A kiszámíthatatlanság az élet legmegátalkodottabb vonása. Sötét árnyékként ül a vállakon, figyel a parkok éjszakai ködében, ide-oda szökken a tőzsde színpompás kritonkijelzőin, letekint a felhőkarcolók ormáról és az utca forgatagában gyanútlanokat keres, befészkel az oly' otthonosnak érzett, döntéshozói fejekbe. Par még most is élesen látta maga előtt felettese meggörnyedt alakját — és a szeme sarkába telepedett, meg-megzizzenő mudosticát —, miközben az ovari a kezét tördelve mutatta be neki a megbízott tanácsadót. Főnökének körülményeskedő magyarázata a megelőzés és az ülés szükségességéről azóta is Par fejében zúgott: borzalmas aggodalom, rettenetes, lehetséges fejlemények, széthúzás, zúgolódás, anarchia, a hivatal működésének leállása... Par a felvázolt katasztrófa fényében és kész tények elé állítva nem sok lehetőséggel számolhatott; alávetette magát az azonnal leszervezett ülésnek.

Kimért mozdulatokkal foglalt helyet az ablaktalan tárgyaló végében. A szék lábainak hangja végigszántott a rézlapokkal borított, homorú falakon; a fémes felület a legapróbb neszeket is hármasával verte vissza, helyettük ékelte be a csendet. Par ebben a különös melódiában fürdőzve sértetten és bizalmatlanul figyelte, amint Dalde a hatalmas fém asztal túlsó végén pakolászott: a nő a válltáskájában kutatva nyújtogatta hosszú nyakát. A csavar ebben a történetben az, hogy a hivatal által felkért mentálhigiénés tanácsadó szintén egy szentség, a ritka cygnor faj képviselője volt. Igaz, annak idején csak ágymelegítőként szolgált ott, ahol Par végrehajtó hatalomként kényszerült kegyetlenkedni. Ezért a Daldehoz hasonlókat nem tartották fenyegetőnek, mi több, a mai napig ugyanabban a skatulyában vergődtek — egyesek pejoratívan pihécskének nevezték őket. Dalde pedig hozta a papírformát: tejfehér alakján szolid öltözék helyett hátközépig hasított felsőt és miniszoknyát, lábán tűsarkú cipőt viselt, így hiába képezte magát a választott területen, bárki, aki csak ránézett, azonnal azt feltételezte, hogy nem az elmét, hanem a testet jött kezelésbe venni. Par azonban a kiszámíthatatlant látta benne, annak a pár oldalnyi szövegnek a megalkotóját, ami tönkreteheti évek megfeszített munkájával kialakított életét.

A nő jegyzettömbje mellé diktatoll került, vágott hegyét a cygnor az ujjbegyébe bökte és belemártotta az apró, fehér pihék közül kiszivárgott vérébe. A penna felemelkedett, önmagától megállt Dalde ujján, majd a papír fölé lebegett és készenléti állapotát jelezve zölden villogott.

— Elkezdhetjük, ha önnek is megfelel. — A csőrből áradó, lágy hanghordozás és dallamos beszéd a teremben krémesen visszhangzott, mágiája a férfi kiüresedett lényébe kívánta fúrni magát, hogy ott szelíd erőszakkal átformálja, előkészítse a terepet a beszélgetéshez.

Ehelyett Par kíméletlen ellenállásába ütközött, noha a férfi e jelenség okán tartotta egyívásúnak kettejüket.

A szájába vezetett csőből vizet szívott, mielőtt megszólalt:

— Kérem, ne bájoljon! Nem vagyok zaklatott, és együtt kívánok működni magával.

A cygnorok bűvös hangja mellé bűvös dal társult, ami a faj védjegyeként behatárolta annak életét. Par ismerte az ősi, muzikális szertartás szuicid jellegét, és az aktivistáik törekvéseinek köszönhetően ma már törvény tiltotta a rítus elvégzését. A cygnorok számának folyamatos csökkenése mégis arra engedett következtetni, hogy a megmaradt elitisták halál-dalok iránt táplált, határokat nem ismerő rajongása és az átlagpolgárok múltból hozott szentség-gyűlölete töretlen maradt, kibűzölgött Iljavojszk óvárosi sikátorainak mélyéről. A corvunok diktatórikus uralma elültette polgáraiban a gondolatmagot: semmi sem túl nagy ár, amíg valaki hajlandó azt megfizetni — és Par mellett talán csak a cygnorok tapasztalták meg ennek a meggyőződésnek a mélységét.

Itt biztonságban vagyunk.

— Ahogy óhajtja — hozta vissza a jelenbe a nő körülöttük keringő hangja.

Dalde a hivatali logóval ellátott bögre felé nyúlt, kavargatni kezdte a benne gőzölgő folyadékot. Pillantása összefonódott a férfiéval, de valószínűleg nem sokat olvasott ki Par alapvetően kifejezéstelen tekintetéből. A kettejük közé kifeszült hallgatásban a férfi élesen hallotta a kanál fémes koppanásait, saját légzőszerkezetének szörcsögését és a kiszámíthatatlanság testetlen mételyének suhogását, ahogy ide-oda röppen a feje fölött.

A hiábavaló méricskélés után a nő végre megszólalt:

— Tájékoztatták arról, miért vagyunk itt, igaz, Paruphal? Kérem, erősítse meg, hogy dokumentálhassam!

Az íróeszköz hegye a papíron és a terem valamennyi sarkában egyszerre sercegett, amint megkezdődött a beszélgetés.

Par a lapra meredt, figyelte, ahogy a szépen kanyarított kifejezések jobbról balra követték egymást és alighanem átformálták a jelenét. Összeszorította állkapcsát, hogy a fémhorgok mélyebbre nyomulhassanak a szájában, az ismerős fájdalom pedig kitisztította az elméjét, sápadtsárga pikkelyei alá hidegség költözött.

Szavai monoton zúgásként feleltek a toll kaparászására:

— A  kollégáim arról tájékoztatták a felettesemet, hogy nyugtalanok a közelemben.