Keze a lány medencecsontján pihent, éhes szája megtalálta a nyakát. Gyengéden szívta, erősen csókolta. Fogai szelíden karcolták vékony bőrét. A lány lágyan felnyögött, a fiú megmarkolta a medencéje körüli húst, ujjai belemélyedtek ruháján keresztül a bőrébe. Csókjai vadabbá, követelőzőbbé váltak.

­– John... – A lány erőtlenül lélegezte ki a nevét.

Ő is akarta, hogy a fenébe ne akarta volna? Mégis volt valami helytelen ebben az egészben, valami rossz, amit nem tudott megfogalmazni.

– Shh, semmi baj – mormogta vissza napbarnított bőrére.

Thea a fiú mellkasára simította tenyerét, és aprót taszított rajta.

– Nem akarom – motyogta halkan.

John morgás szerű nevetést hallatott, majd kezét Thea lábai közé nyomta.

– Ne nevettesd ki magad, hiszen tocsogsz a vágytól. Akarod, igazam van?

– Ne-nem. Kérlek...

Thea remegett a hirtelen rátörő félelemtől, pedig maga sem tudta, hogy mi miatt rettegett. Hiszen ez normális, nem? Két fiatal elmerülve a vágyaik felfedezésében, úgy, ahogy ő maga is akarta. Amiért ő, Thea, ennyire kiöltözött. Akkor miért érezte rosszul magát?

John ujjai betévedtek farmer rövidnadrágja alá, mutató ujja félrehúzta fehérneműje anyagát, míg középső ujja durván a hüvelyébe hatolt. Thea nehezen lélegezve nyögött fel, bár nem az élvezettől.

– John... – mart a fiú karjába ellenkezve, de az nem tágított.

Középső ujjához csatlakozott mutató ujja is, hevesen, szinte döfködve mozgatta őket Theában.

– Annyira nedves vagy – motyogta Thea nyakára, erősen megszívva a finom bőrt. – Akarlak. – A fiú kijelentése mohó volt, ellenvetést nem tűrő, Thea pedig túlságosan félt tőle ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene.

A fiú ujjai tüzesen mozogtak benne, Thea érezte körmeit, ahogy azok felsértik a hüvelyfalát. Hangosan nyögött, tiltakozott, bízva abban, valaki majd meghallja, könnyei forrón folytak az arcán, szemei égtek a kétségbeeséstől.

Az ébresztőóra fülsértő hangja húzta ki őt a rémálomból, mielőtt újra át kellett volna élnie élete legborzasztóbb pár percét. Thea mélyeket lélegezve, zihálva ült fel az ágyán, hosszú ujjait göndör tincsei közé futtatva próbálta lenyugtatni szívverését. Az ébresztő még mindig hangosan sípolt az éjjeliszekrényen, őt viszont ez látszólag egyátalán nem zavarta. Üveges tekintettel meredt maga elé a falra, ahol a hajnal első fényei táncot lejtettek az elhaladó autók fényszóróival.

Minden rendben van ­– mantrázta magában. – Már nem bánthat. Carter gondoskodott róla. Nem vagy ránc. Nem vagy ránc.

– Nem vagy ránc – mondta ki hangosan, keményen.

Arcizmai megfeszültek, ahogy állkapcsait egymásnak nyomta. Tágra nyílt, kétségbeesett szeme újra összeszűkült, felvéve szokásos, hideg arckifejezését. A telefonjáért nyúlt, hogy kikapcsolja az ébresztőt, majd a reggeli rutinja végeztével az aznapi kosztümjét is kivasalta.

A konyhapultnál ácsorogva, opálos tekintettel bámult maga elé, tekintete újra és újra végig szaladt a konyhasziget márványmintájának egyik sötétebb vonalán.

– Kibaszottul forró vagy.

John hangja reszelős volt a vágytól, ahogy farka újra és újra megmártózott Theában.

– Kérlek... – égető könnyek futottak végig az arcán ahogy kétségbeesetten próbált ellenkezni. Körmei belemartak a fiú felkarjába, aki csak nyögött az érzésre.

– Ó, ez az! – sóhajtott mélyet. – Tudtam, hogy egy igazi kis vadmacska lakozik benned – dorombolta a fülébe, miközben nedves csókokat hagyott nyakának lágy bőrén.

Thea sikoltozott, próbált szabadulni John alól, de a fiú teste erősen szorította őt a kocsi hátsóülésének. Ő még erősebben a vállába nyomta a körmeit, de nem azt érte el vele, amit akart, John ugyanis megragadta mindkét kezét és a feje fölé szegezte az ülésen.

– Durván szereted, mi? Mocskos kis kurva – röhögött. Tekintete mohó volt, ahogy a mozgása is egyre durvábbá vált. – Fogadok a kibaszott Jackson nem tudott így megbaszni, ahogy én.

Thea szinte fuldoklott a könnyeitől, azt kívánta bárcsak hallgatott volna Carterre, amikor óva intette őt ettől az embertől.

     – Miss Miller? – Gregory hangja közelről érte el a fülét. Thea párszor pislogott és még mindig üres tekintettel nézett a fiú aggodalmas arcára. – Jól van?

– Miért ne lennék jól? – lökte el magát a konyhapulttól, aztán kilöttyintette az időközben kihűlt kávéját a mosogatóba, ott hagyva a csészét is.

– Tíz perce szólítgatom, asszonyom, már fél órája elmúlt hat óra, aggódtam.

Thea összevont szemöldökkel meredt Gregoryra, majd lepillantott a karórájára, amin konstatálta, valóban fél órás késésben volt. Vonallá préselte egy pillanatra megduzzadt ajkait aztán mintha mi sem történt volna, elindult kifelé a lakosztályából a mögötte loholó Gregoryval együtt.

Gondolatai kavarogtak, bármennyire is próbálta kitúrni John és a végzetes este eseményeit a fejéből, azok minduntalan ostromolták. Arckifejezése újra megkeményedett, ahogy leült az asztala mögé. Gregory az aznapi teendőivel bombázta, egészen addig, amíg ő félbe nem szakította.

– Hagyjon magamra, Gregory! – Hangja hidegen csengett, még hidegebben a szokásosnál.

– Na de...

– Azt mondtam kifelé! – dörmögte ellentmondást nem tűrve.

A fiú döbbenten hápogott pár percig, szokatlan lehetett számára Thea hevessége, a nő ugyanis általában ügyelt rá, vele különösen nyájasan beszéljen hangjának hidegsége ellenére, ezúttal viszont nem tudta magán tartani álarcát. Gregory egy nagyot nyelve sarkon fordult és kilépett az irodából, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Amint ezt megtette, Thea a tenyerébe temetett arccal borult az asztallapra maga előtt. Évek óta nem érezte magát ennyire kimerültnek és gyengének. És ezt bizony ki nem állhatta. A képek arról az éjszakáról csak zúdultak a fejébe, minden egyes sikítást, minden egyes nyögést, lihegést, kétségbeesett kiáltást úgy hallott, mintha valaki felvette volna, és könyörtelenül lejátszaná neki újra és újra. Remegő kézzel futtatta ujjait göndör fürtjei közé.

Lassan felnézett, szeme megakadt egykori tanítója, Peyton fényképén az asztalon. Arcvonásai megmerevedtek, azonnal kihúzta magát, mintha a férfi valóban szemtől szemben állna vele, nem csak egy hang lenne elméje legmélyéről.

– Elveteted. – Szólt a mély hang.

Thea sosem tudta, Peyton hogy volt képes ennyire nyugodtnak tűnni minden pillanatban, még az ilyenekben is, amitől neki speciel hidegrázása volt. Thea és Carter egymásra néztek. A lány szeméből sütött a rémültség és a sebezhetőség, tenyere izzadt a fotel bársonnyal borított karfáján, amin ült. Lábait összeszorította, hogy enyhítse a remegésüket, egyszerűen képtelen volt Peytonra nézni. Carter halkan megköszörülte a torkát, előrébb hajolt az ülésén, alkarjával megtámaszkodott a combján. Thea egy kilógó cérnaszálat bámult a fiú szakadt taktikai nadrágján, aki éppen csak beesett a legutóbbi bevetéséről, amikor Thea kisírt szemekkel lerohanta őt.

– Már elnézést uram, de tényleg azt mondta, hogy el kéne vetetnie a babát?

Peyton szeme meg sem rebbent. Továbbra is lyukat égetett Thea bőrébe acélos tekintetével. Hüvelykjével alsó ajkát dörzsölve bólintott.

– Azt. Ha meg akarja tartani a pozícióját, mint az utódom, el fogja vetetni azt a gyereket.

Thea ereiben megfagyott a vér.

Ha meg akarja tartani a pozícióját, mint az utódom, el fogja vetetni azt a gyereket.

El fogja vetetni azt a gyereket.

Ha meg akarja tartani a pozícióját.

El fogja vetetni azt a gyereket.

El fogja vetetni.

Gyerek.

Peyton szavai visszhangoztak a fejében, minden egyes szó gyomrosként hatott rá. A feje zsongott, gyomrának tartalma igencsak távozni készült, de erőt vett magán.

Lélegezz – súgta magának a fejében és így is tett. Mélyeket lélegezve megacélozta arcizmait, majd felnézett Peyton mélybarna szemébe. A hangok, amik eddig tompán érték el a fülét, most kitisztultak. Carter tónusa ingerült volt, testtartása nem különb.

– Elvetetem – mondta Thea halkan, de határozottan.

Peyton szája széle apró mosolyba rándult, míg Carter hirtelen elhallgatott. A lány a szeme sarkából látta, ahogy a másik döbbenten fordult felé. Mellkasában vadul dübörgött a szíve, keze önkéntelenül elindult a hasa felé, de félúton megállt.

– Jó kislány – bólintott Peyton, mire Thea mellkasában valami szürreális büszkeség érzet váltotta fel a nyugtalan izgatottságot.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – hördült fel Carter.

Thea még látta Peyton szemében az undort, mielőtt Carter felé fordult volna.

– Elég! – vakkantotta. – Ez az ő döntése és neked semmiféle beleszólásod nincs ebbe, fiam! Tudtommal, nem te vagy a gyerek apja – vonta fel a szemöldökét fenyegetően. – Ne feledd, hogy azért az incidensért még nem kaptál büntetést. Ha rajtam múlna, már régen eltanácsoltalak volna a programból.

Carter szeme meg sem rebbent. A szobában tartózkodók mind tudták, Peyton csakis egy jó indokra várt, hogy végre kirúghassa Cartert. És bár amit tett, bőven elegendő ürügy lett volna rá, a jelen lévőkön kívül senki sem tudott az esetről, és ha valaha ki is tudódott volna, nem csak Carter, de Thea és Peyton is megüthették volna a bokájukat.

Korrupció. Az első szabály.

Ha jó vezető akarsz lenni, korruptnak kell lenned. Ezt már rég megtanulta.

Minden vezetőnek maga felé hajlik a keze, és ez így van jól. Ezek voltak Peyton első szavai hozzá, amikor kiderült, hogy Theát akarja kinevezni utódjának.

A lány ismét vett egy mély lélegzetet. Tüdeje telítődött az iroda nehéz levegőjével és Peyton parfümjének fűszeres aromájával.

– Elvetetem a gyereket – mondta ki újra.

     Néha még most is érezte Peyton kölnijének illatát, mintha ezek a falak beitták volna, hogy később akárki is veszi majd át a helyét, biztosan kísértse őt.

Gondolatai egyik emlékből a másikba ugrottak, mutatóujjaival a halántékát masszírozta, próbálva ezzel elnyomni nem csak a feltörekvő migrént, de az emlékeket is, még ha tisztában volt is azzal, addig úgysem nyugodhat, amíg újra át nem éli élete legrosszabb időszakát.

A fertőtlenítőszag csavarta az orrát, de egy szót sem mert szólni a vizsgálat alatt. Az orvos mélyet sóhajtott, mire Thea felkapta a fejét, és egyenesen ránézett. A doktor Peyton felé fordult, frusztráltan megdörzsölte az arcát, majd elismételte harmadjára is a diagnózist.

– A kisasszony túl van azon a ponton, hogy elvetethesse a gyereket.

Thea képtelen volt Peytonra nézni. Érezte, hogy az arca felforrósodott, gerincén pedig végig futott az az ismerős jeges érzés, ami az utóbbi időben hű társa volt minden egyes alkalommal, amikor visszaemlékezett arra, hogyan erőszakolta meg John aznap este a Jeep hátsóülésén.

– Biztos benne, hogy nincs más mód? – Peyton hangja olyan jeges volt, Thea még sohasem hallotta így beszélni, még Carterrel sem.

– Attól tartok, nincs, Mr. Thornhill.

Súlyos csend telepedett a vizsgálóra, Thea szemét égette a lámpa túlzott fénye, de egyszerűen nem mert elfordulni. Félt, hogy azt látná Peyton arcán, amit minden egyes alkalommal látott, amikor Carterre nézett.

Csalódottságot.

Undort.

Haragot.

Szeme megtelt könnyel, de nem engedte ki őket. Nem, amíg Peyton is a szobában tartózkodott. Ahogy azt sejtette, a férfi pillanatokkal később sarkon fordult, majd elhagyta a helyiséget, őt magát egyedül hagyva az ismeretlen orvossal.

     2002.03.02. – A dátum ott gúnyolódott vele Faith ügynöki adatlapján. Melegséget kellett volna éreznie. Büszkeséget. Elégtételt, hogy az ő gyereke, az egy szem lánya, tudattalanul is a nyomdokaiba lépett. Ő viszont nem érzett semmi mást, csak haragot. Undort. Csalódottságot.

Carternek nem szabadott volna felkeresnie őt, és dacára Faith intelligenciájának és ügyességének, nem szabadott volna idehoznia.

– Hiszen én öltem meg az apját, Thea! Tartozunk neki ennyivel!

– Én nem tartozom neki semmivel! – csattant fel haragosan. – Megszültem! Pont. Neked sem szabadna ilyeneket érezned!

A férfi szemei elkomorultak, világos, már-már opálzöld színe smaragdba váltott.

– Hát... talán ez a legnagyobb különbség kettőnk között. Nekem még van lelkiismeretem.

– Lelkiismerettel nem lehet jól lakni – vágott vissza akár egy támadó vipera a száraz prérin.

Thea pulzusa megemelkedett, ahogy elméje visszajátszotta az összes eseményt, ami idáig juttatta. Körmével Faith mappájának a szélét birizgálta, tekintete megállt a lány fényképén.

Gondolatai kavarogtak, ide-oda ugráltak és minden egyes eltelt másodperc után sűrű, fekete felleg homályosította el elméje legmélyebb, legtávolabbi szegleteit.

Az apján, Johnon nem állhatott bosszút, illetve túl gyenge volt ahhoz, hogy ő maga tegye meg. Carter kézen fekvő választás volt, tudta is, csak egy szavába kerül, és ő azonnal végez vele. Még ha nem is teljesen tervezte így, még akkor is, ha csak rá akart ijeszteni, de végül annyira elkapta a hév, hogy végzett vele, akkor is bepiszkította a kezét, csak azért, mert Thea ezt kérte tőle.

De nem ő volt az, aki bosszút állt.

Faith által viszont még megkaphatta ezt az elégtételt.

És bármennyire is hangzott ez kegyetlenül, pontosan ez volt a terve.