Ahogy látta Faithet az egyetem lépcsőjén lefelé masírozni, apró mosolyra rándult a szája széle. Hallotta cipőjének kopogását a márványon, ruhája vállán lágyan hullámzott a fodor díszítés, mintha egy elképzelt világ rózsaszín tengere lenne. Carter két kezét szorosabban fonta össze a mellkasán, hátha azzal meg tudja állítani hevesen verő szívét, ami a cipő kopogásának hangjára hangolódva zakatolt a mellkasában, bár totálisan biztos volt benne, lehetetlen.

– Na, hogy ment?

– Rendkívül csalódott volt a diri, amiért az apukám nem tartott velem. – Faith pimaszul vigyorogva állt meg előtte, hátrakulcsolt kézzel a sarkán billegve, mintha öt éves lenne, aki éppen most próbálja kikönyörögni a szüleitől, hogy menjenek el fagyizni.

– Gyere, láttam itt egy szimpatikus kis bisztrót, megiszunk egy kávét, és közben elmesélheted, mit tudtál meg.

– Neked meg mi bajod? – nézett rá összeszűkült szemmel, mire ő csak nevetett egyet.

– Nem hívhatom meg a lányomat egy kávéra?

Carter számára – habár mosolygott –, borzasztó életidegennek hatott a lányának hívni Faithet. Hiába volt mellette kicsi kora óta, valahogy amióta megváltozott a kapcsolatuk, már nem tudott rá ugyanúgy nézni. Ha rá gondolt, már nem az a pirospozsgás arcú, kapafogú kislány állt vele szemben, aki minden hangra megrezzent, vagy könnybe lábadt szemmel nézett az övébe, amikor nem sikerült elsőre megcsinálnia valamit, amit Carter kért tőle – bár ő sosem várta el igazán, hogy mindent azonnal tökéletesen elvégezzen. Mintha ezek az emlékek elhalványodtak volna azóta az éjszaka óta, és már nem látott mást, csak ezt a nyakigláb, hosszú combú amazont, akivé vált.

– Ó, dehogynem! Ölni tudnék egy jó kávéért! Amúgy sokáig voltam oda?

– Egy óra? Talán. Nem figyeltem az időt.

Faith nagyot sóhajtva, lehunyva a szemét fordította az ég felé az arcát, hosszú haja teljesen a hátára omlott, engedni láttatta a nyakán lévő szív alakú anyajegyet, amit Carter számtalan alkalommal körbecsókolt már, és ahová Faith minden reggel cseppentett egy csepp parfümöt. Carter elkapta róla a tekintetét, megnyalva kiszáradt ajkait a földet kezdte fixírozni. Zsebébe csúsztatta a kezét, és megmarkolta a félbetört opálkövet, amit tőle kapott pár évvel ezelőtt, a másik felét pedig megtartotta, mondván, így akkor is egymás mellett lesznek, ha mérföldek választják majd el őket. Igaz, nem tudta, miért pont erre az ásványra esett a lány választása, akárhányszor erről kérdezte, témát váltott, és bár égett a kíváncsiságtól, már nem kérdezősködött felőle. Ettől függetlenül fontos volt számára a kő. Carter biztos volt abban, Faith már rég eldobta az ő példányát, vagy legalábbis nem hordozta magával, mint egy őrült, aki képtelen elengedni bizonyos dolgokat a múltjából. A földön heverő apró kis virágok, amik az utca két oldalát szegélyező ostorfákról potyogtak le, ide-oda gurultak a Carter talpa alól kiszökő fuvallatnak hála. Apró énekesmadarak ugráltak pár méterrel távolabb eleség után kutatva, de mintha nem találtak volna semmi ehetőt, hamar tovaszálltak, elfoglalva helyüket a következő fa egyik ágán. Carter a másik zsebében egy papírfecnit szorongatott. Nyugtalanította a dolog, amit reggel felfedezett a lakásukban, és mielőbb meg akarta beszélni Faithszel, nehogy valami olyat csináljanak, ami veszélybe sodorhatja őket. A járda repedéseinek furcsa, pókhálószerű alakzatát követte a szemével, míg nem egy rántást érzett meg az ingjén.

– Nem erről beszéltél? – bökött a fejével Faith egy mellettük lévő kávézóra.

– Ő, ja! De.

A lány összeráncolta a szemöldökét, orrlyukai kitágultak, ahogy mély lélegzetet vett, és már éppen megszólalt volna, amikor Carter leintette.

– Gyere, ott van egy szabad asztal – mutatott a kiülő rész utolsó, sarokban álló üres asztala felé.

Faith az ajkába harapva indult el előtte, Carter tudta, valószínűleg visszanyelt egy cifra káromkodást, amiért ilyen furcsán viselkedik vele magyarázat nélkül. Alighogy leültek, már meg is jelent az asztaluknál egy mosolygós lány, letéve eléjük két étlapot. Carter azonnal kért magának narancslevet, míg Faithnek egy pohár gyömbért. A lány bosszúsan felhúzta az orrát, miután a pincérnő elment.

– Még nem is választottam!

Carter a szemét forgatva szólalt meg.

– Csak az elejébe akartam menni a dolgoknak, úgyis az lett volna, mint minden alkalommal; fél óráig ülsz az itallap felett, aztán közlöd, mégsem akarsz semmi újat kipróbálni, és inkább maradsz a gyömbérnél.

– Túl jól ismersz – morogta az orra alatt.

– Elvégre az apád vagyok – küldött felé egy alig látható kacsintást.

Faith arcát kicsipkézte a felettük elterülő fa levelei között átszűrődő napfény, egyik szeme olvadt borostyánként hömpölygött a nap melegétől. Carter lesütve a szemét, lassan átcsúsztatta az asztal üveglapján a cetlit, amit idáig szorongatott. Azon csak annyi állt „Kapcsold ki a telefont, amit Thea adott neked!". Faith, amint elolvasta, a szemöldökét összevonva figyelte őt, aztán szó nélkül kikapcsolta és az asztalra helyezte. Carter ugyanígy cselekedett a saját, személyes telefonjával, és összekulcsolt kezekkel az asztalra támaszkodva nézett a lány szemébe.

– Lehallgatnak minket – közölte vele nyugodt hangon.

– Ezt honnan tudod?

Faith nyugtalanul helyezkedett a székén, kissé görnyedve hajolt közelebb hozzá az asztalon keresztül, ami felé billent az egyenletlen talaj miatt. Üvegcsörömpölés és fém csikorgásának hangja törte meg a madarak énekének hangját, aztán egy halk káromkodás jött a szomszéd asztal felől, ahogy egy idős úr próbálta a limonádét felitatni galambszürke öltönyéről.

– Itt is van a narancslé és a gyömbér – tette le eléjük a pincérnő a poharakat. – Hozhatok még valamit?

– Köszönjük, egyelőre nem! – Carter hangja élesen csengett, amit nem feltétlenül tervezett így, de még mindig ideges volt, és tudta, nem sok ideje maradt mindent elmondani Faithnek. Miután a pincér elment, újra belekezdett. – Gyorsan kell elmagyaráznom, mert hamarosan észreveszik a kikapcsolt telefonjainkat, és nem akarok gyanút kelteni bennük, hogy esetleg rájöttünk a megfigyelésre. Tömör leszek. Reggel rejtett kamerákat és poloskákat vettem észre a lakás több pontjában elhelyezve. Egyedül a fürdőszobában nincs kamera, de poloskát ott is találtam, innentől kezdve, bármi személyes mondandód van, ami nem kapcsolódik az ügyhöz, ezen a telefonon közöld – csúsztatott elé egy egyszerű, nyomógombos telefont, és meglobogtatott egy másikat is a kezében. – Ezen csak engem tudsz elérni.

– De várj már! – csattant fel Faith. – Mi oka van a C.I.A.-nek megfigyelni bennünket? Nem bíznak abban, hogy képes vagyok az ügyet megoldani? Vagy mindenkit megfigyelnek az első bevetésén?

Carter nemlegesen megrázta a fejét.

– Ezt nem a cég intézte, ebben biztos vagyok.

– Akkor ki?

– Thea. Az eligazításod után még beszélni akart velem. Közölte, tudja mi van köztünk, de blöffölt. Szerintem sejt valamit, ezért helyeztette el a kamerákat és a poloskákat, hogy bizonyítékot szerezzen, fogalmam sincs, miért csinálja, vagy mit nyer ezzel, de biztos vagyok benne, az ő műve.

– Miért nem szóltál erről? – Faith szemében harag lángja lobbant fel, Carter tudta, mérges lesz, ha elmondja neki, de jelen esetben nem volt idejük veszekedni ilyeneken.

– Valószínűleg már otthon is figyeltetett bennünket, lehetőségem sem lett volna szólni erről.

– Akkor is, Car... apa... – halkította le a hangját. Nagyot sóhajtott, majd kissé nyugodtabban folytatta. – Van okunk félni?

Carter beharapta az alsó ajkát. Hátradőlt a kovácsoltvas széken, és lezseren előrenyújtott lábbal a mellettük lévő szökőkútra terelődött a figyelme. A kőből faragott óriási hal szájából kiszökő vízen megcsillant a napfény, kifröccsenő cseppjei a szivárvány színeiben hullottak a földre. Carter orrába bekúszott a kút oldalára tapadt algatelepek kellemetlen szaga.

– Nem tudom biztosra. – Hangja halk volt és gondolkodó, nem értette sem Thea indíttatását, sem a hirtelen felé irányuló rosszindulatát.

Régóta érezte, Thea túl sok mindent bízott rá, sokkal többet, mint a többi mentorra. Mintha valójában az lett volna a terve, hogy minél kevesebb szabadidővel rendelkezzen, és most értette meg, valószínűleg nem attól akarta megfosztani, hanem Faithtől. Tény és való, sokkal kevesebb időt tudott vele tölteni, nem csak privát keretek között, hanem az edzéseiket is beleértve. Tulajdonképpen először örült is a közös küldetésnek annak ellenére, hogy nem volt tiszta számára, miért is őt küldték el vele, nem pedig valaki olyat, aki teljesen ismeretlen számára, ahogyan az bevett szokás volt náluk.

– Honnan tudod?

Carter lassan a lányra emelte a tekintetét, aki viszont rá sem nézett, egy, az asztallapra száradt tejszínhab pöttyöt kapargatott a körmével.

– Mit?

– Hogy blöffölt. Honnan tudod, hogy nem tudja?

– Ismerem őt gyerekkorunk óta, észreveszem, mikor hazudik.

Faith aggodalomtól csillogó írisszel nézett egyenesen az övébe, Carternek ismerős volt, ő is ugyanezzel az ábrázattal nézett tükörbe minden egyes nap. Az aggodalommal, hogy valaki egyszer tényleg rájön a titkukra, mégsem tudta magát teljesen elszakítani tőle, mintha ez a közös érzelem minduntalan lökné őket egymáshoz. Faith nagyot sóhajtva temette keze közé az arcát, majd egy újabb, mély lélegzetvételt követően kiegyenesedett.

– Akkor ez maradjon is így. – Hangja kemény volt, nyoma sem maradt az előbbi nyugtalan Faithnek, Carter szinte látta maga előtt, ahogy átkapcsolt valamit az agyában.

Carter bólintott, és a telefonjáért nyúlt, hogy bekapcsolja, ezzel lezártnak tekintette az ügyet, Faith ugyanígy tett, majd a kezébe fogta az étlapot, azt kezdte tanulmányozni, mintha Carter ott sem lenne. A pincérnő hamarosan visszatért, míg Faith kért magának egy cornettot csokisziruppal meg egy nagy adag lattet, addig ő csak egy kamillateát kívánt.

– Mi volt Bernardival?

– A tag tiszta, mint a hó – felelt Faith. Átdobta az egyik lábát a másikon, Carter tekintetét odavonzotta a nap, ahogy selyemfénybe öltöztette hófehér bőrét, apró anyajegyei úgy szóródtak szét, akár a takaróra festett minta. – Egy kicsit sokat dumál jelentéktelen dolgokról, önelégült, naivnak is tűnik, de nem akarok messzemenő következtetéseket levonni egyetlen óra alapján, az irodája viszont nem árulkodik sok mindenről, nem hiszem, hogy benne van.

Carter testhelyzetet váltott, ismét hátradőlt a széken, karját összefűzte a mellkasán, úgy nézte, ahogy a lány ráöntötte a csokiszirupot az éppen kihozott péksüteményre, majd jókorát beleharapott. A csoki egy cseppje megállt a szája szegletében, Carter pedig arra eszmélt, gondolatban már kész lett volna az ajkával eltávolítani onnan, pedig allergiás volt a csokira.

– És az egyetem? – kérdezett rá hirtelen, hogy elterelje a gondolatait, a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyult a közös munka.

Újra a szökőkutat vizsgálta, mintha annyira érdekes lenne, pedig csak egy egyszerű szoboregyüttes volt, még csak műalkotásnak sem merte volna nevezni, sőt, kifejezetten rondának találta, ahhoz képest, hogy Rómát a művészetek városának nevezték.

– Átlagos egyetemnek tűnik, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. A szemináriumokra nem mentünk be, Bernardi nem akarta megzavarni a tanulókat, szóval elég kihalt volt a körbevezetés, mondjuk annyira nem bánom, holnap úgyis lesz rá lehetőségem.

– Megkaptad az órarended? – A szájához emelte a csészéjét, és aprót kortyolt a teába, majd fintorogva visszatette. Sosem tudják jól elkészíteni a kamillateát.

– Komolyan erről akarsz beszélgetni? – kérdezett vissza az egyik szemöldökét felemelve, miközben bekapott egy hatalmas, csokitól csöpögő falatot. Carter összehúzta a nyakát, ahogy meghallotta, mikor a lány ráharapott a villájára, és végighúzta a fémen a fogát.

– Miért, miről kellene?

– Hát, nem is tudom. Mondjuk az ügyről, hogy kezdjünk neki, vagy a rendelkezésünkre álló felszerelésről, síelő mókusokról, vagy mit tudom én, hogy milyen jó az idő.

Carter az ég felé fordítva a fejét, mély lélegzettel nézett körbe.

– Valóban elég jó az idő.

– Nagyon vicces vagy, mit ne mondjak.

– Tulajdonképpen mi is a bajod? – vette le a napszemüvegét, úgy nézett egyenesen a barna szembe, ami most úgy csillogott, mint egy jó minőségű whiskey, amiről eszébe jutott az indulás előtti este, és akaratlanul is megborzongott.

– Semmi – forgatta meg a szemét, aztán indulatosan bekapta az utolsó falatot. – Végeztem, mehetünk?

Carter komótosan bólintott, jelzett a pincérnőnek, fizetne, majd ahogy ez megtörtént, szótlanul visszaindultak az autóhoz. Tényleg fogalma sem volt arról, mi volt ez a hirtelen hangulatváltozás részéről, de nem foglalkozott vele különösebben, mivel Faith hajlamos volt időről időre eljátszani ezt. Olyan volt, akár egy nyári zápor; az egyik pillanatban még szikrázó napsütésként tündökölt, majd lecsapott a vihar, felforgatott mindent, és úgy állt tovább, mintha soha ott sem lett volna, csak egy nyirkos, víztől csillogó pusztát hagyott maga után.

     – Hol vagyunk? – Faith hunyorogva nézett körbe a tisztáson, ahová Carter vezette az autót. – Nem arról volt szó, hogy hazamegyünk?

– Tettünk egy kis kitérőt. Tudni akartad, hogyan indulunk el, nemigaz?

Carter egyenesen a csomagtartóhoz sétált, amit felnyitott, majd a csomagtértálcát is felemelte, ahol a pótkerék helyett egy fekete sporttáska volt található. Kiemelte a nehéz táskát, és lerakta a visszahelyezett szőnyegre. Miután kicipzározta, arrébb állt, hogy Faith is láthassa annak tartalmát.

– Hű... – Faith elakadt lélegzettel, lenyűgözve lépett közelebb az autóhoz, aminek oldalához Carter lazán, a zsebébe bújtatva kezét dőlt neki.

– Egy kis ismétlés: Nevezd meg a legtöbb fegyvert, amit a táskában találsz!

– Ez most komoly? – fordult felé a lány, őszinte megvetéssel a hangjában. – Egy puszta közepén fogsz tesztelgetni?

Carter megvonta a vállát, majd összefűzte kezét a mellkasán, mire Faith sóhajtott egyet, és egyesével elkezdte kipakolni a táska tartalmát, óvatosan a csomagtartóba pakolva őket.

– Ez egy Glock19-es – tette le maga elé a kisméretű maroklőfegyvert.

– Igen, és?

– Mi és? – nézett rá értetlenül összeráncolva a szemöldökét. Vörös haja most rezesen fénylett a háta mögött izzó napkorongnak köszönhetően, szeplői még az árnyékban is tisztán látszódtak.

Carter egy nagyot nyelve elnézett a tisztást körülvevő erdő felé, egy apró követ kezdett rugdosni a talpa alatt.

– Tulajdonságai? – morogta az orra alatt.

– Ó. Igen. Szóval, 9x19 mm-es kaliberű, tárkapacitása tizenöt darab, csőhossza százkét centiméter, tömege üresen ötszázkilencvenöt gramm, töltve nyolcszázötven, torkolati sebessége háromszázötven egész öt tized méter/szekundum elsütőerő két és fél kilogramm.

– Jó – bólintott Carter, pár lépést eltávolodva az autótól. – Folytasd.

– Glock22-es, valamivel nagyobb, mint a 19-es, negyvenes kaliber, csőhossz száztizennégy, üresen hatszázötven grammot nyom, töltve kilencszázhetvenötöt, tárkapacitás tizenöt darab, torkolati sebesség háromszáz méter/szekundum, elsütőerő két és fél kilogramm. Akkor van itt egy M&P 9-es...

Faith csak sorolta a fegyvereket, mintha csak könyvből olvasta volna. A szél lágyan feltámadt, magával hozva a lány kókuszos illatát, Carter mélyet lélegzett, beszívta a szeretett illatot, majd engedte, hogy távozzon a tüdejéből, és megpróbálta teljesen kizárni a gondolataiból a közöttük történteket, ami bizony baromira nem volt könnyű.

– Azt a rohadt, ez egy Colt M4-es?! – Hangjába olyan elégedettség és izgatottság költözött, mint amikor először kapott egy mesekönyvet, ami csakis az övé volt, az akadémiára költözése után pár nappal. Carter elmosolyodott az emlékre. – Oké, szóval huszonkettes kaliber, tömegzáras, félautomata, öhm... hmm... várj, ez csak gyakorlófegyver, az eredeti nagyobb kaliberű, ha tippelhetnék, azt mondanám, ez egy Colt licenszes Walther gyártású német fegyó, ami bár klassz, semmi értelme.

– Fogd a 22-es Glockot és kövess!

– Tessék?

Carter meg sem várva Faithet elindult az erdő felé, felhajtva ingjének ujját kezdett egy vastagabb törzsű kidőlt fenyőt az erdő elé húzni.

– Hé, seggfej! Elárulnád, mi a terved?

– Lövésgyakorlat.

– Miért? – sóhajtott bosszúsan, egyik kezét megtámasztva a derekán.

– Mert béna vagy és nem árt a gyakorlás.

– Kösz, cseszd meg! Amúgy, ha nem látnád, nem vagyok úgy öltözve! – Mutatott végig magán a fegyvert maga felé fordítva, Carter megrezzent, amit Faith sem volt rest észrevenni. – Töltetlen, te húgyagyú! – Kihúzott a farmerjének hátsózsebéből egy tárat, és a helyére pattintotta.

Carter apró, megkönnyebült sóhajjal nyugtázta, majd végigmérte az előtte álló – meglehetősen bosszús – lányt a combjára simuló rövidnadrágjában és a rózsaszín, fodros ujjú ingjében, meg a magastalpú szandáljában, ahogy a körmét piszkálva várta Carter utasításait. Ő visszasétált az autóhoz, ahol a fegyvertáskában talált még két golyóálló mellényt, azokat megragadva tért vissza Faithhez. A nagyobbikat ledobta a lány lába elé, míg a másikat odanyújtotta felé.

– Cseréld le az ingedet.

– Te most viccelsz velem, ugye?

Carter megvonta a vállát.

– Tőlem ebben a fodros csodában is lőhetsz, de kevésbé lesz kényelmes. Bújj ki a cipődből is és lépj rá a másik mellényre!

– Te nem vagy százas!

– Tudom, olyan vagyok, mint a húszas papírzsepi, na haladjál!

– Esküszöm Carter Jackson, ha valami szarba belelépek és szétvágom a lábamat vele, kinyírlak! – Azzal neki állt levenni a felsőjét, Carter pedig egy gyors mozdulattal elfordult, hogy azért-e, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Faithet, vagy azért, mert zavarában érezte, hogyan pirul el a talpától kezdve egészen a feje búbjáig, nem tudta pontosan. – Mintha nem láttál volna legalább ezer alkalommal – morogta alig hallhatóan, Carter szerint leginkább magának. – Kész vagyok.

Carter köhintve fordult vissza az immáron csak egy mellényt és egy rövidnadrágot viselő lányhoz.

– Mire lövök? Mert a keresztbe fektetett fa nem hiszem, hogy jó lesz.

– Jogos – értett egyet vele.

Kihúzta a derékszíját a nadrágjából, majd gyorsmozdulatokkal levetette az ingjét is, így már csak egy fehér trikó takarta a felsőtestét, és próbálta az egyik vékonyabb fa törzséhez szíjazni az előbb elhúzott, kidőlt darabot. A szíj éppen, hogy elég volt, de stabilan tartotta a fát a másik törzse mellett. A vádlijára erősített kést előhúzva karcolt egy X-et a halott fa törzsébe.

– Az lesz a cél. Igyekezz nem meglőni az élő fát.

– Igyekszem – válaszolt hűvösen.

Carter háta borsódzott, sosem szerette, ha Faith haragszik rá, szíve szerint nem is akart volna ő sem gorombáskodni vele, de a küldetés szempontjából fontos volt, hogy ne az érzelmei irányítsák, és tudta jól, ha megenyhül, onnantól kezdve vége az egésznek.

– Alapállás.

Faith kelletlenül felemelte a fegyvert, másik kezével alulról megtámasztotta, bal lábát előre helyezte, míg a jobbal hátrébb lépett. Carter megütögette a felkarját.

– Emeld feljebb! – parancsolta Carter, amikor ezt a lány megtette, a háta mögé sétált, majd vállánál megragadva hátrébb rántotta. – Húzd ki magad!

– Oké-oké, csak hadd lőjek már! – fordult hátra bosszúsan.

Carter megadóan felemelte a kezét, és hátrébb lépett.

– Hajrá!

Első lövés – mellé, a töltény egyenesen beszáguldott az erdőbe. A pisztoly elsütésének hangjától madarak rebbentek fel vijjogva a lombkoronáról, Faith újra megpróbálkozott, ezúttal az X fölött sikerült eltalálni a fát.

– A francba!

Faith egy pillanatra elengedte magát, majd újra lőtt, a lövedék a fák előtt a földbe fúródott, nagyobb fűcsomókat a levegőbe repítve. Carternek eszébe jutott, amikor ő tanult lőni, talán még ennél is bénább volt. Emlékezett Peyton gunyoros mosolyára, és leereszkedő hangjára, ahogy a fülébe suttogta: sosem leszel elég jó. Amikor Cartert kinevezték mentornak, megesküdött rá, ő sosem lesz olyan, mint egykori tanítója. Nem úgy akarta rendre tanítani a rábízott gyerekeket, hogy megszégyeníti őket, ő tényleg segíteni akart, azt szerette volna, ha a tanítványai önmaguktól akarnának egyre jobbak és jobbak lenni. Faith pontosan ilyen volt. Sosem elégedett meg az „elég jóval", neki mindig a „szép volt, tökéletes" kellett, de a lövés nem tartozott az erősségei közé, ami borzasztóan bántotta őt. Carter egy pillanatra habozott, majd Faith mögé lépett és gyengéden megfogta a karját.

– Segíthetek?

Faith bólintott, megrázta magát, majd újra felvette az alapállást.

– Egyenes hát – húzta hátrébb a vállát, óvatosan meztelen hasára simította a kezét, érezte, ahogy a lány megremeg az érintésére, amire az ő szája széle is megrándult. – Húzd be a hasad – súgta a fülébe, majd bal kezét végigsimította a karján egészen a kézfejéig, aztán a jobbal is megtette ugyanezt. Teljes testével Faith hátához simult, érezte mély lélegzetvételeit, ahogy minduntalan a mellkasának ütődik a lapockája. – Egyenletes légzés – még jobban közre fogta, egyenesen és szilárdan tartva Faith kezeit. – Célozz, és lőjj!

Az elsütőbillentyű kattant, a golyó kiszaladt a helyéről, Faith és Carter összefonódott ujjai kisebbet rándultak, ahogy a fegyver visszarúgott. Faith illata bekúszott Carter orrába, már-már mámorítóan hatott rá, a töltény egyenesen az X közepébe fúródott, ők pedig csak álltak továbbra is egymásnak simulva, szaporán lélegezve. Percek teltek el mire mind a ketten feleszméltek, Carter lehunyva a szemét egy pillanatra Faith tarkójának döntötte a homlokát, majd megacélozva arcizmait, hirtelen hátrált egy lépést, mielőtt még olyat tenne, amit utána rohadtul megbánna.

– Szép munka, újra!

Faith egy pillanatnyi habozás után újra célra tartott, de amint elsütötte a fegyvert, megint célt tévesztett.

– Ez reménytelen, Carter – sóhajtotta csalódottan.

– Dehogyis, kérlek próbáld meg ismét!

– Mi értelme? Te is láthattad, nélküled nem megy!

Carter egy pillanatra gondolkodóba esett, valamivel motiválni szerette volna őt, pár másodperccel később eszébe is jutott valami.

– Emlékszel, amikor két éve hosszú idő után bevetésen voltam? Úgy lőttek meg, hogy észre sem vettem, te hívtad fel rá a figyelmem, amikor hazaértem. – Eszébe jutott Faith aggódó tekintete, ahogy véresre rágcsálta az alsóajkát, majd a több percen át tartó vitatkozásuk, amiért Carter nem akart lemenni a gyengélkedőre.

– Emlékszem. – Ajkán megjelent egy halvány mosoly, maga elé meredve figyelte a szellő zizegtette füvet.

– Megkértelek, varrd össze, mert nem akartam lemenni a gyengélkedőre.

– Sosem csináltam azelőtt.

Faith őzike szemét Carterre emelte, halvány vörös, szinte szőke szempilláit megrebegtetve döntötte oldalra a fejét.

– Ez most ugye nem egy amolyan béna pillanat, amikor azt mondod „bármire képes vagy, ha igazán akarod"?

– De, ez pontosan egy olyan pillanat – nevette el magát Carter. – Azt akarom, hogy elevenítsd fel magadban, mit éreztél akkor? – kérdezte, a lány hosszú ideig nem felelt, így folytatta. – Tudod, én mire emlékszem? Arra, hogy azonnal leszaladtál a gyengélkedőre és kiloptál onnan minden eszközt, amire csak szükséged lehet, az a nyavalyás érfogó, amit fogalmam sincs, miért hoztál fel, azóta is ott foglalja a helyet az éjjeli szekrényben. Mindenféle előzetes tudás nélkül fogtad, és pár perc alatt összevartad a sebet.

Faith az ajkába harapva közeledett egy lépést Carter felé és végig simított egy világos, körülbelül két centis hegen a vállán. A levegő egy pillanatra bennrekedt Carter tüdejében, Faith ujjai libabőrt vetettek bőrére, ahol elhaladt vele. Maga sem tudta miért, de egy furcsa, meleg érzés költözött a mellkasába.

– Jobban is megcsinálhattam volna, nem kellene ennyire látszódnia.

– Nem az a lényeg, hanem az, hogy képes voltál rá. Azt szeretném, ha arra az érzésre építkeznél, amit akkor éreztél. Menni fog?

Tekintetük egy pillanatra egymáséba fonódott. Carter pulzusa megugrott, ujjai megmoccantak, készen állva arra, hogy megérintsék a lányét, azonban most pont ő volt az, aki megszakította a pillanatot. Carter hátrébb sétált pár lépést, onnan figyelte, ahogy partnere ismét a helyére állt, ám hosszú percekig meg sem mozdult. Figyelmét nem kerülte el Faith megremegő karja, mélyet lélegzett, majd újabbat, és még egyet. Mutatóujja ráfeszült a ravaszra, de mielőtt elsüthette volna a fegyvert, az alsó keze, amivel támasztott, előre billent, éppen csak egy kicsit, alig láthatóan, mégis elég volt ahhoz, hogy a lövedék célt tévesszen.

– A jó büdös picsába már! – kiáltotta el magát a lány, bosszúsan túrt csapzott hajába, aminek alja az izzadságtól fénylő derekát súrolta.

– Próbáld meg még egyszer. Pontosan ugyanígy.

– Semmi értelme! Hiszen láttad...

– Kérlek! – vágott a szavába.

Faith elgyötört ábrázattal nézett hátra a válla fölött, amitől Carter egészen rosszul érezte magát, utálta kínozni őt, és tudta, ha valami többedjére sem megy neki, egyszerűen elveszti a motivációját. Ezúttal viszont talán talált egy kis rést a pajzson, kideríthette, miért is nem ment neki a lövés, és esetleg tudhatott volna neki segíteni ebben. Faith kiropogtatta a nyakát, kicsit megmozgatta a végtagjait, aztán újra nekiveselkedett. Carter feszülten figyelte a bal kezét, a csuklója ismét előre billent lövés előtt, így a golyó ismételten elhasalt a cél előtt.

– Újra!

– Mi?

– Mondom lőj megint!

– Elárulnád, miért kell az egész tárat kilőnöm a semmi közepén?

– Lőj már az isten szerelmére!

Faith indulatból húzta meg a ravaszt, aztán megint és megint, addig lőtt, míg végül a pisztoly egész tárja üressé nem vált.

– Így jó, faszfej?

– Előre billen a csuklód lövés előtt – egyenesedett ki Carter, aki időközben a combjaira támaszkodva hajolt lejjebb, hogy minél jobb rálátása legyen Faith bal kezére.

– Szuper, és akkor most ettől olcsóbb lett a kenyér, vagy mi?

Carter szája széle megrándult.

– Nem, csak talán tudunk ezzel kezdeni valamit. Örülnék neki, ha véletlenül olyan helyzetbe kerülünk, csak úgy mentheted meg az életemet, hogy le kell lőnöd valakit érte, akkor célba is találsz azelőtt, mielőtt meghalok.

– Egoista barom.

– Az. Na gyerünk, szedd össze a töltényhüvelyeket!

– Mi a búbánatnak?

– Csak nem gondolod, hogy én takarítom össze a rumlidat?

– Haver! Egy rohadt puszta közepén vagyunk, kinek tűnne fel pár kilőtt töltény?

– Fingom nincs. – Mondandója közben a derékszíjáért ment és szétválasztotta a két fát egymástól. – A kocsiban várlak.

– Seggfej – morogta az orra alatt olyan hangosan, hogy Carter biztosan meghallja, ám ő ügyet sem vetett rá, felkapta a földre dobott ingjét, leporolta, és magára terítve egyenesen az autóhoz sétált. Pár perc múlva hangosan csattant a csomagtér ajtaja, aztán indulatosan bevágódott mellé Faith, immáron újra az ingjébe öltözve.

– Indulj, mert olyan büdös vagyok, hogy nem bírom elviselni magam.

– Én nem érzem – vont vállat, de azért beindította a motort, ami halk duruzsolással válaszolt, majd lassan elindultak.

– Amúgy, hogy találtad meg ezt a helyet?

– Rém egyszerűen! Feljöttem az egyik főútra, és addig vezettem, amíg nem találtam egy megfelelő helyet.

– Tehát azt se tudod, hol vagyunk?

– De nem ám – felelte vidám éllel a hangjában.

– Hát te bolond vagy.

– Mondtál már rám rosszabbat is, meg tudok ezzel békélni.

Az utat csendben tették meg a lakásig, Carter néha oldalra pillantott, de sok mindent nem látott Faithből, ugyanis ő még csak rá sem nézett, az ablakon kifelé bámult összerogyasztott vállal, néha mélyet sóhajtva, Carter pedig hagyta, hadd merüljön el gondolatainak kesze-kusza hullámaiban.

⁕⁕❊ ✝ ❊⁕⁕

Sziasztok!

Hát elérkeztünk ehhez a részhez is, bevallom nekem ez a kedvenc fejezetem az eddig megírtak közül, szóval extrán kíváncsi vagyok a véleményetekre <3

Következő fejezet: 2023. 06. 29.