Scott árgus tekintettel figyelte az ajtót, hátha kinyílik. Walter az ágyon feküdt, s hagyta, hogy a gép hangja megnyugtassa. Mikor kinyitotta a szemeit, látta, hogy a fiú még mindig vár valamire.

– Chris ma később jön haza – mondta nyugodtan.

Scott elvörösödött, nem akart a férfira nézni.

– Én nem... – próbált valamit kinyögni zavarában. – Szóval én nem őt vártam, csak... Ki kell mennem a mosdóba.

– Csak rajta! – mondta kuncogva, jelezve, hogy nem dőlt be ennek a kis hazugságnak. A fiú azonnal kisietett a szobából. Nagyot sóhajtva zárta be maga után az ajtót. Ennyire azért nem lehet átlátszó. Mármint nem is tudta, hogy miért vár, hiszen nem is akart találkozni a férfival.

Lars, Walter testőre, ott ült az ajtó előtt egy széken, s keresztrejtvényt fejtett.

– Bemenne hozzá, kérem, míg elszaladok a mosdóba?

A két méter magas férfi felállt, s besétált a szobába.

Scott pár másodpercig állt, majd elindult a fürdőszobába. Ahogy a folyosón lépkedett, megakadt a szeme az egyik nyitott ajtón. Furcsállotta, mert mindig mindegyiket bezárták, ha volt valaki a házban. Nem akart leskelődni, mégis besétált a szobába. A helyiség nagyon egyszerű volt, csupán egy hatalmas ágy, éjjeliszekrényekkel, vele szemben nagyképernyős televízió. Egy íróasztal, tele képekkel. Mikor közelebb lépett, megakadt a szeme Christopheren. Egy másikon is ő lehetett, talán tíz évvel fiatalabban, ahogy leérettségizik. Közös fotó Walterrel, nem egy, nem kettő, ahogy egymás mellett állnak. Christopher magas, vékony, Walter fél fejjel alacsonyabb, tömzsi. Mintha apa és fia álltak volna ott, pedig egyáltalán nem is hasonlítottak. Míg a fiatalabb szőke, kék szemű, addig az idősebb sötét hajú, zöld szemű. Egyetlen közös vonást sem fedezett fel, de látta, hogy mindketten milyen boldogok.

– Segíthetek valamiben? – szólalt meg egy hang a háta mögött.

– Én csak a mosdóba igyekeztem – fordult meg, s a takarítónő nézett vissza rá.

– Ez Chris úrfi szobája, kérem, távozzon! – fordult el, s elkezdett port törölni, Scott pedig pirosló arccal kirohant.

A kezelés után szinte elmenekült a hatalmas házból. Úgy érezte, ennél rosszabb már nem történhet vele, de biztos volt abban is, hogy a sorsot nem akarja kihívni maga ellen.

Mielőtt odaért volna a buszmegállóhoz, látta, hogy a busz épp elkanyarodik a kereszteződésnél. Megnézte a következőt, ami fél óra múlva volt várható, de most nem tudott volna megülni, inkább elindult hazafelé. Muszáj volt kicsit kiszellőztetnie a fejét.

Az egyik forgalmasabb utcában, a járdán egy galamb feküdt. Gyorsan lélegezett, egyik szárnya kicsavarodott. Senki nem foglalkozott vele. Mindenki úgy ment el mellette, mintha ott se lett volna. Scott leguggolt mellé.

– És mégis mit csináljak veled? – sóhajtott, s előhalászta telefonját, hogy megnézze, hol lehet a legközelebbi állatkórház. – Fél óra gyalog, vagy hívjak taxit? – morfondírozott, miközben kézbe vette.

– Hé, Scotty! – hallotta meg az ismerős hangot. – Te meg mit művelsz? – nézett rá érdeklődve Christopher az autóból.

– Próbálom megmenteni – szorította magához.

– De ez csak egy... galamb – mondta kétkedve, de amikor meglátta Scott dühös tekintetét, nem akart ellenkezni. – Oké, oké, megértettem – sóhajtotta.

– Akkor el tudnál vinni egy állatkórházba? Tíz perc az egész.

Chris elképedve nézte, de csak annyi tellett tőle: Gyere!

Scott nem akart beszélgetni, óvatosan simogatta a madarat, hogy megnyugtassa.

– És akkor Isten szólt egyik angyalának, aki leszállt az égből, hogy e kis teremtményt az oltalma alá vegye.

– Haha – nézett rá a fiú szúrós szemmel.

– Bocs, de nem mindennap találkozik az ember ilyennel. Azt hittem, csak embereket akarsz megmenteni.

– Nekem minden élet szent – mondta halkan.

Christopher megállt a pirosnál, s nézte, ahogy Scott úgy bánik a madárral, mint egy hímes tojással. Lágyan cirógatja, miközben a galamb szaporán lélegzik.

– Miért simogatod?

– Nehogy az ijedtségtől leálljon a szíve.

– Nem tudtam, hogy ehhez is értesz.

– Nem értek, csak egyszer olvastam valahol.

Mikor Chris a gázra lépett, önkéntelenül bukott ki belőle a mondat.

– Örülök, hogy megismertelek.

Scott nem nézett fel, a madarat pásztázta, s úgy érezte, a szívük ugyanolyan hevesen ver. Mire feleszméltek, már ott is voltak az állatkórháznál.

– Itt megvárlak.

– Nem kell, menj csak haza Walterhez! – csúszott ki a száján.

– Nyugi, beszélek vele! Na, igyekezz!

Scott ellenkezni akart, de ahogy az égszínkék szemek megbabonázták, nem tudott épkézláb indokot felmutatni, miért ne várhatná meg őt a férfi.

– Jól van.

Fél óra múlva, mikor a fiú kijött, nem számított arra, hogy Christopher ott fogja várni. Mikor beült mellé, nem tudta leplezni döbbenetét.

– Azt hittem, itt hagysz.

– Ha eddig nem tűnt még fel, be szoktam tartani az ígéreteimet – mondta tettetett gúnnyal.

– Sajnálom – motyogta.

– Hogy van a beteg, doktor úr?

– Az életjelei stabilak. Megfigyelés alatt tartják, aztán, ha jobban lesz, egy madármentő alapítványhoz szállítják.

– Megmentettél egy életet – mosolyodott el Chris.

– Megmentettük – mondta határozottan, s miután becsatolta magát, hátradőlt, s kinézett az ablakon.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi, mielőtt beindította volna a motort.

– Csak fáradt vagyok – sóhajtotta. – Eléggé stresszesek a napjaim.

– Akkor elfogadsz tőlem egy italt? – fürkészte Scottot. A fiú nem akart ránézni, inkább behunyta a szemeit, úgy válaszolt.

– Azt hiszem, most jólesne.

Mikor beléptek a Bar Adambe, a hely szinte zsúfolásig telt. Míg italt kértek, felszabadult egy félreeső asztal, így gyorsan elfoglalták, mielőtt bárki szemet vetett volna rá. Scott nézte a fiúkat, férfiakat, s nem tudta, mit gondoljon. Járt már itt egyszer, mikor az egyik barátja elkísérte, de nem szedett fel senkit. Fura volt egy olyan emberrel ülni a bárban, aki tetszik neki, akivel, ha kimennének a mosdóba... Szinte felnevetett a képtelen ötleten. Mikor volt ő képes ilyesmire? Soha a büdös életben. Ellenben le merte volna fogadni, hogy Christophernek voltak már tapasztalatai ezen a téren.

– Min gondolkodsz? – fürkészte a férfi a tekintetével, mire zavarba jött.

– Csak találgattam, hogy jártál már-e itt.

– Azt hiszem, egyszer minden meleg ellátogat ebbe a bárba.

– Igen, szerintem is – bólintott, s nagyot kortyolt az italából.

– Te mikor voltál itt először? – kérdezte Christopher, miközben sejtelmesen mosolygott.

Scott először nem akart válaszolni, de túl fáradt volt ahhoz, hogy megtartsa a titkait magának.

– Kb. egy éve. Az egyik diáktársam cipelt el, mikor mondtam, hogy nem ismerem a helyet.

– És csináltatok is valamit? – kérdezte mellékesen, amitől Scott fülig pirult.

– Természetesen nem – húzta fel az orrát. – Lehet, hogy fiatal vagyok, de én szeretem, ha a dolgok a normális kerékvágásban haladnak.

A férfi jót kuncogott ezen.

– És te? – dobta vissza a labdát.

– Nekem már van némi tapasztalatom – mosolygott. – Tudod, szeretem kiélvezni az életet – kacsintott egyet.

Scott még jobban elvörösödött, újabb kortyot ivott, s érezte, hogy az ital kezdi kifejteni jótékony hatását.

– Walterrel, vagy másokkal? – csúszott ki a száján, s már meg is bánta, de nem szívhatta vissza. Christopher meglepetten nézett rá.

– Walter olyan, mintha az apám lenne.

– Sajnálom, én azt hittem... – pirult el még jobban.

– Mit? Hogy a szeretője vagyok? – nézett rá komoly arckifejezéssel. – Vagy a kitartottja?

Scott lesütötte a szemeit. Christopher ivott egyet a whiskyjéből, s bánatosan elmosolyodott.

– Gondolhattam volna.

– Mindig megcsókolod... – suttogta.

– Csak az arcát. Nem smárolom le, vagy ilyesmi.

– Jól van, oké, megértettem, sajnálom, tényleg...

Scott zavarában gyorsan kiitta az italát, s rendelt még egyet. Christopher is ugyanígy tett, s mikor látta, hogy a fiú nem mer a szemébe nézni, nagyot sóhajtott.

– Oké, bocs, egy kicsit túlreagáltam. Már megszoktam, hogy az ismerőseink tudják ezt, te meg, ha úgy vesszük, csak egy idegen vagy. – Scottot pofon csapta a mondat. Idegen. – Szóval Walter, ha úgy vesszük, a nevelőapám. Tizenkét éve a szüleim kidobtak otthonról, mikor bevallottam, hogy meleg vagyok. Ő pedig meglátott az utcán és befogadott. Szállást adott, kitaníttatott, fizette az egyetemet, és segített, hogy elindítsam a saját cégemet, és nem kért érte semmit.

– Mint egy filmben – nézett rá ámulva.

– Így is mondhatjuk – bólintott. – Azt mondta, a halott kisfiára emlékeztetem. Majdnem egyidősek lennénk. Walter szerette volna, ha ilyen ember válik belőle, mint én. Ő meglátta bennem azt, akivé válhatok.

– Jó ember – bólintott, s megitta a második italát is, majd rendelte is a következőt. Christopher meglepetten nézett rá. Mióta megismerte, mindig pedáns, visszafogott fiúnak tűnt, aki a tanulásnak, a céljainak, és a családjának él. Furcsa volt így látni.

– És a te szüleid? – dobta fel a labdát. – Ők tudják?

– Igen – bólogatott hevesen. – Azután mondtam el, miután kiderült, hogy édesanyám halálos beteg. Ennek már vagy öt éve.

– Hogy bírod?

– Azt hiszem, egyre nehezebben – sóhajtotta. – Folyton kattogok, keresem a megoldást a bajokra. Imádkozok, hogy hassanak a gyógyszerek, hogy még egy kicsit meghosszabbítsák az életét. De néha úgy érzem, hogy ez már túl sok nekem. Olykor csak szeretnék egy vállat, amire ráhajthatnám a fejem. Ha valaki azt súgná a fülembe, hogy minden rendben lesz. Ám aztán rájövök, hogy hiába várom ezt, mert most már semmi nem lesz rendben. Az anyám egyszer meg fog halni. Lehet, egy hét, egy hónap, egy év, esetleg öt, de itt fog hagyni, és nem tudom, mihez kezdek majd a hiányával.

– Néha én is ettől félek – motyogta Christopher, mire Scott szemei kikerekedtek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy néha én is ettől félek.

– Furcsa, de azt hittem, hogy magasról teszel Walter betegségére.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy próbálok pozitív maradni. Mindig azt tanította nekem, hogy bármi is történik velem az életben, mindig találjak valami pozitív dolgot, ami erőt ad. Ne felejtsem el, hogy mindig fel lehet állni, ha az élet térdre kényszerít. Csak rajtam múlik.

– Akkor Walterre – emelte fel az újabb poharat, s koccintottak.

Scott alig állt a lábán, mikor Christopher feltámogatta a lépcsőn.

– Hol... vagyunk? – kérdezte, de a nyelve nem igazán akart engedelmeskedni.

– Ez a saját lakásom – mondta a férfi, akit láthatóan nem viselt meg három pohár ital. – Még szerencse, hogy ilyen közel van a bárhoz – támasztotta a fiút a falhoz, miközben előhalászta a kulcsait. – De legközelebb inkább taxit hívok, és nem cipellek – nyögte, mialatt próbálta megtartani a fiú testét. – Nagyon el tudod engedni magad.

– Nem bírom... az italt – motyogta.

– Ezt hamarabb is közölhetted volna – feddte meg, bár jól tudta, mindhiába.

– Izgultam – motyogott tovább.

– Mégis miért? – vetette át a fiú karját a nyakán, s átölelte a derekát.

– Hogy melletted... lehetek – suttogta.

– A fenébe veled! – mormolta, s a hálószoba felé vitte. Lefektette az ágyra, s felkapcsolta a villanyt. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy kiviszi a fürdőbe, enged rá egy kis hideg vizet, hátha kicsit észhez tér, aztán meg letámadja, ahogy már megesett egy régi kalandjával, de ahogy nézte Scott ártatlan arcát, nem tudta megtenni. Tudta, a fiú ennél sokkal többet érdemel. Leoltotta a villanyt, aztán elment zuhanyozni, s a nappali kanapéján tért nyugovóra a vággyal, hogy egyszer az a test a hálószobában az övé lesz.