A BS csapata már egy ideje elment, így mi szokásunkhoz híven sétálni indultunk. De azt senki nem gondolta volna, hogy a karomról minden öt perc után megfeledkeznek. Úgy szeretem néha őket... Például épp sétáltam Vic mellet, mire ő észrevett valami aranyosat és rángatni kezdte a kezem "Nééééééézd! Milyen aranyoss!" felkiáltással.  Véletlenül sem a bal kezemet, neem. Mert miért ne? Aztán Harry és Bryan távozni készültek.

- Asszem mi megyünk. Most, hogy jól vagy, megyünk csajozni. - mondta Bryan, mire Harry elfehéredett.

- Cs..csajozni? Mi? - kérdezte, de arra már elhúzta Bryan.

Mi csak nevettünk és figyeltük, ahogy elhúzzák. Persze felkiáltott amolyan "segítség!" stílusban, de nem. Mi csak fetrengtünk a nevetésöl. Diszkréten.

Aztán amikor rájöttünk, komolyan mi maradtunk, egymásra néztünk.

- Megyünk a kedvenc helyünkre? Olyan rég voltunk ott! - kérte egyből, mire felnevettem.

- Gondolataimba látsz. - mondtam, mire felálltunk a földről (komolyan mondtuk, amikor fetrengtünk), majd elindultunk. Hogy hova?

Victoriával mindig volt egy kedvenc helyünk, ahol akkor voltunk, ha valami nagyon fontosról beszélünk, esetleg valakinek épp összetörik a szíve. Néha még olyankor is ott voltunk, amikor valakit sajnáltunk, és segítő tervet kreáltunk. Számunkra ez a hely a minden. Meg is beszéltük, hogy ha valamelyikünk meghal, oda temessük el egymást. Ha csak egyen vagyunk, el kell mondani a helyet, hogy a másikat is oda temessék. Meg írtunk egy levelet is, amiben ugyanezt leírtuk. Számunkra az a hely a minden. Komolyan.

Fél óra múlva már le is parkolt a réthez legközelebb található fához.

- Két hét múlva én vezetek! - nyafogtam.

- Két hét. Addig az enyém a kulcs! - mondta a kezével előttem meglógatva a kulcsokat.

- Lehet, hogy hamarabb meggyógyulok ám. - nyújtottam ki a nyelvem nevetve, majd kiszálltunk. A rét ugyanolyan szép volt, mint négy évvel ezelőtt, amikor rátaláltunk. Mindenhol beterítette a zöld és a sok kis színes virág. Csöndes és nyugodt. Tökéletes ahhoz, hogy le lehessen nyugodni, még tanulni is lehet.

Egyébként ez tényleg nagyon titkos. Még a fiúk se tudnak róla, mert aztán még itt bandáznak. Ja, ezt említettem... Bocsi!

Victoriával előreszaladtunk, majd leültünk a kedvenc helyünkre, ahol mindig van egy kis pokróc. Vagyis ha odarakjuk. Mert egyébként van ott egy kis faláda, amit még ketten csináltunk (nem éppen dicsekedni valóan szép), és abba raktuk el, nehogy megázzon, ha esik az eső, vagy éppen ne essen rá hó.

- Most már mesélhetsz. Tudom a sztorit, de jobb, ha te elmeséled nekem, mert úgy sokkal izgalmasabb. - tért a lényegre, mire felnevettem. Tudtam.

- Szóval, odaértünk a koncertre, majd megvártuk az egy órát...

- Ezt én is tudom! Utána? - kérdezte igazán türelmetlenül.

- Szóval utána elkezdődött és körülnézett. Egyszer pont rám, de egy másodperc sem volt. Aztán a kedvenc számom  jött, a...

- True Love. - mondtuk egyszerre, mire elnevettük magunkat.

- És a kedvenc részemnél pont rám nézett. Vagy a mögöttem piáló bácsikat, de ki tudja. Lehet, hogy a szakállasok jönnek be neki... Növesszek szakállat? - kérdeztem dörzsölve az állam.

- Természetesen. Nem vagy normális! Hiszen az a mai divat! Szakállas nők az élen! Nem olvastad? Én is már növesztem... - mondta, mire már megint szakadtunk a nevetéstől.

- Na, utána észrevettem, hogy eltűntetek. 

- Ja, akkor már sodródtunk a széle felé. - nevetett.

- Miután végeztek, én sodródtam a tömeggel és a színpad mögött kötöttem ki. Eléggé menő volt, mindenki ott ügyködött.

- Na, örülök, hogy nem úgy álltál ott, mint egy fadarab. - sóhajtotta mosolyogva. Na, hogy megmondtam!

- Aztán felhívtalak és mentem a tömeg felé. Láttam, ahogy Luke és a többiek épp mennek lefelé, és már épp azon gondolkodtam, hogy talán rám néz, amikor pisztolylövés hallatszott, és csak egyel kevesebb őrt láttam. Egyből támadtam. Onnantól semmire sem emlékszek.

- Én viszont igen! - mosolygott gyanúsan, mire felé fordítottam a fejem.

- Mesélhetsz, szivi!

- Szóval, épp ittunk egy pohár Kólát. Tudod, nem akartam vezetni, se inni, így a fiúk sem ihattak.

- Engem már akkor elfelejtettél?

- Nem, dehogy. Csak gondoltam, majd ketten a hátsóülésben kibeszéljük a pillantásokat, sikolyokat dalokat...

- Értem. Szóval? - mutattam a kezemmel, hogy folytassa.

- Na, szóval épp ittunk, amikor jött egy telefonhívás...tőled. Megint.

- Tőlem? - kérdeztem meglepődve. - Erre miért nem emlékszem?

- Mivel nem is te voltál. Hanem Luke.

- Luke!? - tátottam el a számat. - A telefonomhoz ért? - játszottam túl a szerepem, mire felnevetett.

- Gondolom én voltam az utolsó szám a telefonodban, így azt csörgette meg. Elmondta, hogy meglőttek téged, meg hogy azonnal menjek oda. Mondtam, hogy hívja a mentősöket meg a rendőröket, de azt mondta, már mindjárt ott vannak. Tényleg. Emlékszel, amikor a kórházban hallgatóztunk?

- Igen. Eléggé diszkrétek voltatok. - nevettem.

- Na, az azért volt, mert amikor te kábán feküdtél, végig beszélt hozzád. A fiúk mondták, aztán jöttem én, és én is hallottam.

- Miket mondott? - érdeklődtem úgy, mintha azt kérdezném, hogy szomjas-e. Pedig majd kicsattantam az örömtől.

- A fiúk szerint olyasmiket, hogy "Semmi gond. Vedd szabályosan a levegőt...", vagy "Itt vagyok veled, hallod?". Persze közben szorongatta a másik kezedet, amit egy ideig te is szorítottál.

- Én is?

- Igen. Azt már én is láttam. Aztán két perc múlva egyszer csak elengedted, mi meg szinte pánikrohamot kaptunk. Én gyengéden megpofozgattalak, hogy ébredj fel, ő meg szorongatta a kezedet.

- Gondolom, milyen lehetett az a "gyengéden". - nevettem fel. Megrántotta a vállát.

- Már nem piros, igaz?

- Amikor ott voltam, már csak olyanokat mondott neked, hogy "Minden rendben, itt vagyunk", meg "A mi hősünk nem hal bele egy karba lövéstől, igaz?".

- Érdekes. Az újságírók még nem támadtak le.

- Gondolom nem találnak. - reagálta le a témaváltásomat. - Újságról jut eszembe. Elolvastad?

- Igen. Nem hiszem el, hogy benne vagyok! - mondtam őszinte mosollyal.

- Ja, főleg, amit Luke mondott. Totál aranyos fiú.

- Mi? Volt olyan rész is? - kérdeztem döbbenten, mire elnevette magát.

- Gondoltam, hogy nem fogja megmutatni. A tizenkettedik oldalon jobban kibontakozott a történet, ott meg annyiból állt, hogy leinterjúvolták Lukeot. 

- Megkérték, hogy Luke meséljen rólam? Amikor nem is ismer?

- Ő vállalkozott. Persze én is akartam, de azt mondták, hogy én nem láttam. Mekkora mázlid van, hogy a táskám egy fekete lyuk! - nevetett, miközben keresgélte az újságot.

Igaza volt. Egy fekete lyuk a táskája. Tíz perc kellett, mire megtalálta. Addig majdnem mindent kipakolt: szájfény, fésű, ceruza, toll, pénztárca, rágó, egy magas sarkú hegye(?), stb... 

- Tessék. - nyomta a kezembe, miközben ő visszapakolászott mindent.

Luke, a BS frontembere interjút adott nekünk a megmentőjükről.

Kérdező: Szia, most kérdeznék tőled néhány kérdést, ha válaszolsz rá.

Luke: Természetesen.

K: Hogyan kezdődött? 

Luke:  A koncert úgy ment, ahogy képzeltük. Sok őrült rajongó, akiket persze hiányoltunk is volna. Lucyt egyszer vagy kétszer már észrevettem közben.

K: Ilyen jó a megfigyelő képessége?

Luke: Nem éppen. Csupán valamiért a fejembe maradt az arca.

K: Szerelem?

Luke: Nem is ismerem!

K: Bocsánat, buta kérdés volt.

Luke: Semmi gond. Megszoktam az ilyesfajta kérdéseket.

K: Szóval, a koncert után vagyunk... Hogyan volt?

Luke: Amikor lementünk a színpadról, beszélgettünk a színfalak mögött még egy kicsit. Tudod, dicsértek minket, mi meg megköszöntük, hogy felléphettünk. Na, meg az árakat is újranézték a menedzserünkkel, Barnával. Minden jól ment. Csak aztán Barna mondta, hogy lassan kéne indulni. Már mentünk volna, de szólt, hogy ott ne hagyjuk az őröket.

K: Szóval Barna volt a félig-megmentő?

Luke: Végül is igen. Bár sajnáltam szegény őrt. De ugye kimentünk és egyszer csak Zack előtt összerogyott egy őr. Nagyon megijedtünk. Kerestem a tekintetemmel a tettest, de amikor odanéztem, egy lány szaladt épp neki.

K: Ő volt Ms. Parker.

Luke: Igen. Lucy.  Eléggé meglepő volt. Sőt, még oda is akartam szólni, hogy vigyázzon, de akkor már hátrarántotta magával. Aztán egy durranás, egy véres kéz, és elájult.

K: Csak úgy?

Luke: Igazából addig nem is ájult el, amíg el nem vitték azt az őrültet. Valahogy ki is csavarta a kezéből. Eszméletlen volt. Igazi harci gépezet ez a csaj.  

K: Elhiszem.

Luke: Aztán ott maradtunk vele, amíg meg nem jött a barátnője, azt hiszem Victoria.

K: Utána elmentetek?

Luke: Igazándiból végig vele voltunk, csak mi a mentő után mentünk autóval.

K: Értem. És most hogy van?

Luke:  Még alszik. Elvileg. Ezután a beszélgetés után egyből visszamegyünk, hátha felébred.

A többi már csak az elköszönésből állt.

- Vic. Soha nem gondoltam volna, hogy megvalósul az álmom. Teljes sokkban vagyok. - dőltem hirtelen hátra, amit a kezem miatt hamar meg is bántam. - Aú... mindegy, még mindig sokkban vagyok.

- Szurkolok, hogy közelebb kerüljetek egymáshoz. - kacsintott, mire elnevettem magam.

- Nem is biztos, hogy már találkozunk.

- Ugyan! Ha ilyen cikket raktak ki, még találkozni fogtok. 

- Értem. Köszi, hogy ezt mondod. James? - tértem hirtelen át, mire megrántotta a vállát.

- Majd akkor, amikor újra lássuk egymást. Mielőtt kihallgattunk volna, csak akkor szóltam hozzá, ahogy ő is. Majd legközelebb úgyis beszélgetni fogok vele, ha azon múlik.

- Menni fog... - kezdtem, de megcsörrent a telefonom. - Ismeretlen szám.

- Vedd fel szerintem. - mondta Vic.

- Tuti? Ki tudja, ki is ez. - mondtam, de már felvettem. - Tessék, itt Lucy Parker.

- Szia! - szólalt meg...

- LUKE?! Honnan van meg a számom? És miért ismeretlen  a számod?

- Nyugi! - mondta, miközben a mocorgó Vickit néztem. - a barátnőd a kórházban megadta, hogyha úgy érzem gondod van, csak a telefonom nincs nálam, így Zack húgáéról hívlak. - mondta, mire hallottam egy "Helló"-t. Zack az,

- Szia, Zack! - köszöntem. - Szia James! - köszöntem ismét a hangot meghallva.

- Csak annyit akartam kérdezni, hogy jól vagy-e? - kérdezte, miközben suttyomban kihangosítottam, hogy hallja Victoria is. Erre persze egy néma sikollyal válaszoltunk.

- Köszi, már jobban. Csak Vickkel olvasgattuk az újságot.

- Igazán? Melyik újságot? - kérdezte úgy, hogy hallatszott, mosolyog.

- Amelyiknek a címlapján kötöttem ki.

- A címlapján. - ismételte meg, és szinte láttam, hogy bólogat.

- És a tizenkettedik oldalon.

- Azon. - mondta visszatartott nevetéssel.

- Nagyon szép ruhák vannak a tizenharmadikon. - lapoztam bele visszatartott nevetéssel, mire elnevette magát.

- Tetszett? - kérdezte, mire halál komolyan válaszoltam.

- Persze, bár szerintem ez a ruha szebb lenne kékben. - Megint nevetett. Jó érzés volt megnevettetni.

- Tudod mire gondolok.

- Persze. -válaszoltam most komolyan. - Nagyon kedves vagy. Pedig nem voltam annyira menő, ahogy elmondtad.

- Számomra de. - mondta, mire Vickre néztem. A szám elé kaptam a kezem.

- Számodra menő volt? - kérdeztem vigyorogva, bár próbáltam elrejteni.

- Igen. Számunkra nagyon menő voltál. - hadarta most ő, mire elnevettem magam.

- Köszönöm. Mindent. Azt, hogy kedves voltál, az, hogy ott voltatok. Tényleg. - mondtam halvány mosollyal a számon, mire elnevette magát.

- Ugyan, mit köszönsz? Te is ezt tetted volna fordított esetben.

- Ha én lettem volna a sztár, és te ugrottál volna rá arra a férfira? - kérdeztem nevetve.

- Igen. - mondta, majd hallottam egy fiú hangját. A menedzserük volt az, Barna. - Közben lassan le kell tegyem, Barna mondta, hogy próbáljunk egyet.

- Értem. Akkor nem is zavarlak tovább. - mosolyogtam, mire Vickre néztem.

- Nem zavarsz te. Amúgy meg majd megadom a számom, hogy ne kelljen féljél, hogy hív egy ismeretlen szám. - nevetett fel, mire elkerekedett a szemem, de nem szóltam rá semmit, nehogy meggondolja magát.

- Oké, köszi. - mondtam. - Sziasztok!

- Nektek is sziasztok! És Lucy, vigyázz magadra! - mondta, majd letette.

Gondolhatjátok, mekkora dumálások voltak a telefonbeszélgetésről.

Egyszerűen csak lányok vagyunk és ennyi. Ha egy sztár, aki már nagyon régóta a képzeletbeli férjed, azt mondja, hogy majd megadja a számát, akkor az bizony hatalmas szó. Főleg ha egy olyan barátnőddel beszélitek ezt meg, aki ezt az egész mániádat végig hallgatta, és beszélt róla. Főleg, hogy a csapatból neki is bejön egy fiú. 

Sötétedett, így lassan elindultunk az autó felé. Persze nekem már reflex, hogy vezetni akarok, így hát nagyot csalódtam, amikor eszembe jutott a kezem. De persze Vicknek muszáj volt elmondania számomra, hogy sajnos nekem most csak az anyósülés marad egy darabig. Na, majd meglátjuk néhány hét múlva, ami pontosan két hét. Akkor majd én vezetek, akárhogy hisztizik. Muhaha! Kis gonosz vagyok, nem igaz? :D 

Mivel ma úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha ott aludna velünk Vicki, ezért egyből hozzánk jött be, és nem haza. Elég rég volt utoljára nálunk. Egy hónapja?

Anyu nem volt itthon, így hát gondoltam, megint éjjeles. Szegény tényleg elég sokat dolgozik. Apának is csak a horkolását lehetett halkan hallani, így hát ő nem éjjeles ma.

Felmentünk a szobámba, hozzádobtam néhány ruhámat, ami éjjelre jó lesz, és csináltam magunknak esti forró csokit. Közben megint megnéztünk egy rész az agymenőkből. Illik tudni, ez a kedvenc sorozatunk.

Aztán a pletyizés közepette lassan elálmosodtunk, így gyorsan leraktam a kiürült bögréket, majd hamar el is aludtunk.

Akkor még nem gondoltuk volna, hogy a holnapi nap igazán izgalmas lesz. Sokkal izgalmasabb, mint a mai. Bár azért a lövést nehéz felülmúlni, így csak a mai nap.

Nah, ezzel a résszel is végeztem. Bocsánat, ez egy picit unalmasabb lett gondolom, így most próbálok izgalmasabb részekkel jönni. Azért remélem tetszik nektek! :D Ha igen, vote! <3