Reggel valami csörgött. Le akartam csapni az ébresztőt, de nem az volt. Ekkor kinyílt a szemem. A telefonom volt az. Ahogy láttam, Victoria még mindig nyugodtan szunyál. Végül is, aki az ágyat kapja, az miért ne szunyálna? Én a matracon aludtam. Most kiírt egy számot, így gondoltam, lehet, hogy Luke. De nem tuti. 

- Haló, itt Lucy Parker.

- Szia, itt Luke Water. - mondta visszatartott nevetéssel.

- Mintha nem ismertelek volna fel. - forgattam a szemeimet nevetve. Persze azért nagyot dobbant a szívem amikor kiderült, hogy ő hív, és nem valaki más.

- Jól van na, azért mégis csak kell köszönni. - röhögött.

- Az teljesen igaz. Hogyhogy hívtál? - csúszott ki a számon a kíváncsi kérdés, ami számomra úgy tűnik, megállíthatatlan volt.

- Gondoltam így látod, mi a számom. Na, meg meg akartalak titeket hívni valamire. - mondta, mire éreztem a pillangókat a gyomromban. De a számat nem tudtam befogni..

- Minket? Hogyhogy? 

- Ennyire meglepő? - kérdezte.

- Hát, tudod, nem mindenkivel fordul elő az ilyesmi.

- Igazad van. A világon nem minden második emberét hívják el, nem? - kérdezte nevetve.

- Mármint az, hogy az, akit mindig is hallgatott, és... csak a képernyőn keresztül látsz, egyszer... egyszer csak meghív valahová. - dadogtam össze-vissza, és éreztem, hogy jól szórakozik rajtam.

- Értem. Akkor ne hívjalak? - kérdezte. Szemét!

- Te döntésed. - próbáltam rákenni, mire elnevette magát.

- Én elhívlak. Akkor jössz?

- Persze, csupán annyit mondj, hogy mikor és hová? - bátorodtam annyira meg, hogy ne dadogjam el a mondatot.

- Kettőkor értetek megyünk. Az, hogy hova, az titok. - mondta sejtelmesen, mire elmosolyodtam.

- Vigyek golyóálló mellényt? - kérdeztem nevetve.

- Szerintem nem kell. Bár ki tudja. - röhögött. - Akkor ma kettőkor.

- Ma kettőkor. - mondtam halkan, majd letette. Ekkor leesett. - Randira megyünk... Vic, randira megyünk! Vic! Randira megyünk! Ran-di-ra megyünk! - ugrottam rá az ágyra, ahol addig legjobb barátnőm teljes nyugodtsággal aludt. Persze nem nagyon örült, hogy így ébresztettem.

- Mi bajod van, Lucy? Nem tudsz aludni? Pedig csak... fél tíz van... - morogta megnézve az órát. - mit hajtogatsz?

- Randira megyünk! Randira! - hajtogattam boldogan, mire egyből felkelt.

- Mi? Mikor? Kikkel? Hová? Mi ez a többesszám? - állt fel és kezdett fésülködni.

- Randira megyünk kettőkor. Luke hívott, de többesszámot használt, így tuti ott lesznek a fiúk is és nem tudom, hogy hova. Tényleg! Nem tudjuk hova. Meglepi vagy mi.

- Egyből kezdj el átöltözni, majd visszaadom a fésűd.  - parancsolgatott, bár láttam, hogy virul. Ki ne virulna ilyenkor?  

Mivel este nem fürödtünk, így most reggel tettük. Utána elkezdtem öltözni (mivel én voltam az első). Egy egyszerű fehér rövid ujjút vettem fel, mivel kint hét ágra sütött a nap. Kiengedtem a hajam, de meggondoltam magam és felkötöttem egy kusza kontyba. Nem akarom, hogy leizzadjon a nyakam.

Egy telt talpú cipőt vettem fel hozzá és egy farmerrövidnadrágot.

- Ma mindenképp beszélgetni fogok vele. Majd megoldom valahogy. - mondta, mire boldogan bólintottam.

- Hidd el, szerintem szívesen beszélgetne veled. Majd elcsattan egy csók is, ugye? - kérdeztem nevetve, mire megdobott egy plüssállattal. 

- Nyugi, a végén nálatok csattan el. - mondta, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

Vic bölcsen felkötötte a haját, gondolom rájött, miért. Ma lehet, vagy 30 fok.

Bár neki egy tarka ujjatlan, egy térdnadrág, és egy szandál tetszett meg.

Aztán mentünk reggelizni (igen, nyáron szokásunkhoz híven a reggeli 11:30 körül van)

- Mit kérsz reggelire? - kérdeztem kinyitva a hűtőt. - Sonka, müzli, banán, joghurt. Ezek a választási lehetőségek.

- Kérek egy banánt, annyi elég lesz. - mondta, mire bólintottam és kivettem két banánt, majd készítettem egy-egy kapucsínót.

Leültünk és csöndben eszegettük a reggelit. Mind a ketten nagyon izgultunk. Ekkor Vic telefonja csörgött.

- Halló? Nem, bocs. Mert ma az LB-mel leszek és a Better Soundal. Komolyan nem tudok menni, Bryan. Harrynek is szólj. Ne várjatok minket feleslegesen! Na, sziasztok! - mondta, majd letette.

- A fiúk... - válaszoltam saját magamnak nevetve.

- Azt gondolták, ma szabadok leszünk és beszélgethetünk. Elvileg sikertelen volt a becsajozási tervük. - szólalt meg Vic, miután lenyelte a falatot.

- Majdnem. Egyébként hozzá tudnék szokni, hogy a hangjára ébredjek fel.

- Bryan? Harry? - kérdezte "meglepődve", mire hozzádobtam a banánhéjam, de elkapta, majd onnan a szemetesbe dobta csont nélkül. 

- Luke. - mosolyogtam magam elé.

- Persze. Hiszen olyan jó hangja van. - mosolygott ő is, bár nem úgy, mint én. (értsd: Én szerelmesen pillantgattam a semmibe, míg ő a hangjáról álmodozott.) 

Vic reggeli után kisminkelte magát. Igen. Ő szokta magát sminkelni, és bevallom, elég profi benne. Én nagyon nagyon ritkán festem ki magam, olyankor is szempillaspirál, szájfény. De úgy gondoltam, ma sem festem ki magam.

Furcsa, mi? Tudom. Kiskoromban mindig is vágyam volt, hogy kifesthessem magam. De valahogy azóta elment a kedvem. Egyszer persze majdnem kinyomtam a szemem a szemceruzával. 

A karom furcsamód nem fájt annyira. Átcseréltem a kötést, és én már kész is voltam.

- Biztos, hogy nem akarod kisminkelni magad? Mégis csak Luke Waterrel mész "randira'.

- Épp ezért nem sminkelem ki magam. Azt akarom, hogy úgy tartson egy fiú szépnek, ha nincs rajtam smink.

- Igaz. Te természetes szépség vagy. Jó neked. - mondta sóhajtva.

- Te is az vagy.

- Hát persze.- legyintett.

- Komolyan.

- Jó, oké. - mondta, és kész is lett a sminkkel. - kész vagyok. Mehetünk?

- Még van negyed óra. Ilyen sokáig tartott a smink? - csodálkoztam.

- A jó sminkhez idő kell. - legyintett mosolyogva.

- Sok sikert Jameshez. 

- Köszi. Neked meg Lukhoz.  - öleltük át egymást.

Ott ültünk az ajtó előtti asztalnál, amikor kocsidudát hallottam meg, és egyből kinyitottam. Mosolyogva láttam, hogy Luke vezet. Mázlista. Ő persze vezethet. Ekkor megláttam a mellette lévő üres anyósülést. Csak nem nekem...?

Egyből elpirultam. Amikor odaértünk, kiszállt.

- Sziasztok! - köszöntött, majd két arcon puszilta Vickit. Aztán elém állt, megragadta a jó kezemet és úgy puszilt meg. Homlokon. 

Ez most jelent valamit? Kérdeztem legjobb barátnőmtől a szememmel.

Totál! Mosolygott rám. Hát, igen. Mi ilyent is tudunk a szemünkkel. Lányok vagyunk, mint már mondtam...

- Sajnos Zack nem tudott jönni. Így csak négyen leszünk. Remélem nem gond. - mondta hirtelen, mire Vic szinte virult.

- Nem gond. Megoldjuk. - vigyorgott, mire bólintott. Ekkor Luke beült a vezető ülésbe, én meg mellé. Ahogy láttam, nem szól érte semmi rosszat, így picit megnyugodtam. 

- Szia! - köszöntünk Vickkel egyszerre Jamesnek, aki mosolyogva bólintott.

James egyébként szőke hajú, kék szemű és jól öltözködik. Nem mintha Luke nem. Viszont Luke haja szőkés-barnás, szemei zöldek.

- Egyébként honnan tudtad, hol lakom? - kérdeztem, és elég volt Vickre rásandítania, egyből tudtam. -Nem szóltam.

- Nem gond, ugye? - kérdezte bűnbánóan Luke, mire muszáj volt elmosolyodnom.

- Persze, hogy nem gond. Miért lenne?

- Nem tudom. Talán azért, mert néha betörünk hozzád, stb... - mondta, mire felnevettem. Aztán a visszapillantóba nézve láttam, hogy épp valamin ketten nevetnek Vic és James. Aranyosak.

- Elmondod hova megyünk? - próbálkoztam hirtelen, mire elmosolyodott.

- Ennyire kíváncsi vagy? - kérdezte, mire bólintottam. - kölyökkorunkban Zack, James és én mindig az erdőbe mentünk sétálni, biciklizni, meg ilyenek.

- Igen. - bólintottam mosolyogva. Belegondoltam, hogy nézhetett ki Luke kölyökkorában. Nagyon aranyosan.

- Aztán egy nap találtunk egy viskót, ami már elég régóta üres. Minden nap vittünk oda valami lámpát, amivel világítottunk, rendet raktunk, majd picit idősebb korunkra a korhadt részeket kicsit megerősítettük. Apától megkérdeztük, hogy vajon lakik-e ott valaki, majd utánanézett. Elvileg egy család lakott benne, csak elköltöztek. Elvileg Oroszországban élnek most, és annyira jó soruk lett, hogy nem is adták el a házat, csupán ott áll. Sokáig kértük, végül engedélyt adott rá, hogy lefoglaljuk egy saját kuckónak. Egyébként nagyon szép állapotú, csupán a tetőt kellett picit javítanunk, de észre se lehet venni. Gyertyával világítunk, meg minden.

- De jó! Nekünk is van egy titkos helyünk, de nem beszélhetek róla senkinek, hogy hol van. Esküt tettünk, hogy addig, amíg egyikünk meg nem hal, nem eresszük szabadjára a kis titkunkat.

- Tényleg? Biztos mókás. - mosolygott, mire bólintottam.

- De várjál. Hova megyünk? Oda? -kérdeztem, mire megrázta nevetve a fejét.

- Nem messze tőle szoktunk inkább bandázni, mivel a szabadon többet vagyunk. Ott egy táborhely van végül is. Padok, tűznek rakott hely. Gondoltuk, odamegyünk.

- Ó, benne vagyok. - vigyorogtam. - Egyébként ennyire megbízol bennem?

- Aki az életét adja értünk, abban megbízom. A titkaimat is elmondom neki. - mondta komoly arccal, mire bólintottam. 

Lassan egy erdő elé értünk, ahol Luke leparkolt, és kiszálltunk. 

- Lányok, remélem tudjátok, hogy ez számunkra nagyon fontos. - szólalt meg James beletúrva a hajába. - Csak ne tűnjetek el. Nem szeretnénk, ha elvesznétek.

Vic mellettem állt, nagyon mosolygott.

- Majd nap végén beszélgetünk. És most te kezded. - súgtam neki, mire vigyorogva bólintott.

Luke mellett haladtam az úton, miközben sétáltunk befele.

- Egyébként szinte semmit nem tudok rólad. - vallottam be. - Tudod, annyiban kifulladtam, hogy te vagy Luke Water, tizennyolc éves, énekes, egyke és humoros.

- Meséljek magamról? - kérdezett vissza.

- Mesélj. - mosolyogtam, miközben megfogta a vállam és arrébb húzott egy ágtól, nehogy felsértse a sebes kezem.

- Szóval, minden amit te mondtál. Édesanyám tizenkét éves koromban meghalt, szegény beteg volt és már nem bírta. Apám nevel azóta is. A kedvenc színem a kék, szeretem a sportokat és imádok énekelni.

- Részvétem az anyukád miatt. - mondtam, mire bólintott mosolyogva. -Ja, és nem gondoltam volna, hogy szeretsz énekelni. Ki is nézné ki belőled?

- Na, látod? Tudok én neked új dolgokat mondani. - röhögött. - Amúgy pontosan május 5.-én születtem. A bandatagok szinte a testvéreim, anya is hamar befogadta őket "testvéreknek". Így történt, hogy mégsem vagyok egyke. Mármint hivatalosan de. - mondta, mire nevetve bólintottam. 

- Értem. - bólintottam, mire megállt.

- Itt is volnánk. - mosolygott ránk.

Egyszerűen gyönyörű volt. Mint egy kis rét, de mégsem, mert sokkal kisebb tér volt. Tényleg úgy nézett ki, ahogy Luke mondta. Padok, gyönyörű táj, és a tűznek fenntartott hely.

Leültünk egy padra, majd kaptunk egy-egy szendvicset. Amíg megettük, a fiúk gyerekkori sztorikat meséltek a helyről.

Aztán hirtelen felálltam.

- Baj van? - kérdezte fürkészve az arcomat James.

- Jól, persze. Csak kezd zsibbadni a lábam. Kicsit sokat ültem.

- Persze. Lucy néha tényleg eléggé hiperaktív. - mondta Vic mosolyogva

- Az biztos. - mondta James.

Egyszer csak felállt Luke is. Mindenki kérdőn nézett rá.

- Gond lenne, ha elrabolnám egy pillanatra? - kérdezte felém mutatva Vicknek és Jamesnek, mire ők vállat vontak.

- Lopd csak, amíg szingli. - nevetett Vic, mire kiöltöttem rá a nyelvem.

- Te bolond leány! Ne felejtsd el elmesélni Jamesnek, amikor megijedtél a saját árnyékodtól tavaly! - húztam a csőbe, mire James egyből kíváncsiskodni kezdett, mi viszont már mentünk is sétálni.

Miután hallókörön kívül kerültünk, megszólalt.

- Te még nem is nagyon meséltél magadról. Én aztán végképp alig tudok rólad valamit. - mosolygott.

- Lucy Parker vagyok, tizenhét éves, egyke. A szüleim nagyon engedékenyek, néha idegesítő is tud lenni. Ahogyan te, én is imádom a zenét, csak nekem nincs olyan jó hangom, mint neked. Nem lepődsz meg, ha a kedvenc zenéimet mind ti éneklitek. Ahogyan hallottad Vicktől, szingli vagyok. Szeretem a természetet és még gitározni is nagyon szeretek. A kedvenc színem nekem is a kék, bár ott van mellette a fehér és a fekete.

- Az jó. - mosolygott. - Csupa móka az életed, mi? - kérdezte, mire elkomolyodtam. 

- Nem éppen. Félek, hogy mindenkit elveszítek. Tudod, a családommal történt egyszer egy baleset, amíg én otthon voltam. Nem is olyan rég, csupán hatéves voltam.

Ekkor megállt. Kérdőn néztem rá, majd előre és leesett. Ez egy ház. Pont úgy néz ki, mint amiről mesélt.

- Bejössz? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam és beléptem. Gyönyörű volt. - Igazán otthonos.

- Szabad egy táncra? - kérdezte mosolyogva, majd felém tartotta a kezét.

- Nem tudok táncolni. - hajtottam le a fejem elpirulva. 

- Ha velem táncolsz, nem is kell. Csak kövesd a lépéseim. - mosolygott, mire bólintottam és megragadtam a kezét. Erre ő magához húzott, a karomat óvatosan a nyaka köré rakta, ő meg megragadta a derekamat.

- Csak arra figyelj - suttogta a fülembe -, hogy kövess engem. - és a telefonján elindított egy lassú zenét, amit nem ismertem.

Szinte elájultam a gyönyörtől. Nem gondoltam volna, hogy valaha táncolni is fogok vele. Elkezdett lépkedni, én meg követtem, ahogy mondta.

- Nagyon jól csinálod. - suttogta, mire elmosolyodtam. - Folytatod a történeted? 

- Ó, persze. - mondtam, majd hatalmasat sóhajtottam.- a szüleim el akartak menni nyaralni Olaszországba, de én még túl kicsi voltam, így rábíztak egy dadára.

- Elértek Olaszba és menni akartak egyet hajókázni, meg ilyenek, amikor este elkezdett süllyedni. Elvileg apa kimentette anyát, de... - itt megakadt a torkom. Majdnem kifolyt a könnyem. - De újra kellett éleszteni. Nagyon nehezen hozták vissza anyut az életbe.

Ekkor picit eltolt, hogy a szemembe nézzen, majd letörölte a könnyeimet. Ekkor szorosabban hozzábújtam tánc közben. Közben ő is magához vont.

- Nyugodj meg. Túlélték. Ne sírj! Itt vagyok, hallod? - nyugtatott annyira édesen, hogy lassan abbamaradtak a könnyeim. - Sajnálom, hogy vissza kellett emlékezned.

- Semmi gond. Sokkal jobb, hogy elmondhattam. Tudod, ezt még Vic sem tudja. Nem akartam elszomorítani, utána meg már nem akartam elmondani.

- Lucy. Ígérem, megfoglak védeni, ahogyan te is tetted. Nem hagyom, hogy bántódásod essék. - mondta, mire elmosolyodtam, és bátorságot merítve puszit nyomtam az arcára, majd megöleltem.

- Köszönöm.