— Mit tapasztalt?

— Közönyt — vágta rá. — Esetleg távolságtartást.

A toll sercegése újfent kitöltötte a közbeékelt szünetet — a penna sokkal tovább dolgozott, mint azt a férfi rövid válaszai indokolnák —, eközben a nő üvegessé vált tekintete nagyjából félúton kettejük között, a csupasz felületen pihent.

Mégis miféle képzelgéseket jegyzetel három szóból?

Dalde feje hirtelen oldalra billent, a fekete pontszem egyenesen Parra nézett:

— Mit gondol, miért tartanak öntől?

Az éles szavak kiszakadtak belőle és szinte maguktól hagyták el Part:

— Nincs szükségem arra, hogy mások gondolatait találgassam, de tapasztalatom szerint túlbecsülöm azt, ami a fejekben van. Egyben egészen biztos vagyok. — Pillantása a nőébe fúródott, hiszen tudta, hogy a cygnor érteni fogja, miről beszél. — Mindenki fél valamitől. Ha a fenyegetésről pontos képük nincsen, kreálnak egyet.

A feleletre Dalde hosszú, ívelt nyaka megmerevedett, tekintete a férfiéban kutakodott. Az újabb hallgatása nyomán keletkezett némaság hosszan elnyújtózott a tágas térben, egyedül a diktapenna dolgozott. Amikor azonban szélsebesen áthúzott néhány, talán túl érzelmes sort a meglódult szövegezésben, Par sötét örömöt érzett.

— Úgy érzi, nincs szerepe abban, hogy a többiek furcsának találják önt?

—Bizonyára van — ízlelgette a gondolatot, ujjai közt szórakozottan dörzsölgette vízvezető csövét.

Felidézte kapcsolatát a kollégáival, amit így vagy úgy, de mindenképpen ő formált, és amit leginkább a funkcionalitás uralt. Semmit sem akart megváltoztatni — azon túl, hogy az újabb zúgolódásnak a végére kellett járnia.

— Miért lett hivatalnok? — zökkentette ki az emlékeiből Dalde. — Miért választotta ezt a foglalkozást?

Par felszegte fejét, feleletével kicsit megemelte a tétet:

— Maga miért lett mentálhigiénés tanácsadó?

A cygnor feszült válasza azonnal érkezett, szinte leharapta Par mondatának végét:

— Az ülésen én teszem fel magának a kérdéseket, a közös feladatunk pedig az, hogy megtalálja rájuk a megfelelő válaszokat.

— Kérdéssel feleltem a kérdésre.

— Kérem, a továbbiakban mellőzze a személyeskedést! Ennek az ülésnek önről kell szólnia, én pedig az eszköz, a biztonságos közeg szerepét töltöm be ebben a társalgásban.

Aligha. Lehetetlen. Elvégre a nő is egy szentség, mégha a gyengébbik fajtából is való, ezért valószínűleg ugyanolyan sérült, mint Par.

Nem segít! Mert nekünk nem segít senki! Uralnak, gyötörnek, mert mind egyformák!

Par mély levegőt vett, hogy kitisztítsa a fejét; a víz felbugyborékolt a kopoltyúit fedő szerkezetben.

— Azért jöttem ide, mert biztosítottak arról, hogy ez politikailag semleges terület, egy zárt közeg, és senkit sem érdekel, ki vagyok, amíg büntetlen az előéletem. Hogy bűnös vagyok-e, arról megoszlik a közvélemény, de hivatalosan sosem ítélt el semmilyen hatóság — a zűrzavaros időkben septiben és gondatlanul felállított, végrehajtó hatalom hálójából könnyű volt kicsúszni —, így azt hiszem, a politikai menekült státusz írja le legjobban a helyzetemet, és úgy vélem, ezt önnek nem is kell tovább magyaráznom. Védve vagyok itt. Ráadásul ennek a hivatalnak a szabályszerű ügyintézés az első, az áll mindenek felett, és én szimpatizálok ezzel a hozzáállással.

A sercegés új lendületet vett, a nő pedig tovább görgette a beszélgetés fonalát:

— Beszéljünk akkor egy kicsit a jelenéről. Úgy értesültem, hallja mások vágyait.

Par lefagyott.

Vigyázni! Vigyázni kell!

Az éles váltás meglepte, nem is beszélve a téma kényes természetéről. A nő valószínűleg sarokba akarta szorítani — ezt minden idegszála feszülésében érezte.

Nem segít! Kihasznál majd! Meggyötör!

Tagjai egyre inkább megmerevedtek, tekintete a nő arcára tapadt, mialatt azt latolgatta, hogy a felettese és így maga a hivatal, vagy a Dalde mögött álló szervezet jelentette a fenyegetést.

A sötét métely a cygnor árnyékaként magasodott föléjük, miközben Par óvatosan válogatta és szűken mérte a szavakat:

— Álmaimban... előfordul.

Rémálmok. Azok bizony rémálmok. És az utóbbi időben egyre érzékenyebb rájuk.

A cygnor ráérős ütemben kocogtatta bögréje száját, ami mozdulatában mégis maradt némi idegesség:

— Frusztráló lehet, hogy a munkatársai nyitott könyvek az ön számára. Megnehezítheti a kollegiális viszony kiépítését és fenntartását.

— Legtöbbször nem tudok másokról mindent, csak a pillanatnyi... nyűgjeiket.

A fantáziájukat mozgató vágyaikat, titkos örömeiket és rosszakarásukat; érzéseket és késztetéseket, amiket sosem mernének másokkal megosztani — és amiket a legnagyobb titokban olykor mégis tettlegesség követ és az a csodálatos eufória...

— Parancsol? — zökkentette vissza a nő meglepett hangja.

— Jól hallotta. Másra számított? Egy mesebeli szűrőre, ami csak az igaz és egyetlen, mi több, patyolattiszta vágyat engedi át?

A cygnor egyre sértettebbnek tűnt, lassan kiegyenesedő nyaka magasabbra emelte fejét. Sokadik jelét mutatta az amatőr hozzáállásnak. Vajon a két szép szeméért kapta meg ezt az munkát, vagy azért, mert szentség, és az osztályvezető, vagy a szervezet, aminek a nő dolgozik kiváló ötletnek tartotta, ha Part egy hozzá hasonló dolgozza meg?

— A felettese úgy gondolja, fontos tudatosítania, hogy nem ez határozza meg magát. — Dalde bontotta a szemkontaktust; talán ő maga sem hitte el, amit kimondott.

— Már hivatalnok vagyok és semmi több — hagyta annyiban a férfi. — Ezen a helyen mindent az ügyintézésnek szentelnek alá, így a múltam semmit sem számít. A hivatal beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, elégedett vagyok a helyzetemmel, a munkámat pedig a kezdetektől fogva kifogástalanul végzem.

— Ez valóban remek teljesítmény, de az általános morál fenntartása érdekében a beilleszkedés ugyanannyira fontos, mint a kifogástalan munkavégzés. — A diktatoll alig tudott lépést tartani a nő pergő szavaival, és ez akkor tűnt fel Parnak igazán, amikor hirtelen csend lett. — Néha... az bújik el a leghatásosabban, aki a leginkább szem előtt van. Önnek már-már létkérdés, hogy megfelelő módon kapcsolódjon a környezetéhez és a vizsgálódó, gyanakvó tekintetek pusztán érdeklődővé váljanak.

Nem szabad! Vigyázni kell!

Par keze a bögre falára feszült. Viszolygott az ismerkedéstől. Idegennek érzett és képmutatásnak tartott minden felszínes csevelyt, és minden ajándék bögrét, vagy süteményt, amit a többiek egymásnak adtak egy felületes viszony fenntartásáért olyanokkal, akikkel a magánéletben soha szóba sem állnának. A férfi még többet is tudott a környezetéről, mint szerette volna, ismerte mindannyiuk szennyesét, így a háttérbe húzódása az egyetlen, értelmes megoldásnak tűnt és nem kívánt tőle megalkuvást.

Nem alkuszunk, mert velünk sem alkuszott senki!

Nem. Kialakította a maga módszereit a kapcsolódásra, így e tekintetben nem szorult tanácsra.

— Rémisztőnek és idegennek találja, igaz? — Dalde hangja hízelgővé, viselkedése együttérzővé vált; megcsillogtatta kiemelkedő tehetségét az egyetlen területen, amihez értett. — Az arcáról talán nem lehet olvasni, de a viselkedése elárulja magát.

A sokkoló szavak ellenére Par kellemes meleget érzett a lelkében, ezért emlékeztetnie kellett magát a tényre, hogy a vele szemben ülő sorstársával akaratlanul is szimpatizált, egy cygnor számára pedig gyerekjáték erre az alapra építkezni. A férfi, ha nem vigyáz, csupán bábú lesz a beszélgetésben, márpedig ha belepusztul sem fogja hagyni, hogy a nő átvegye tőle az irányítást.

Épp csak nem ropogtak a fémhorgok az állkapcsában, mikor szorosra zárta a száját; a fájdalom kiűzött belőle minden melegséget.

Mi irányítunk, mert minket nem irányíthat senki!

Határozott, de lassan formált szavai törték meg a néma csatározást:

— Ismét meg kell kérnem, hogy ne bájoljon.

— Elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy nem teszem?

— Nem. Magából ez ösztönösen árad.

A nő feje megrezzent.

— Meglep, hogy az ösztöneimre hivatkozva felment a felelősség alól. Úgy vettem észre, szigorú szempontrendszer szerint él és szemléli a környezetét.

— Tekintse ezt az utolsó bajtársi gesztusomnak ebben a beszélgetésben. — Leheletnyi fenyegető élt vitt a hangnemébe, mivel kezdettől fogva nem sok mozgásteret hagytak neki, így az ellenállásában nem tervezett finomkodni.

Dalde mintha tanakodna, apró szünetet tartott, mielőtt belekezdett:

— Tudja... talán létezik más megoldás, ami véleményem szerint sokkal egészségesebb lenne az ön számára.

Par érzékei kiélesedtek a szavak hallatán, noha a vére mostanra hangosan dobolt a fülében, és a fejében erős, sietős lüktetést érzett. Ismerte ezt a tehetetlenséget, amitől egész lénye némán üvöltött. Neki senki más ne mondja meg, hogyan kellene élnie!

Minket nem irányíthat senki!

— Nem érdekel — bökte ki azonnal. — Nem érdekel a javaslata.

— Kérem, hallgasson meg! Tényleg nem merült fel önben, hogy jobb élete lenne a Három Áldás Tavában, ahonnét származik? A természetes közegében.

Vigyázni kell! Mind egyformák!

A férfi testén a harag hullámai söpörtek végig; régi otthona említésére a gyomra apró csomóba ugrott.

Ingerült magyarázásba kezdett:

— A tó élővilágának java része kipusztult, az ajándékokat és a horgokat emlékül megtartottam, vagy kényszerűen magammal hoztam. Ez nem olyasmi, amit könnyen el tudnék felejteni, vagy szívesen viszontlátnék.

— Megértem — biccentett finoman a cygnor. — Más tavakkal nem próbálkozott?

Par befeszítette izmait, hogy elfedje remegését; elfojtani vágyott dühe a torkát mardosta. Elképzelte, ahogy az értetlenkedő nőhöz csapja bögréjét, Dalde pedig élesen felsikolt.

Törni kell, hogy minket ne törjön senki!

Merev mozdulattal rakta italát maga elé, a cygnor felé dőlt és mély hangon kérdezett:

— Maga miért nem énekel Maa szent kórusában?

Dalde feje ismét a magasba emelkedett:

— A kettőt össze sem lehet hasonlítani.

— Mert maga azt mondja?

— Mert most önazonos munkát végzek — vágta rá, majd feszült sóhajjal folytatta. — Úgy gondolom, különleges képesség van a birtokában, ami jelen pillanatban is folyamatosan megköveteli magától, hogy erején felül teljesítsen, összpontosítson, kizárjon és elviseljen, mi több, akár elfojtson dolgokat. Ha ehhez hozzáadjuk a speciális igényeit, akkor ön szerint az elégedettség olyasmi, amit itt van esélye kiharcolni magának? Bújkálással és vegetálással?

A férfi úgy döntött, ezen a ponton nem köntörfalaz tovább, így kimérten belekezdett:

— A fajom képességét, amit a corvunok első megítélésre magasztosnak találtak, elfelejtették újra és újra megkérdőjelezni, ellenkező esetben kiismerték volna az igazi arcát, és nem birtokolták volna szívesen egyszerűen azért, mert ez a logikus lépés. Így azonban többszáz éven keresztül tettek ki erőszaknak és formáltak akaratuk szerint.

Uralnak, kínoznak, mert mind egyformák!

A nő immár nem jegyzetelt; a diktatoll a hivatalnokra szegezte hegyét.

— Elmondaná milyen... erőszakról beszél? — kérdezte lassan.

Par széles, örömtelen mosolyt képzelt magára:

— Mit gondol, hogy zajlott a folyamat?