(Lando Norris)

"Lando!

Köszönöm ezeket a csodás együtt töltött napokat, soha életembe nem voltam még ilyen boldog mint az elmúlt időszakban. Míg a szüleimnek évek alatt nem sikerült elérni hogy emlékezetessé tegyék pár napomat, addig neked sikerült alig pár nap alatt. Bárcsak tudnád hogy mi van bennem, akkor biztosan megértenéd amit most teszek. Sajnálom és kérlek ne haragudj rám, amiért itt hagylak és befejezem ezt az egészet. Nem vagyok szerelmes és nem érzem azt amit kellene éreznem. ezért inkább elmegyek, még mielőtt nagyobb fájdalmat okoznék neked. Köszönöm hogy mellettem voltál és mindig számíthattam rád. Sosem felejtelek el!"

"Mi a szart csináltatok?"

Kérdeztem a konyhában álló emberektől feldúltan.

"Hogy érted, hogy mit csináltunk?"

Kérdezett vissza apám, azonban anyámat elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam mikor hazudik vagy sumákol.

Szépen lassan elfordult tőlem és elkezdett mosogatni. A vicc az, hogy egy darab koszos tányér nem volt ott, hanem a tiszta edényeket mosta át.

"Elmentem itthonról és mire haza értem addigra Nara eltűnt. Minden tökéletes volt addig, ameddig te meg nem jelentél. Szóval halljam, mit mondtál neki?"

"Nem mondtam semmit neki. Ő kért meg, hogy vigyem ki a reptérre"

Vajon igaz lenne?
Tényleg ő mondta volna, hogy el akar menni? De hisz minden olyan jól alakult, olyan boldogok voltunk. Vagy a tegnap este. Talán az rontott el mindent. Túlságosan is elsiettük a dolgokat.

Magam elé bambulva ültem le az asztalhoz és szinte megszűnt létezni minden körülöttem. Olyan értelemben, hogy hiába beszéltek hozzám, mintha lemerültem volna a víz alá, semmit nem értettem.

"Nekem viszont indulnom kell Monacóba. Egy óra múlva indul a magángépem"

Köszönés nélkül sétált ki az ajtón, bár azt se érdekelt volna, ha köszön. Szerencsétlennek érzem magam, úgy érzem, hogy az egész világ ellenem van.

Anyukám lépett mellém és egy bögre meleg teát tett le mellém. Szótlanul ült mellettem és csak figyelt. Képtelen voltam a szemébe nézni, megalázónak érzem a helyzetet.

"Azt hittem szeret. Mindenkiben csalódok, pontosan ezért nem engedtem közel eddig senkit magamhoz"

"Kicsikém. Narával nincs semmi baj, próbáld másik oldalról megközelíteni a dolgokat"

Carlost kezdtem el SMS-ekkel bombázni, de egyikre sem kaptam választ. Mintha őt is elnyelte volna a föld.

"Vissza megyek Monacóba"

"Ilyen hamar? Maradj még egy kicsit"

"Nincs miért maradnom anyu, inkább dolgozok. Az elveszi a figyelmem"

Anyukámat megölelgetve vettem irányt a szobám felé, hogy összekészüljek.

Igazából nem dolgozni akartam, hanem kideríteni, hogy hol a fenében van Nara. Hova mehetett? Ha Monacóba, akkor Carlos biztos tud róla, de akkor miért nem válaszol nekem? Ha viszont nem Monacóba, akkor meg mégis hova?

Minden dolgot bedobáltam a bőröndömbe, majd lesiettem vele a lépcsőn.

Savannah tekintete állított csak meg, szavak nélkül is láttam az együttérzést az arcán. Nem kérdeztem tőle semmit, egy mosolyt intéztem el felé és elhagytam a házat.

A repülőn csak még jobban felhergeltem magam, így mire Nizzába értem addigra több volt bennem a harag, mint a szomorúság.

Lehetséges, hogy ennyire félreismertem volna őt és igazából semmit sem érzett irántam, csak játszott velem?

Taxit hívtam és a lakásomra vitettem magam ahol kipakolás nélkül egy kocsikulcsot fogtam, majd beleültem és Carlos felé vettem az irányt.

Nem tudom minek örültem volna jobban, ha Nara ott lenne, vagy ha nem. Ha most lekapcsolnának a zsaruk gyorshajtás miatt nem biztos, hogy megúsznám a pénzbüntetéssel, lehet hogy a jogsim is elvennék.

Mielőtt bekopogtam volna az ajtón perceket álltam töprengve, hogy mit is kéne mondanom.
Erőt vettem magamon és kopogás nélkül benyitottam.

A szívem szinte kiakart ugrani a helyéről, amikor megláttam a lányt, méghozzá az én pólómban. Eldöntöttem, hogy hidegen fogom kezelni a helyzetet és ahogy ő elhagyott én olyannyira nem fogok sem keresni, sem könyörögni, hogy beszéljünk, na ez itt meg is dőlt.

"Nara! Te hogy gondoltad, hogy csak így ott hagysz? Egy levél és ennyit érdemlek?"

Először felpattant a kanapéról, laptopját leejtve majd teljesen zavarba jött. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek egyáltalán nem számított rám.

Csak pár másodpercig nézett rám de tisztán kitudtam venni, hogy a szemei kisírtak voltak és szomorúak. Elfordította a fejét és kérdésemre nem kaptam választ.

"Tehát már beszélni sem beszélsz velem? Szép.. Nem tudom, hogy mi történt abban a pár órában, ami előtt elmentél, de őszintén nem is érdekel. Aki ilyen könnyen lemondd rólam, annak sosem voltam igazán fontos. A telefonod meg ott hagytad"

Ahogy kimondtam az utolsó mondatot a készüléket a kanapéra dobtam, én pedig kisétáltam nem csak a lakásból, hanem a lány életéből is.

Hazafelé megálltam egy italboltban és két üveg whiskyvel tértem haza. Ha más nem, akkor majd ez elfeledteti a bánatom egy kis időre.