Az eufória alig néhány órán át hagyta, hogy Par megfürödjön benne, a férfi mostanra kimerültségtől szédelgett.

Kihasználnának minket, meggyötörnének, uralnának, mert mind egyformák!

Bénító haraggal nézte a szekrény sötét faragványait, amiken az ujjait végigjáratva igyekezett visszanyerni az erejét; a mások vágyaitól zúgolódó elméjében nem jutott hely saját, józan gondolatainak.

Aztán a fontos emlékeztetők, mint elhanyagolt ügyfelek egyre-másra felcsattantak a fejében — a kötelességtudat zajos természete magához térítette Part. Megrezzent a sürgető késztetésre, majd egy utolsó, mély lélegzetvétellel visszanyerte egyensúlyát, és ellépett fekete szekrényétől. Türelmetlenül kapargatta sérült pikkelyeit az ujjairól; a rozsdás csapból csordogáló víz alá tartotta kezét. Ledörzsölte a bíborszínű Bábel-mag foltjait és a tömködéstől szétfoszlott héj darabjait, aztán lehajtogatta felgyűrt ingujját, begombolta mandzsettáit. A csorba mosdótál fölé helyezett tükörbe nézett, ami sovány testét csak kihegyesedett válláig engedte láttatni, mégis úgy simítgatta a vastag inget behorpadt hasfalán, mintha teljes alakját látta volna maga előtt — legalábbis elképzelte. A nedves anyag sok gondoskodást igényelt, míg végre tökéletesen állt a férfi testén, így Par kifulladva mozdult el a jobb sarokból.

A szűk térben támasztékot keresve lépett egyet hátrafelé, és lassan becsukta a mögötte álló, ébenfekete szekrény ajtaját. Ezután irodai székébe roskadt, és várt pár pillanatot, amíg visszanyeri erejét. Aztán a karfához erősített, álpadlóba csatlakoztatott csöveket gyakorlott mozdulatokkal a fejére tett szerkezethez kapcsolta, szájába kisebb vezeték kapaszkodott. Kopoltyúit széttárva jólesőn lélegzett; a friss víz felszökkent a csöveken és sűrűn bugyborékolt az áttetsző kis tartályokban.

Míg megpihent, a némaság a mellkasára nehezedett, és ahogy felbolydult elméje új erőre kapva gyötörni kezdte, a férfi keserű emlékeztetőként pillantott végig az otthonán.

Par elméjével ellentétben az egyterű lakrészben háborítatlanul dagonyázott a csend — már amennyire az apró helyiség terpeszkedni engedte. Par hallani vélte, amint a por sűrűn megrakott polcaira telepszik, és ősrégi ajándékaira zárja az időt. És hallani vélte a sok jajveszékelést, sirámot, áldást és könyörgést is, amelyek a tárgyakhoz tapadtak és nem kívántak feledésbe merülni, de már megtorlásra sem számíthattak. A jobb sarokban — az egyetlen helyen, ahol a rézszínű fal előbújhatott a felhalmozott gyűjtemény és falra akasztott büszkeség-táblák mögül — kerek és lapos tintalámpás derengett. Sárgán irizáló folyadéka közepes erősségen foszladozott; lelassult kavargása különös árnyjátékot eredményezett az ablaktalan térben: a többszáz év alatt összegyűlt és híven őrzött holmik vonalai elnyúltak, hajladoztak. Rozsda rágta kardok csúsztak ki hüvelyükből, megkopott, kincsekkel teli ládák emelkedtek felfelé, ruhafoszlányok rebbentek, drága ékszerek magukat csillogón kelletve forogtak, szőrcsomók és hajfonatok hullámzottak — ahogy tették azt hajdanán a tó fenekén —, fogakkal teli erszények gurultak odébb, a hátsó polcokon mumifikálódott gyermeki és asszonyi testek nyújtózkodtak legmélyebb álmuk közben. És balra, alig egy karnyújtásnyira ott feketéllett a tulipacsokkal faragott szekrény, aminek tartalma delejesen vonzotta Part.

Beszélni, uralni, összetörni, így már minket sem bánthat senki!

— Nem érek rá további beszélgetésekre — emlékeztette magát.