Maa szent bölcsőire, Barran teljesen ésszerűen járt el, amikor nem akart erről beszélni sehol, senkinek.

Ezt a caratust nem egy személy gyötörte halálra. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egyetlen bűnöst felelősségre vonni — pillantott az ovarira, majd mélyet sóhajtott. Mocskosul kellemetlen ez a probléma.

— Itt van, Barran? — Miután a férfi meghallotta a mocorgást a háta mögött, nem várta ki az ovari válaszát, hangja azonban karistolt, amikor folytatta: — Látott már halott istent életében?

— Nem, uram. És bár ne látnám egyáltalán. Rendkívül tragikusnak, rettenetesnek tartom. Tragikus és borzasztó, nemde?

Inkább döbbenetesen hétköznapi és jelentéktelen, épp annyira, amennyire tragikus egy olyan istenként létezni, aki a képességéből adódóan sohasem lehetett a maga ura. Pedig Emerru népe hitt abban, hogy a szentségek hozzák a bőséget és a jószerencsét — a bántalmazásuk lehetséges ténye nem vetített előre semmi biztatót.

— Méltatlan — motyogta az orra alatt, miközben gondolatban a kegyelet leróvásának megannyi módját kereste és kellett elvetnie a békés közhangulat érdekében.

Még nem volt itt az ideje annak, hogy sót dörgöljenek a sebekbe, de ezt a sötét foltot illett volna tisztesen lemosniuk magukról.

A férfiban keserű düh hasogatott, így féloldalasan Barran felé fordult, majd kezét hátrafonva a hivatalnok hosszúkás pupillájába mélyesztette szúrós tekintetét:

— Nos, nézze meg alaposan, mert a maga gondatlansága juttatta őt Alsóváros padlójára.

— Hogy az én...

— Igen, a magáé.

— Dehát én nem... Mert a testén ott vannak a...

Emerru élesen kérdezett:

— Akkor ki? Ki a felelős ezért, ha nem az osztályvezető, azaz az áldozat közvetlen felettese? Értesítették többször is arról, hogy a caratus viselkedése gyanús vagy nem? — kiabált. — Most akkor levonjam a logikus következtetést, vagy magának is megy?

Az ovari megzuhant, és ismét apró pamaccsá igyekezett összehúzni magát:

— Én... én rettenetesen—

— Ha a jövőben bármit is házon belül tervezne elsimítani..., mi több, bármiről döntést akarna hozni, a legszívélyesebben kérem, ne tegye! Imádkozzon szorgalmasan Maahoz, amíg eldől a sorsa. — Végül a belső embereihez fordult: — A fotókat semmisítsék meg, kérem az összes, itt begyűjtött tárgyi bizonyítékot lezárt ládában az irodámba szállítani, ezután mindannyian jelentkeznek egészségügyi bájolásra, mert úgy ítélem meg, hogy az áldozat fertőzést terjeszt! És könyörgöm, ezúttal ha azt mondom, teljes hírzárlatot rendelek el, akkor ahhoz is tartsák magukat az urak! — tette hozzá, bár tudta, hogy hiába. Az egyetlen szál takarítóra pillantott, aki a hirtelen kapott figyelem hatására összerezzent. — Maga megy elsőként bájolásra, megértette?

Az alkalmazott ideges kapálózásba kezdett.

Emerru a szemöldökét ráncolta.

— Mi az ördögöt akar ez mondani, Barran? Talán elmebeteg?

— U-uram, a takarítók nem kapnak Bábel-magot.

A férfiból fáradt sóhaj recsegett fel.

— Magára bízom, hogy elintézze vele a dolgot. — Teljes testével az ovari felé fordult, és örömtelenül rámosolygott. — Ezt az alkalmazottat ne hajszolja öngyilkosságba az inkompetenciájával, ha kérhetem.