(Lando Norris)

Szemei az eddiginél is szomorúbbak lettek, a sok fájdalom és könny ellenére még is mosolyt láttam az arcán. Aztán egyszer csak szeme helyén csak a fáradt bőre maradt.

"Ez nem lehet. Neeeemmmm"

"Lando! Itt most a mentőkkel nem sokra mész, itt van ezer kocsi, vigyük most azonnal kórházba!"

Minden félelem és esetlenség kiszállt belőlem, hiszen tudtam, hogy szüksége van rám. Segítenem kell neki, tennem kell érte, ha még életben akarom látni.

Felkaptam a karjaim közé és szaladni kezdtem Charles után. Míg ő vezetett, addig én hátul szorongattam a kezeimben a lányt, és megállás nélkül csak beszéltem hozzá, válasz azonban nem jött.

"Mit tettem..? Mit tettem...?"

"Haver, nem lesz gáz, hidd el! Túl fogja élni!"

Nem érdekelt mit mondd. Úgy koncentráltam, hogy szinte már fel sem tűnt, hogy hozzám beszél.

Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Nem tehettem volna ezt vele. Mert csak nekem köszönhető, hogy most itt tartunk. Nem szabadott volna a közelébe mennem, én pedig nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ha uralkodok magamon, akkor most nem lennénk itt. Akkor nem tartanám félholtan a kezem között a lányt, akit annyira szeretek, hogy akár meghalnék helyette.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, amióta eljöttünk a helyszínről. Én csak szorítottam a sebet a kezemmel, hogy minél kevesebb vér hagyja el a lány testét.

"Azonnal hívjanak egy orvost, meglőtték!"

A kezemből elvéve a lányt talán az összes eddig elnyomott félelem egyszerre tört rám. Szorongtam és úgy éreztem, hogy sosem kerülök ki ebből az örvényből. Reménykedjek és higgyek, de hogyan? Hogyan, amikor a dolgok mindig rosszra fordulnak, és sosem tudom helyrehozni őket.

"Hé Lando, te sem vagy valami jó bőrben! Vizsgáltasd meg magad, tesó!"

"Dehogy is! Van ennél nagyobb gondom is, kit érdekel mi van velem? Ennél több ütést is kaptam már... Most nem érdekel más csak, hogy ő legyen rendben!"

"Azért ez nem így működik. De nekem most vissza kell mennem, muszáj ott lennem az embereimmel. Kitartást, és hívj, ha van valami. Vagy, ha segítség kell."

Bólintottam. Mert ennyit tudtam tenni.
Kit kéne hívnom most? Még telefonom sincs. Fejből csak anyám számát tudom, aki jelenleg biztosan Angliában van. Vagy kitudja... Lehet, hogy itt maradtak azok után, hogy nem tudtak rólam semmit.

Odasétáltam az információs pulthoz, hogy kerítsek egy telefont, vagy bármit, ahol esetleg jelezni tudok valakinek

"Kaphatnék egy telefont, ahol tudnám tájékoztatni a hozzátartozókat, hogy itt vagyunk?"

"Elnézést, de nem adhatok ki semmilyen készüléket nem itt dolgozó embereknek"

"Kérem. Nagyon fontos lenne..."

A velem szemben álló középkorú ápoló körbenézett a folyosón, majd elhúzta a száját és intett, hogy kövessem. Miután elértünk egy üres szobába, a falon lévő telefonra mutatott és elindult az ajtó felé.

"Én most visszamegyek a helyemre. Kerek 5 percet kap, addig intézze el amit akar, és ez kettőnk között marad! 5 perc múlva itt vagyok."

Gondolkodás nélkül pötyögtem a telefonszámot, ami a fejemben pattogott mint egy labda, és bele sem gondoltam, hogy mit fogok mondani. Hogyan fogom előadni, hogy mi történt az elmúlt pár napban?

"Halo, tessék."

"Anya, én vagyok az, Lando"

Alig 3 másodperc telt el, anyukám pedig sírva fakadt és csak a zokogását hallottam a vonal túlsó oldalán. Úgy látszik, ma mindenkit megsiratok.

"Úr isten Kisfiam, azt hittem többet nem hallom a hangod. Hol vagy, honnan hívsz?"

"Anya most nem ez a lényeg, jól vagyok, de van egy fontosabb és nagyobb dolog ami miatt telefonálnod kéne"

"Mi? Micsoda?"

"Anya figyelj arra amit mondok! Itt vagyok a kórházban, Monacóban. Hívd fel Sebastiant meg a feleségét, hogy a lányukat meglőtték, és most látják el az orvosok. Nem tudok többet beszélni, majd még hívlak!"

Már épp indultam az ajtó felé, amikor az ápoló nyitott be rajta. Mosolyogva bólintott egyet, majd visszamentünk mindketten a helyünkre; ő a pulthoz én pedig a székekhez.

Egy egész életnek tűnt az a 30-40 perc, amíg ültem és várakoztam, mikor megláttam egy orvost, aki a hosszú folyosóról sétált ki, maszkban, köpenyben.

"Kérem, a lány, akit az előbb bevittek lőtt sebbel... Mit lehet tudni róla?"

"Maga kicsoda? Egy hozzátartozó?"

"A barátnőm. A párja vagyok."

Végigmért és bár a fél arcát maszk takarta el, még így is jól kivehető volt, hogy egy grimasz csúszott az arcára.

"Inkább menjen haza átöltözni, meg talán egy zuhany sem lenne rossz ötlet, tekintve hogy nem csak vér van magán, hanem kosz is"

Próbáltam elküldeni a büdös picsába, igazán ezt akartam tenni, de most igazat kellett adjak neki. Narának szüksége lesz rám, ha felébred, és muszáj lesz képbe lennem addigra, így csináltam egy hátra arcot és elindultam a lakásomra. Illetve ez lett volna a terv, de a bejáratnál anyukámmal találtam szembe magam.

Kezei szatyrokkal voltak tele, majd amint meglátott el is dobta azokat.

"Édes fiam!!!"

Úgy borult a karomba, mintha tényleg meghaltam volna és most újjáéledtem volna.

"Anyu, nyugodj meg, nincs semmi baj!"

"Már hogy ne lenne, hogy nézel ki jézusom? Több a lila folt rajtad mint a rendes bőrszín. Azonnal menjünk haza, hogy pihenhess."

"Megkérnélek valamire, míg haza megyek, hogy rendbe tegyem magam, addig te itt maradnál? Csak, hogy legalább valaki legyen itt. Szóltál az anyjáéknak?"

"Persze, azt mondta indulnak azonnal, és igen itt maradok drágám, de te csak pihenj otthon."

Innentől kezdve pedig felgyorsultak az események. Haza indultam, lezuhanyoztam, átöltöztem és bekentem a zúzódásaimat krémmel, ami enyhíti a fájdalmakat. Mert voltak, csak eltörpültek az mellett, hogy a lány szenvedése sokkal jobban fájt számomra, mint pár zúzódás.

Aztán jött a hideg zuhany. Visszamentem a kórházba, majd anyukámmal találtam magam szemben, aki szintén sírt, csak úgy ahogy nem sokkal előtte magára hagytam.

Lesápadtam.
Nem tudtam megszólalni, főleg amikor megláttam a mellette ülő családot. Nara anyja teljesen magán kívül volt, mint aki napok óta nem aludt, az apja pedig ott guggolt a fal mellett kezeit fejének támasztva, és a zokogó feleségét nézte megállás nélkül.

"Mi.. Mi történt?"

Seb felállt, majd felém sétált és fejével a kijárat felé biccentett. Egészen a kórház előtti padhoz sétáltunk, majd leültünk rá mindketten.

"Ó csak mondd, hogy életben van..."

"Életben van, de semmire nem emlékszik. Tudom, hogy mi van, vagy volt köztetek. Elmondta anyád is és apád is azok után, hogy Nara is eltűnt."

"Mi az, hogy nem emlékszik?"

"Amnéziás lett, nem biztos, hogy valaha is eszébe fog jutni az ezelőtti élete."

"Ne baszakodj velem, Seb"

"Kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetet, így is elég nehéz ez. Csak arra kérlek, hogy ne zavard még jobban össze, lépj ki az életéből, mintha nem is léteztél volna."

Egyedül maradtam. Éreztem, ahogy teljesen kiszáll belőlem az élet. Órákig ültem a padon, miután ő felállt, és visszament a lányához. A lányhoz, akinek fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Hogy milyen napokat éltünk át együtt és, hogy mennyi boldogságot adott nekem és én is neki.