - Mi van, ha fent vár minket, támadásra készen?

-Ki vár minket? - kerekedtek el a lány szemei. - A medvére gondolsz? De hisz az előbb láttuk - értetlenkedett tovább. Ezúttal Carter felelt neki.

-Mi kerülőúton jöttünk, ismeretlen területen, ami rá egyáltalán nem igaz. Ráadásul nem is tudjuk, hogy egyedül van-e.

Lara lehajtotta a fejét. El kellett ismernie, hogy erre az utóbbi lehetőségre nem is gondolt. Még ha a bocsok nem is jelentenek túl nagy fenyegetést, akkor is két szülő kell legyen a szigeten. Megpróbálta lerázni magáról ezt a gondolatot - kevés sikerrel -, majd ismét társai felé fordult.

-Rendben, akkor beszéljük meg, mi legyen! Nem állhatunk itt tétlenül, valamit tennünk kell.

-Én felmászok, körbenézek, ti pedig utánam jösztök, ha tiszta a terep - szögezte le a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. A lányoknak megszólalni sem volt ideje, ő már mászott is felfelé. Larának be kellett látnia, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás, hiszen legutóbbi ittlétükkor kiderült, hogy talán Dexter mozog közülük a legbiztosabban ezeken a sziklákon. Ha valami történne, neki lesz a legnagyobb esélye arra, hogy túlélje.

-Dexter! - szólt utána olyan hangosan, hogy a fiú biztosan meghallja, de a barlangban már senki vagy semmi. A fiú visszafordult, készen arra, hogy vitába szálljon Larával, de az belé fojtotta a szót. - Óvatosan - engedett meg egy bíztató félmosolyt, majd visszafordult Carterhez, a fiú pedig meglepetten nézett le rá.

Valamilyen furcsa oknál fogva jól esett neki a lány aggódása, de ő maga sem tudta, miért. Csak elmosolyodott, és mászott tovább. Nem tartott sokáig felérnie a barlanghoz, a második alkalommal már jóval könnyebb volt, mint legutóbb.

Kiskorában sokat járt apjával és féltestvéreivel túrázni, gyakran másztak sziklát is, de ez már nagyon régen volt. Azóta csak ritkán jártak el barátaival a szabadba, ezt a sportot inkább a négy fal között űzte.

Amint felért a barlanghoz, felhúzta magát és óvatosan körbelesett, de nem érzékelt mozgást. Leült a sziklaperemre, integetett a lányoknak, hogy követhetik, majd szemügyre vette a tájat, mielőtt elindult a barlang belseje felé. Nem volt elég magasan ahhoz, hogy belássa az egész szigetet, de ettől függetlenül is gyönyörű kép tárult elé, ahogy a nap sugarai táncot jártak a szürke ormokon, melyeket zöld foltok tettek színessé.

Egymáshoz koccanó kövek hangjára lett figyelmes. Ijedten fordult ismét körbe, de hamar rájött, hogy Carter keze csúszott meg, ezzel leverve egy nagyobb darabot, de semmi komoly baja nem esett senkinek. Óvatosan felállt, majd féltérdre ereszkedett, hogy felsegítse két társát, végül együtt indultak el befelé.

-Mit is keresünk? - kérdezte Carter.

-Bármit, ami nem ide illik - magyarázta Lara. - Egy táska, egy levél, nem tudom. Mi nem illik egy barlangba?

-Egy kanapé - felelte Dexter nevetve. - Pedig annak most örülnék.

Lara éppen vissza akart szólni a fiúnak, mikor puffanást hallott és egy rövid sikolyt.

-Mi a franc? - szitkozódott Carter. - Itt van valami. Egy táska, azt hiszem.

Lara és Dexter odasiettek a földön ülő lányhoz és felsegítették.

-Hogy estél el? Nem vetted észre a táskát?

-Nem a táskában estem fel, arra csak ráestem, de nem ez a lényeg. Nézzük meg, mi van benne! - húzta az ölébe, majd miután kioldotta a csatot, azonnal bele is túrt, és előhúzott belőle egy zseblámpát. Lara kezébe nyomta az említett tárgyat, és míg a lány feloltotta, hogy világíthasson társának, addig tovább keresgélt.

-Egy levél - húzta ki csodálkozva a papírdarabot. - És nekem jött, rajta van a nevem.

Egy pillanatra megállt benne az ütő. Mióta itt vannak, már 6-7 levelet is kaptak, de nem gondolta volna, hogy ilyen borzasztó érzés, ha az ő neve díszeleg a borítékon. Szíve a gyomrában dobogott, míg felnyitotta, és előhalászott belőle egy vastagabb, fényes felületű papírt. Széthajtogatta, de semmilyen üzenet nem volt benne, csupán egy hatalmas térkép - feltehetőleg a szigetről.

-Ez segíthet nekünk most bármit is? - kérdezte Lara a papír felé hajolva. - Mármint a visszautat ismerjük, ezzel biztosan más dolgunk lesz.

-Mi ez a piros vonal? - mutatott Dexter a térképre. Lara jobban szemügyre vette. Pont úgy nézett ki, mint a Budapest-térképeken a 2-es metró útvonala, csak kicsit kevésbé szabályos és egyenes.

Az egyik vége a tábor területén volt - legalábbis feltételezte, hogy azok a kis barna négyzetek a házakat és raktárat jelentettek -, a másik vége pedig a hegyekben. - Meg kellene keresnünk. Lehet, hogy egy kis ösvény vagy akár egy nagyobb út. Ha kimegyünk innen, be tudjuk tájolni magunkat.

-Király - egyenesedett fel Carter. - Akkor induljunk lassan. Minél előbb...

-Hé, csajok! - bökött feléjük Dexter. - Nem lehet, hogy a piros csík egy alagutat jelöl?

-Alagutat? Miből gondolod? - nézett fel a fiúra. Ekkor vette csak észre, hogy a zseblámpa már nem a térképet világítja meg, hanem valamit a barlang végén. - Te jó ég!

Carter is arra fordult, Lara pedig felállt a földről, ahol eddig ült a térképpel az ölében, és mindketten elindultak a barlang belseje felé.

-Ez vajon a legutóbb is itt volt, Dexter? - fordult vissza Lara a még mindig értetlenkedve bámuló fiú felé.

Nem válaszolt, csak elindult a lányok után, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nyílást. Az elemlámpát is odairányította, de nem mentek vele sokra, csak annyit tudtak megállapítani, hogy lefelé vezet, azt nem, hogy milyen mélyre.

-Lehetséges, hogy ezt jelöli a piros szakasz a térképen? - tanakodott Carter.

-Hát, ezt csak egy módon deríthetjük ki - nevetett fel kínosan Dexter. Lara hitetlenkedve nézett rá.

-Te megőrültél. Bármi lehet odalént. Bármi! Biztos, hogy nem mész oda le. Azt se tudjuk milyen... - be sem tudta fejezni a mondatot, Carter közbeszólt.

-Dexternek igaza van, Lara. És különben is, mi másért jelölte volna be a térképen? Elég nehéz volt nem észrevenni, ez csak jelenthet valamit...

- Felejtsétek el! - tette csípőre a kezét, de úgy érezte magát ettől, mintha egy óvónő lenne, aki megdorgálja a hároméves kisgyerekeket, így gyorsan el is kapta onnan, és a nyílásba mutatott. - Ez egy átkozott lyuk egy átkozott barlangban egy átkozott hegyen. Biztosra vehetitek, hogy nem ugrok bele, most pedig ti is szépen összeszeditek magatokat, és indulunk vissza a táborba. Épp elég időt elvesztegettünk már.

-Épp ezért kéne itt mennünk - szállt vitába Carter.

Dexter csak a szemét forgatta, megigazította a hátizsákját, és ennyit mondott: - Egyszer az apukám azt mondta, hogy ne beszéljek annyit, inkább cselekedjek. Most pont ezt fogom tenni - kacsintott, majd beugrott a falon tátongó lyukba.

(Ehhez szeretném hozzátenni, hogy nem is Dexter apukájától hallottam ezt a bölcsességet, hanem az én apukám mondta nekem ma reggel - egy blogon olvasta, és nagyon megtetszett neki, mert elmondása szerint én sokat beszélek. Mivel ő az első a családban, aki olvassa ezt a könyvemet, gondoltam meglepem azzal, hogy megemlítem és idézek tőle - Köszi, Apa és előre is boldog szülinapot!! Na, de most posztolom a részt, és megvárom, hogy észrevegye! ;) - szerkesztői megjegyzés)