Az emeletről visszatérve a szüleink közé feltűnően hideg volt a levegő.

"Gyere Lando, indulnunk kell"

Szólt Adam a melletem álló fiúnak, én pedig értetlenül néztem rájuk.

"Ilyen gyorsan? De hát be sem fejeztük még"

"Fontos üzletre kell szaladnunk, én is velük megyek"

Csatlakozott apám melléjük, majd mind a hárman kisétáltak a lakásból. Lando egy bánatos pillantást vetett rám de érthető okokból sehogy nem tudtunk egymástól elköszönni.

Hát azt hiszem, hogy ma egyedül alszom.

"Gyere ülj le mellénk. Folytassuk a vacsorát"

Nem sok étvágyam maradt a továbiakban ezért amiket lehetett bevittem a konyhába és mosogatni kezdtem.

"Drágám van mosogatógép"

"Tudom, de így legalább lefoglalom magam egy kicsit"

"Ne szomorkodj édesem... Hamar fogtok újra találkozni, ebben biztos vagyok"

Cisca együtt érzően simogatta meg a vállam, majd mosolyogva összekacsintottak anyukámmal.

"Sosem gondoltam volna, de örülök, hogy a te fiad került végül a lányom mellé"

"Hát még én! Jobb barátnőt nem kívánhatnék neki! Nagyszerű lányod van, Kika"

Kacagva hallgattam végig amit a két nő beszélt. Aranyosak, hogy így örülnek nekünk.

Vajon apám is beletörődik majd, és megnyugszik?

Miután végeztem a konyhában és eltakarítottam mindent, amit elkellett felsétáltam Titihez és még egy kicsit játszottam vele.

"Megígéred nekem, hogy elvisztek majd gokartozni?"

"Megígérem, kincsem! Együtt megyünk és versenyzünk egy jót"

"Kirááály!"

Hatalmas ásítások hagyták el a száját, így elpakoltuk a kisebb kocsikat, játékokat a szobájában és befektettem az ágyba.

"Nana olvasol a kedvenc könyvemből?"

"Persze, ebből?"

Mutattam fel neki "A kis herceg" című könyvet, mire ő tapsikolni kezdett apró kezeivel. Végül addig tartott a meseolvasás, hogy elaludtam én is mellette és korán reggel keltem fel.

Anyukám az ágy szélén ült, szeme kisírt volt, arca vörös. Nyugtalan volt és szomorkás.

"Anyu, baj van?"

"Tudnánk beszélni a nappaliban édesem? Titit hagyjuk még aludni"

Követtem őt egészen a nagy kanapéig, majd leültünk egymás mellé.

"Szívem. Nincs nagy baj, de apád és Carlos megsérült"

Hatalmasra tágultak a szemeim. Hogy mi van?
Egy szót sem tudtam szólni. Nem tudtam, hogy mit kéne kérdeznem vagy mondanom.

Félelem áradt szét bennem és éreztem, hogy elkezd nyomás telepedni a mellkasomra.

"Mi...MI??? Mégis mi történt? Hol vannak most?"

"Carlos fekszik, apád a korházban"

Kórház???

"Nem azt mondtad, hogy nincs nagy baj? Ez nem éppen úgy hangzik"

"Nincs baj, tényleg. Carlosnak csak zúzódásai lettek, apádnak pedig össze kellett varrni két sebét, utána pedig bent tartották teljes átvizsgálásra"

Lando és Adam. Együtt mentek el, ők is ott voltak. Csak ez után jutott az eszembe, hogy akár ők is megsérülhettek.

"Norrisék?"

"Róluk nincs infóm semmi"

Árgondolatlanul kezdtem el kiszaladni Carloshozés éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. egyből a kilincsért nyúltam, de az zárva volt, így nem tudtam bejutni.

Kopogni, dörömbölni kezdtem, itt pedig már a könnyem is összegyűlt a szememben.

"Carlos kérlek nyisd ki... Nyisd ki..."

Pár percbe beletelt, míg Carlos kinyitotta az ajtót, én pedig egyből a nyakába ugrottam. Apró szisszenés hagyta el a száját, majd egy kicsit arrébb tolt magától.

"Áhhhh... Ez egy picit fájt"

Fején egy kisebb lila folt ékeskedett, viszont pólója alul a kezén is sok kilógott a nyakán is és gyanítom, hogy a hasa is tele volt vele.

A szívem összeszorult egyből, borzalmas fájdalmai lehetnek, ahogy apámnak is.

"Carlos, Lando????? Valamit mondj róla kérlek..."

Elsétált a kanapéhoz, majd óvatosan és nagyon lassan ráfeküdt.

"Pihenj egy kicsit, majd keresni fog"

Nem nézett a szemembe. Fura fejet vágott és nem nézett rám, kerülte a tekintetem, pontosan úgy, amikor sumákolni szokott vagy nem akarja elmondani a választ a kérdésemre.

"Carlos! Válaszolj!!!"

"Nem tudok róla semmit! Szó szerint semmit! Rohadt nagy balhéba keveredtünk tegnap este és mindenki amerre tudott arra menekült. Nem tudok semmit róluk, én apáddal együtt léptem meg"

Pontosan ettől féltem. Amióta ismerem a hátterét a munkájuknak, azóta bennem van, hogy mi lesz, ha történik valami velük.

Mit fogok tenni, ha komolyabb baja esik és én nem tudok mellette lenni?

"Ezt nem teljesen értem. Senki nem nézte meg, hogy haza ért-e? Hogy biztonságban van-e? Egyikőtök sem hívta fel telefonon vagy üzent neki?"

Carlos csendben ült mellettem, nem válaszolt és ahogy az előbb sem emelte rám a tekintetét, úgy most sem.

Legszívesebben üvöltöttem volna, kiabáltam volna, bármit, amitől a bennem felgyülemlett idegesség távozik.

Szó nélkül felálltam és a garázsunk felé vettem az irányt. Amióta felkeltem addig nem jutottam el, hogy megfürödjek vagy fogat mossak de ez érdekelt a legkevésbé, az igazat megvallva.

Az autóba bepattanva egyenesen Lando háza felé vettem az irányt, közben a telefonomon próbáltam hívni, de az kisípolt.

"Ezt nem hiszem már el!"

Idegesen indítottam újra és újra a hívást minden sípolás után.

Tegnap azon idegeskedtem, hogy nem tudunk együtt aludni ma reggel pedig azt sem tudom, hogy egyáltalán életben van-e.

A házához érve pedig ismét csalódás ért, ugyanis senki nem nyitott ajtót. Szinte már rugdostam, hátha csak nem hallja de ennél a zajnál ezt a lehetőséget inkább már kizárnám.

Ezek után tanácstalanul ültem be az autóba, és csak sírtam magam elé nézve.

A korház. Talán ő is ott van úgy, ahogy apa is és őt is meg kéne néznem attól függetlenül, hogy tudom, hogy jól van.

Ha eddig nem volt, majd most biztosan lesz csekkem gyorshajtás miatt, hiszen nem egy trafi alatt mentem át a megengedett sebességhatár felett. De őszintén nem érdekelt, csak az, hogy tudjam biztonságban vannak.

A recepciós pultnál bediktáltam apám nevét, és miután kiértetlenkedte magát a hölgy, miszerint csak családtagok látogathatnak közölte, hogy kövessem.

Az ajtóra nagy betűkkel ki volt írva, hogy privát korterem, de ezt akkor is észrevettem volna, ha semmilyen jelzés nincs az ajtón. Nagyon más volt mint a többi fehér rideg szoba. Itt homok színű volt a fal, a bútorok sötét barnák. Nem keltett kórház érzést.

Apámra terelődött a tekintetem, aki az ágyban feküdt és csak úgy, mint Carlos, ő is tiszta lila folt volt.

"Nara, te mit keresel itt?"

Egyből felült az ágyban, pedig láthatóan fájdalmai voltak. A nővér magunkra hagyott, én pedig belekezdtem a számonkérésbe.

"Apa én tudom, hogy mindig azzal jössz, hogy ne mélyedjek bele a dolgaidba mert az nem az én világom és nem nekem való. De kérlek, mondd el mi történt. És a legfontosabb, hogy jól vagy? És mi van Landoval, vagyis Norrisékkal?"

Az utolsó kérdésre azonnal felém kapta tekintetét, és idegesség fogta el.

"Mi közöd van Landohoz?"

"Én csak... Érdeklődöm, a te állapotodból kiindulva. Este még együtt vacsoráztunk, most meg a kórházban fekszel róluk meg semmi hír"

"Adam reggel volt bent nálam, nem volt különösebb baja, viszont Landorol nem tudok semmit és ő sem"

Nagyot sóhajtva ültem le egy székre. A csend úgy állt be közénk, mintha soha nem is beszéltünk volna.

"Mikor engednek haza?"

"Nem tudom, talán holnap. De miattam ne aggódj, megmaradok"

"Akkor gondolom nem mesélsz semmit..."

"Nem viszlek bele ilyenekbe kölyök, felejtsd el.. Védeni szeretnélek, amíg tudlak"