Család.
Egy szó, ami összeköti az embereket.
És ha már a családnál tartunk, vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy együtt töltik a mindennapokat, együtt mennek nyaralni, moziba, vagy szilveszterezni? Ez az, amit én sosem tudok meg.

Itt van például ez a szerencsétlen Luna, a tipikus bajos csajokból kilépett Regina George. Maga az ördög, mégis irigy vagyok rá.
Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. Mindig mindent a családjával csinál. Reggel hozzák az iskolába, délután érte jönnek. Délben együtt ebédelnek, hétvégén mindig posztol valahonnan és mindig a családjával van.

"Nara kedves, te pihenni jöttél be, vagy figyelsz is az órán?"

Hihetetlen ez a nő. Mindig engem vesz észre. Nyílván ez is azért van, mert se apám, se anyám nem tolta még be a képét amióta ide járok, így pikkel rám.

Mit gondolhatnak ezek rólam? Se egy közös kép, se egy közös ebéd, azt sem tudják, hogy hívják őket. Lehet azt hiszik nincsenek is szüleim. Bár ezen nem is lepődnék meg, hiszen még a legjobb barátnőm se látta őket.

Sok ember hiszi azt, hogy tökéletes életem van. Igen, ha valakinek az tökéletesnek számít, hogy amire rámutatok megkapom, akkor valóban az. Ám a háttérben közel sem ilyen csodás a helyzet, csak ezt senki nem látja.

Szeretem a szüleimet, ugyanakkor azt gondolom, hogy nem végezték jól a nevelésemet. Mondhatjuk, hogy nem nekik köszönhetően lettem az az ember, aki ma vagyok.

Anyukám mindig otthon van, amolyan háztartásbeli. Szóval épp elég ideje lenne rá, hogy elkísérjen bárhová, vagy egy kis időt együtt töltsünk de nem. Mi sosem mutatkozunk együtt.
Az okát pedig a mai napig nem tudom, hogy miért.

Apukám folyamatosan a munkájával van elfoglalva. Nem tudom, hogy mit dolgozik, ha ez a téma felmerült eddig, akkor mindig csendre lettünk intve. Ő mindig elfoglalt de csak akkor, ha rólunk van szó. Emlékszem, amikor megkértem, hogy jöjjenek el megnézni a farsangi bált, amikor kezdtem az első osztályt: "Most nem lehet, apád dolgozik".

Egy boldogságom van, amiért szívesen járok haza, az pedig a testvérem Thomas Calvo V., Titi. Mindketten ugyan úgy éljük a napjainkat, annyi különbséggel, hogy engem száműztek 4 éve Monacóba, egy bentlakásos iskolába.

"Nara Calvo! Az utolsó felszólítást kapja meg, egy hét van az iskolából. Mondanám, hogy jelentem a szüleinek a magatartását de fogalmam sincs kik ők, úgyhogy ez nehezen sikerülne...."

Auch...

"Elnézést Tanárnő! Figyelni fogok"

Ennél megalázóbb mondat ki sem csúszhatott volna a száján... Édesanyám Francisca Calvo, de mindenki csak Kikának hívja, ahogy mi is. Fogalmam nincs miért nem hívhatom anyának de kiskorunk óta így lettünk nevelve.

Ugyan ez a helyzet apukámmal. Az ő neve Sebastian vettel, azonban apa helyett csak Sebnek hívom.

Nara Calvo V.
Ez a teljes nevem de azt, hogy miért nem írták ki hivatalosan a Vettel nevet sosem mondták el.

A csengő hangja szakította meg gondolkozásomat, ami az óra végét jelentette.
Táskámat a hátamra kapva igyekeztem ki a folyosóra, ahol legjobb barátnőm terme felé vettem az irányt. Ő itt lakik Monacóban én viszont ma visszarepülök Németországba.
Nem tudom mit hoz a jövő, hol fogok lakni, hol fogok dolgozni de egy biztos: hozzá még sokszor visszajövök.

"Nara, úgy fogsz hiányozni!"

"Clemi... El sem tudom mondani te mennyire. Mintha a testvérem lennél már!"

"Mit szólsz, ha jövő hétvégén elutazom hozzád, kiveszünk egy szobát valahol és csapunk egy hatalmas partit?"

"Jó, megpróbálom megbeszélni a szüleimmel, hogy lehetünk-e nálunk"

"Hagyjad, mesélted, hogy milyenek. Ne csináljunk ebből problémát"

Hosszú ölelés után elváltunk és mindenki elindult a saját útjára. Az iskola előtt várt a szokásos fekete Range Rover a sofőrrel a kormány mögött. Carlos. Az elmúlt négy évem minden napján ő furikázott, ha valahova mennem kellett.

"Senorita, a bőröndök a kocsiban vannak"

Szólt hozzám a spanyol, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját. A mindig jóképű Carlos ma is ugyan úgy öltönyben várt, mint aki épp most lépett ki egy tárgyalásról. Egyenesen a reptérre mentünk, majd a gépre felszállva meglepődve néztem az előttem ülő férfit.