Walter mélyeket lélegzett, miközben Scott leállította a dialízist végző gépet. A férfi letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról.

– Azt hittem, hogy ettől jobban fogom érezni magam – sóhajtotta –, de tudja, fiam, talán túl idős vagyok én már ahhoz, hogy reménykedjek – mosolygott szomorúan.

– Tudomásom szerint ön ötvenhárom éves. Ne mondjon nekem ilyen ostobaságokat! – feddte meg. – Sok szép évet fog még megélni.

A férfira nézett, hogy lássa, megbántotta-e, de Walter tekintete vidámságot tükrözött.

– Köszönöm – bólintott. – Néha hallanom kell ezt, hogy el is higgyem.

– Igazán nincs mit köszönnie – próbált megereszteni egy aprócska mosolyt.

Az ajtó hirtelen kitárult, s egy fiatal férfi lépett be rajta.

– Bejöhetek? – kérdezte, bár választ sem várva sétált az ágy felé.

– Gyere csak! – intett felé Walter.

Szürke öltönye lágyan simult izmos, ám vékony alakjára. Kigombolta zakóját, miközben odahajolt a beteghez, és arcára röpke csókot lehelt, kezét lágyan megszorította.

– Mi a helyzet? – érdeklődött. – Ideje lenne elhagynod a házat, mert a teniszpartnereid már hiányolnak. Azt fogják hinni, hogy nyugdíjba vonultál, aztán meg rákapnak a friss húsra, és még veszélyben fogom magam érezni – viccelődött.

Az idős férfi felnevetett, de jókedve nyomban tovaszállt, mikor megérezte a hirtelen rátörő fájdalmat.

– Azt hiszem, ezt jobb lenne befejezni! – szólt közbe Scott, némileg megsértve, hogy levegőnek nézték, s odaadta a fájdalomcsillapítót. – Ezt most vegye be! Te pedig – nézett Christopherre –, talán jobban tennéd, ha hagynád egy kicsit pihenni Mr. Goldmant a kezelés után.

– Nem, jól vagyok – próbált felülni, de az oldalába szúró fájdalom megakadályozta. – Nem akarom, hogy magamra hagyj – nézett Chrisre. – Mindig megnyugtat a jelenléted.

Scott zavarba jött. Walter Louis Goldman volt az első és egyetlen betege, akit elkezdett ápolni. A férfi milliomos volt, ezt mindenki tudta, hiszen lehozták a lapok, mind egytől egyig. Az esküvőjéről sokat cikkeztek abban az időben, s mikor a felesége teherbe esett, kíváncsian várták az új milliomos csemetét. Ám miután a baba halva született, Walter levetette álarcát, s felvállalta másságát. Nagy port kavart ezzel akkoriban. Aztán persze eltelt harminc év, és már nem érdekelte annyira az újságírókat.

Magánéletét próbálta óvni, de a zugfirkászok néha így is lencsevégre kapták. Őt is és Christophert is. Egy kompromittáló fotó se készült róluk, így csak találgattak, hogy ki lehet az a szőke herceg, aki legalább huszonöt évvel fiatalabb a milliomosnál.

Csak Scott látta ezt a bensőséges viszonyt kettejük között, és akik a házban dolgoztak. Nem mintha csináltak volna bármit is előttük az üdvözlő csókon kívül. Csupán érezte azt a sok-sok szeretetet, amit e két férfi egymás iránt táplált.

– Nekem most már mennem kell. A gyógyszereket kikészítettem. Csörögjön, ha valami gond van, és mint mondtam, bármi heves fájdalom, rosszullét, azonnal hívják a mentőket.

– Értettem – bólogatott az idősebb.

– Ne aggódjon! A gyógyszer mindjárt hatni fog. Pihenjen minél többet!

– Igyekszem.

– Walt, nem bánnád, ha hazavinném Scottyt? Szakad az eső, nem akarom, hogy megázzon. – A fiú arcán fintor jelent meg. Utálta, ha Scottynak nevezte. Utálta, hogy úgy mondta ki a nevét, mintha az övé lenne. Utálta az érzést, hogy ez neki nagyon is jólesik. Nem mintha nem lehetne neki is társa, már ha ráérne randizni az iskola és a munka, meg a beteg anyja mellett.

– Nem szükséges, tényleg – kapta fel a táskáját. – Buszozom majd.

– Ne butáskodj, tudod, hogy túl messze van a megálló, és gondolom, nincs nálad esernyő!

Scott lesütötte a szemeit. Mikor jött, még sütött a nap.

– Chrisnek igaza van, annyi mindent köszönhetek magának, ennyibe még csak nem halok bele – viccelődött, de ezen valahogy senki nem akart nevetni. – Addig behívnád Carlát? – nézett Christopherre. – Alig várom, hogy halhassam, mi történt a nagyvilágban – mosolygott.

Scott csodálta a férfi erejét. Ismerte Carlát, a házvezetőnőt. Ritkán tudott hallgatni, és szerette megosztani gondját-baját. Még az sem zavarta, hogy egy milliomos a főnöke.

– Na, gyere! – intett felé Chris, mire megadóan bólintott.

– Vigyázzon magára! – nézett vissza Walterre, majd kisétált a szobából.

Az autóban némi idegesség lett rajta úrrá, Christopher jelenléte mindig ezt hozta ki belőle. A férfi már sokadik alkalommal vitte haza, bár ő sose kérte. Kedves volt tőle, de akkor is... túl fura. Nem értette, miért közeledik felé. Miért néz rá néha olyan tekintettel, mintha a következő pillanatban az ágyába akarná cipelni? Miért mosolyog rá folyton?

Ráadásul ki nem állhatta a viccelődéseit. Amikor arról beszélt, hogy a szemei olyanok, akár az olvadt csokoládé, vagy, hogy szívesen beletemetné az arcát a nyakába. Viszont olyankor utálta a legjobban, mikor megérintette a kezét búcsúzáskor, mert olyankor nem tudta maga előtt letagadni, mennyire jólestek neki az érintései, s közben magát ostorozta, mert becsapta az öreget, hiszen tudta nélkül kicsit elédesgette a szerelmét. Akkor is, ha mindig elhúzta a kezét, és semmi jelét nem adta annak, hogy ő többet akarna. Legalábbis remélte, hogy semmi jelét nem adja.

Ha nem lett volna olyan fontos, hogy fizetni tudja a tanulmányait, és hogy édesanyja kísérleti gyógyszereibe is beszálljon, talán más munkahelyet keresett volna. De Walter mellett azt csinálhatta, amit hivatásának választott. Lehet, hogy még nem orvos, de egyszer az lesz. Most csak felügyeli, hogy minden rendben menjen a dialízis során.

Maga a férfi is végezhetné saját magának, hiszen minden betegnek felajánlják ezt, de Walter mégis őt választotta. Nem tudta, miért, talán a tanára miatt, akinek ő volt a kedvence, netán a tanulmányi eredményei miatt, vagy csak ráérzett a melegségére, és kellett valaki, aki megérti őt, és nem fecsegi ki a titkait.

– Min gondolkodsz? – nézett rá Christopher, miközben megállt a pirosnál.

– Walteren – bökte ki önkéntelenül.

– Volt valami gond ma?

Scottot meglepte a férfi hangjából kicsendülő aggodalom. Sose mutatta, hogy aggódna a férfiért. Ellenben a tekintete mindig ellágyult, ha Walterre pillantott. Néha azt kívánta, bárcsak őrá is így nézne. Ne csak szenvedéllyel, hanem szeretettel.

– Nem, dehogy. Minden rendben volt.

– Akkor jó – biccentett. – Köszönöm, hogy vigyázol rá.

– Ez a munkám.

– Tudom, de akkor is.

Scott azon gondolkodott, talán ez lenne a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze, ki is ő valójában Walternek, de túlontúl személyesnek érezte a kérdést.

– Édesanyád hogy van? – érdeklődött a férfi.

– Most kicsit jobban, de várjuk a gyógyszerek mellékhatásait.

– Szükségetek van valamire? – nézett rá kérdőn.

– Nem, megoldjuk.

– A suli hogy megy?

– Tanulok ezerrel.

– És mikor kapcsolódsz ki? – fürkészte tekintetével a fiút.

– Szoktam kikapcsolódni – húzta fel az orrát, s elfordította a fejét, hogy kibámuljon az esőbe. – Vannak barátaim. Néha elmegyünk sörözni.

– Akkor meginnál velem valamit?

– Nem – vágta rá azonnal, talán túl gyorsan is, s ezt Christopher is észrevette, mert mikor a szeme sarkából odapillantott, látta, hogy mosolyog.

– Mikor fogsz végre egyszer igent mondani nekem?

– Sohanapján kis kedden? – duzzogott. Nem értette, miért, de zavarta, hogy a férfi, aki alig pár évvel volt idősebb nála, ennyire magabiztosan hiszi, hogy csak azért, mert gazdag, jóképű, máris a karjaiba omolna, mint valami giccses Hollywood-i filmben. Azt csak szeretné.

– Nagyon konok tudsz ám lenni, tudod-e?

– Bagoly mondja verébnek – szűrte a fogai között, miközben hátradőlt, s behunyta a szemeit. Hallgatta a surrogást, az ablaktörlő hangját, s egyre lassabban vette a levegőt, elaludt.

Mikor kinyitotta a szemeit, Christopher arca olyan közel volt hozzá, hogy érezte a dezodorja illatát. Talán azelőtt fújta be magát, mielőtt Walterhez indult? A férfi tekintete szinte perzselte a bőrét. Égszínkék szemei sötétebbé váltak. Próbált elhúzódni, de a feje már így is az üléshez préselődött.

– Mit művelsz? – kérdezte fojtottan.

– Amire már jó ideje várok – mondta rekedten.

Meglepte a férfi hangjából kiszűrődő leplezetlen vágy. Scott behunyta a szemeit, s kalapáló szívvel várta a támadást. Érezte a férfi mentolos leheletét, mely egyre csak közeledett. Ajkait összeszorította, mindenképpen tiltakozni akart, bármi fog történni. Akkor is, ha minden porcikája Christopherre vágyik. Ám amikor nem történt semmi, kinyitotta a szemeit. A férfi komor tekintete fogadta.

– Sajnálom – húzódott el. – Azt hittem, te is akarod.

Scott arca elvörösödött.

– Fordulj fel! – vágta neki sértetten, miközben kinyitotta az ajtót, s kiszállt az autóból.

– Scotty! – kiáltott utána, de nem követte, ő pedig a verandához futott. A cseppek megállíthatatlanul koppantak a fején.

Szíve a torkában dobogott, mire megállt a bejárati ajtónál. Visszafordult, hátha a férfi már elment, de a kocsi fényszórói még ott világítottak.

– Bárcsak kapna már új vesét Walter, és gyógyulna meg! – visszhangozta magában, és akkor már nem lenne szükséges, hogy találkozzon Christopherrel. De vajon tényleg ezt akarná? Igen. Nem. Talán.

~

Amikor belépett a házuk ajtaján, az anyja köhögése kihallatszott az előszobába.

– Minden rendben? – kiáltotta, s már rúgta is le a cipőjét. Beviharzott a nappaliba, ahol édesanyja a televíziót nézte.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – tette a kezét a szája elé, s újból köhögött.

– Mikor kezdődött? – fürkészte a szemeivel.

– Pár másodperce. Csak kiszáradt a torkom. Scotty, nyugi! Rendben vagyok.

– Biztos? – próbált megnyugodni, de szíve éppoly hevesen vert, mint percekkel előtte, csupán most az aggodalomtól.

– Ezer százalék – mosolygott.

– Készítsek vacsorát, vagy vessem meg az ágyad?

– Köszönöm, nővér, de azt hiszem, erre még jómagam is képes vagyok – öltötte ki a nyelvét.

– Anya, ne már! – ült le mellé, s hagyta, hogy átölelje, mintha nem is a huszonkét éves fia, hanem a kis tökmag lenne, aki imádott befészkelődni az anyja ölébe. Cheryl megcsókolta a homlokát, s halkan köszönetet mondott neki.

De mit köszön, mikor ő sokkal többet kapott, mint kaphatott volna az élettől. Szeretetet, törődést, elfogadást. Akkor is, mikor öt éve azzal állt szülei elé, hogy meleg. Kapott egy rossz szót, verést? Nem. Talán rásegített az is, hogy kiderült, anyja gyógyíthatatlan beteg. A melegség ténye hirtelen eltörpült mellette. Őt pedig a hír arra sarkallta, hogy pályát módosítson, és tervei innentől kezdve arról szóltak, hogy orvos lehessen. Néhány régi barátja, akiknek nem mondta el anyja betegségét, értetlenül álltak a dolog előtt. Azt beszélték, hogy majd videójátékokat fognak készíteni, de Scott utána már nem érezte ezt a legfontosabb dolognak az életében. Hogyan is lehetne, mikor az anyja beteg? Így hát eltökélte, akinek csak tud, segít. Egyetlen élet megmentése is értelmet adhat az életének. Hogy nem csinálja hiába, hogy nem tanul feleslegesen. Hogyan is érthetné ezt meg Christopher, akinek úgy látszik, mindig a szexen és a megcsaláson jár az esze? Aki valószínűleg ezüstkanállal a szájában született, akinek a bőre alatt is pénz van, és aki egy milliomos párja.

– Miért gondolok már megint rá? – zsörtölődött magában, miközben anyja végigsimított a hátán.

– Mi a baj? – húzódott el, s érdeklődve figyelte egyetlen fiacskáját.

– Miből gondolod, hogy baj van? – nézett rá meglepetten.

– Ebből – nyomkodta meg a szemöldökei közötti területet. – Amikor valami bánt, mindig megjelennek itt ezek a kis ráncok – mosolygott.

– Miért veszel észre mindent? – bosszankodott, s felállt, hogy kimenjen a konyhába innivalóért, de Cheryl nem tágított.

– Talán mert az édesanyád vagyok? – sétált utána. – Szóval?

– Mi az, hogy szóval? Nincs semmi – füllentette.

– Ja, én meg nem vagyok beteg, csak szimulálok.

– Haha – nézett anyjára szúrós szemekkel.

– Bökd már ki! – kérlelte. – Meghalok, ha nem tudom meg.

– Anya! – fújtatott.

– Oké, ezt nem úgy értettem – kuncogott. – De mondd már, mi a baj? Pasi-ügy? – Scott elfordította a tekintetét, mire az anyja izgatottan dobolni kezdett a konyhapulton. – Úgy tudtam! – nevetett fel, s fia nem értette, minek örül ennyire. – Ismerem? Jóképű? Mikor mutatod be?

– Anya, kérlek, nyugodj meg! Nem fogom bemutatni, mert semmi közöm hozzá, tényleg. Ő a betegem párja, azt hiszem, vagy valami ilyesmi.

– Ó – komorult el Cheryl. – De jóképű? – kérdezte úgy, mintha nem is számítana, miközben itta a fia szavait.

– Dehogy, ronda, mint a bűn – füllentett újból. Anyja észrevette ezt, ám nem szólt semmit.

– Ha szeretnél beszélni róla, én itt vagyok...

– Tudom – mondta azonnal.

– És nem szeretnék lemaradni az életedről, míg itt vagyok...

Scottot hirtelen elöntötte a bűntudat.

– Ne haragudj, de ez tényleg reménytelen! Mármint ő gazdag, és egy milliomos párja. Mellesleg kikészít, mert nem képes komolyan venni Walter betegségét. Úgy tesz, mintha semmi baja nem lenne. Mindenből viccet csinál, és mindig jókedvű. Semmi gondja nincs, mármint Walter betegségén kívül.

– Fiam, mennyire ismered ezt a férfit? Beszéltél már igazán vele?

Scott nem akarta bevallani az anyjának, hogy ha kettesben vannak, akkor Christopher általában megkörnyékezi. Persze mesélt egy-két dolgot magáról Walternek, amit úgy látszik, továbbadott a férfinak. De hát mit is képzelt, hogy titkolóznak egymás előtt? Talán azt is elárulta neki, hogy néha hozzáér és megfogja a kezét? Ma vajon este elárulja, hogy meg akarta csókolni? Talán Walter szemet huny efelett? Elnézi, hogy a férfi, akit szeret, mások után fut? Bárcsak ne érezné ezt a féltékenységet, ami mardossa, mikor meglátja azt a szeretetteljes pillantást, mikor megpillantják egymást! Bárcsak ne vágyna arra, hogy Christopher őrá nézzen úgy, őt csókolja meg! Sosem volt harmadik, és most mégis... Miért hitte azt, hogy ő különb másoknál? Hogy ő a hűség mintaképe, miközben szemet vet olyanra, akinek párja van...

– Scotty, hé, jól vagy? – lépett oda édesanyja. – Nagyon elgondolkodtál.

– Ne haragudj, de nem akarok erről beszélni! Most muszáj leülnöm tanulni, holnap vizsga.

– De ha mégis meggondolnád magad, akkor itt vagyok.

– Tudom – bólintott, s miután puszit nyomott édesanyja arcára, felsétált a szobájába.

~

Walter kinyitotta a szemeit, s elmosolyodott, mikor Carla helyett Christopher arca fogadta.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi némi aggodalommal a tekintetében.

– Mintha lefutottam volna húsz mérföldet. Szóval, mint mindig.

– És a fájdalom?

– Kicsit jobb. Azt hiszem, hatott a fájdalomcsillapító.

Christopher leült az ágy szélére, majd elmesélte, milyen napja volt a cégnél. Fogta a férfi kezét, miközben látta, ahogy egyre kevésbé tud koncentrálni, s csak sodródik az álmosság felé. Mikor Walter szuszogni kezdett, homlokon csókolta.

– Legyenek szép álmaid – suttogta –, apa!