És ahogy tervezték, valamivel kevesebb mint két óra alatt ott is voltak a hegy lábánál. A barlang nem volt olyan magasan - 10-15 méter -, de odáig mászni kellet, Lara pedig tisztában volt vele, hogy az nem lesz gyerekjáték. A fájdalmak enyhültek, határozottan jobban érezte magát, és azt is tudta, hogy képes megcsinálni, de meg kell érte dolgoznia.

-Na, hajrá! - csapta össze két kezét. - Másszunk fel! - azzal el is indult, a fiúk pedig követték.

Nem volt nehéz, a sziklák sem csúsztak, a fal sem volt meredek, de akárhányszor a jobb kezével húzta magát, úgy érezte, mintha kést döfnének az oldalába, és ez a fiúknak is feltűnt.

-Lara, biztosan kibírod? - Lépett oda mellé Adam. - Ne segítsek?

-Nem - lihegett. - Már túl vagyok a felén, mindjárt odaérünk. Nyugi, meglesz, csak mássz!

Dexter valamivel felettük járt, Adam pedig végig mellette haladt, a fél szemét a lányon tartva, ami őt egyszerre idegesítette és töltötte el nyugalommal.

-Fent vagyok! - kiáltott fel Dexter, amitől Larának nagy kő esett le a szívéről. A fiú megállt felettük, ő pedig megfogta a legfelső kiálló részt, közvetlenül Dexter lábánál, hogy felhúzza magát, de letört belőle egy darab, ő pedig visszaesett. A lába lecsúszott, csak a jobb keze tartotta, és érezte, hogy már az sem sokáig.

A fájdalom kezdte megbénítani az oldalát, csak kapkodott a bal kezével, de nem talált semmit, amiben megkapaszkodhatna, amíg valaki el nem kapta és fel nem húzta. Dexter volt az.

Leült a szikla szélére, oldalára szorítva a kezét lihegett, és eldadogott egy 'Kösz'-t. A fiú segített Adamnek is, majd leült a lány mellé. - A nagy részén már túl vagyunk. Megkeressük azt az akármit és elhúzunk innen a francba - tette megnyugtatóan Lara vállára a kezét.

-Ez volt a legnormálisabb megnyilvánulásod, mióta ismerlek - húzta mosolyra a száját.

-Elég furán kezeled a stresszhelyzeteket. De ezt határozottan bóknak veszem.

-Amíg tudok valamin viccelődni, úgy érzem, hogy nincs minden veszve. - Erre senki nem szólt semmit.

Még néhány percig ültek ott csendben, aztán Dexter hirtelen felugrott, ezzel kizökkentve a gondolkodásból két társát, majd elindult a barlang belseje felé. - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szeretnék már túlesni ezen, úgyhogy megyek és megkeresem azt az izét. Jösztök?

-Megyek! - pattant fel a lány a tőle telhető leggyorsabban. - Adam, maradsz őrködni? - a fiú csak bólintott egyet, mire Lara sarkon fordult és elindult Dexter után. Nem volt túl mély a barlang, max pár tíz méter lehetett, bár a végébe már alig jutott a kinti fényből.

-Itt nincs is semmi - sóhajtott Dexter, mire Lara lepisszegte. Mintha hallott volna valamit.

Szuszogás.

-Lara, ugye ezt te csinálod? - kérdezte ezúttal suttogva a fiú, mire a lány csak megrázta a fejét, és körbenézett.

Határozottan biztos volt benne, hogy a zaj a jobb oldalról jött, de nem látott semmit. Kezdett rajta eluralkdni a pánik, lelkiekben már felkészült a legrosszabbra is.

A tőle telhető legkevesebb zajjal leakasztotta a válláról a puskát és a hang irányába célzott. Ahogy megfordult, látta, hogy Dexter is hasonlóan gondolkozott, már az ő kezében is ott volt a kése.

Lassan elindult és észrevett egy bemélyedést a falon. Nem volt túl nagy, de éppen elég ahhoz, hogy 4-5 ember kényelmesen elférjen benne.

Vagy egy medve.

Ahogy közelebb lépett, a sötétségre összpontosított, a kinti világosság után csak nehezen alkalmazkodott a szeme. Két nagyobbacska gombócot vett ki a sötétben. Mozgó gombócokat.

-Mi a... ugye nem? - állt meg mögötte Dexter. - Ezek medvebocsok?

Lara oda sem figyelt a fiúra, dermedten figyelte a két alakot. A fegyverét lassan leengedte maga mellé, és csak állt egy helyben, lefagyva. Dexter zökkentette ki azzal, hogy megrázta a vállát.

-Keresd, amiért jöttünk, és induljunk. Nem állhatunk itt és gyönyörködhetünk egész nap a látványban. Az anyjuk bármikor visszajöhet.

Megrázta a fejét, és épp megfordult volna, mikor észrevette. A két bocs mögött egy táska állt. A puskát gyorsan visszaakasztotta a vállára, bal kezével megkapaszkodott a sziklában és óvatosan áthajolt a bocsok felett. Hiába nyújtózott, nem érte volna el anélkül, hogy hozzáérjen a bocsokhoz. A fiú ezt észrevette.

-Megőrültél? Mit csinálsz, te megsimogattad őket? - kezdett kételkedni abban, hogy Larának van-e még egyáltalán józan ítélőképessége.

-Inkább gyere és segíts, te magasabb vagy! Ott van bent, de nem érem el. - Odébbállt, hogy ő is hozzáférjen. - Gyere már! - noszogatta, ugyanis a fiú meg sem mozdult meglepetésében. És még csak ekkor jött a hab a tortán.

-Lara, Dexter, baj van! - kiabált be Adam a barlangba. A két fiatal összenézett, félelem tükröződött a szemükben, de nem hagyták magukon eluralkodni a pánikot.

A következő pillanatban Dexter gondolkodás nélkül odaugrott, felkapta a táskát, megragadta Lara bal karját és rohant a barlang kijárata felé. Adam ott várta őket, kezével intett nekik, hogy siessenek.

-Keresnünk kell egy gyorsabb utat lefelé, közeledik a barátunk, és nem úgy tűnik, mintha jó kedvében lenne... - mutatott Adam a távolba.

Tőlük nem messze, csupán néhány száz méterre tényleg ott volt a medve, valószínűleg amelyik előző éjszaka megtámadta Larát. Látszott rajta, hogy meg van sérülve, ugyanis nem tudott ráállni a bal első lábára.

-Na, jó, most mégis mit kezdjünk magunkkal? - fordult körbe Dexter.

-Itt oldalt gyorsan lemászunk, és egy kis kerülővel megyünk vissza a táborhelyre. Semmi kedvem ma is lepacsizni vele...

Az út lefelé sem volt sokkal könnyebb, sőt inkább nehezebbnek tűnt, sokkal nehezebbnek, de Larát hajtotta az adrenalin, nem figyelt semmi másra, csak hogy leérjenek és elkerüljék az újabb randevút.

Mikor már csak másfél méter magasan lehetett leugrott, egyensúlyát az utolsó pillanatban visszaszerezve, hogy ne essen el.

-Erre! - mutatott jobbra, mikor a többiek is leértek. - Már nem lehet messze, de erre biztosan elkerljük, aztán körbenézünk, és ha nincs a közelben, egyenesen mehetünk is vissza.

Tőlük balra egy újabb domb magasodott, mikor hátrapillantott mászás közben, Lara még annak a túloldalán látta. Tőlük nem messze, arra, amerre mutatott, a domb lábánal sűrűsödni kezdtek a fák és bokrok, ott vonultak fedezékbe, remélve, hogy a medvének nem lesz sok kedve körülnézni, mielőtt visszatér a bocsokhoz. Csendesen meghúzódtak egy bokor mögött, eszükbe sem jutott elindulni addig, amíg nem tudták biztosra, hogy nem fogja követni őket az állat.

Szerencséjükre egyenesen a barlangba ment, bár egyértelműen látszott, mennyire nehezére esett felkapaszkodni az emelkedőn: Adam szépen elbánt vele az erdőben, a bal első mancsát egyáltalán nem is tudta használni.

Lara érezte, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából, minél csendesebb szeretett volna maradni, annál hangosabban dobogott. Levegőt sem mert venni, nehogy túl nagy zajt csapjon vele. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy majdnem kiugrott a fedezékből ijedtében, mikor Adam megszólalt.

-Hogy élhette túl azt a két lövést?

-Haver, én azon csodálkozok, hogy így lesérült. Egy ekkora állatot nem szedsz le egy mezei puskával.

-Nem maradnátok csendben? Csak arra a pár percre, amíg felmászik. És amúgy is, ha nem puskával, szerinted mivel vadásznak medvére? Ágyúval? - forgatta a szemét Lara. Erre nem válaszoltak semmit, mindenki csendben maradt, amíg a medve fel nem ért a barlanghoz és el nem nyelte annak sötétsége.

-Remek, indulhatunk is! Semmi kedvem egy perccel tovább is itt ülni.

-Hé! Várj csak! Te nem akarod megnézni, mi van a táskában? - érdeklődött Dexter. Larának egészen addig eszébe sem jutott a táska. - Gondoltam tudni szeretnéd, miért kockáztattad az életed.

-Ha a tegnapira gondolsz, az nem a táska miatt volt. Mármint persze, amiatt vagyunk itt, de nem azért ugrottam a medve elé, hogy megszerezzünk egy bugyuta táskát, hanem mert láttam magam előtt Olofot. Tulajdonképpen a második este óta csak őt látom magam előtt. Ez nem ismétlődhet meg. Ha még valaki meghal, nem tudom, mit kezdenék magammal. Nem tudnám feldolgozni. Több ilyet nem engedünk meg... - hadarta a lány. Nem tudja, honnan jött ez a megnyilvánulása, miért nem vágott vissza egyszerűen egy rövid mondattal, ami eltereli a figyelmet a borzasztó dolgokról, amik addig történtek velük és tudatta a fiúkkal, hogy a tábor jelenleg jobban érdekli, mint a csomag.

Talán felülkerekedett benne az anyai ösztöne. Hirtelen fontosabbak lettek mások, mint saját maga.

-Lehet, hogy akkor pont neked kellene jobban odafigyelni a lábad elé, nem, kislány?

Ez a  mondat kizökkentette.

Tetszett neki, hogy a fiú saját módszerével vág vissza, ez nem hagyta eluralkodni rajta a depressziót. Erre a megszólalására csak megforgatta a szemét, még egy mosolyt is megengedett magának.

Jobban szemügyre vette a csomagukat. Mostmár az ő fejében is elkezdett motoszkálni valami. Persze választ a kérdésre még egy darabig nem fog kapni...

-Ha tudod a számzárat, megnézhetjük, mostmár engem is kíváncsivá tettetek. Ha pedig nem, inkább addig induljunk el vissza, amíg van mit magunkkal vinnünk.