Eltelt egy év.
Mindenhonnan letöröltem magam az interneten, és úgy kezdtem új életet, mintha a világon senkit sem ismernék. Új telefonszám, új e-mail cím, semmit sem akartam a múltamból látni. Egy kép kivételével mindent kitöröltem, az pedig az első közös képünk volt Landoval.

Az egyetemen sikeresen elvégeztem két félévet, és készen álltam arra, hogy vissza térjek Monacoba a családomhoz, hogy együtt töltsünk egy kis időt.

A lelkiállapotom ugyan javult, de nem elfelejtettem, hogy mi történt, hanem inkább csak beletörődtem. Nem akartam magam köré senkit, akihez szorosan kapcsolódnék újra.

Lett egy osztálytársam, akivel egészen közel álltunk egymáshoz néhanapján bulizni is mentünk, kikapcsolódni, ebédelni, vásárolni. Egy ideig pszichológushoz is jártam, hogy túl lépjek a történteken, de az az üresség ami Lando után maradt bennem, azt hiszem sosem fog eltűnni.

Időközben megtudtam pár hónapja, hogy Lando apja meghalt, egy lövöldözés során. Szerettem volna felkeresni a feleségét, hogy elmondjam neki nagyon sajnálom, és ha segíteni tudok, akkor szóljon. Nem lehet könnyű elveszteni a szerelmedet és a fiadat egy éven belül.

Ugyanakkor megkérdeztem anyukámat, hogy mit gondol erről és azt válaszolta, hogy szerinte nem jó ötlet, hiszen én csak a fiára emlékeztetném. Ebben igazat adtam neki, szóval elhessegettem az ötletet a fejemből.

Bőröndömet összepakolva elindultam a reptérre, majd a lefoglalt járatom indulási helyét megkeresve vártam, hogy fel lehessen szállni a repülőgépre. Nem tartott sokáig az út, főleg, hogy az egészet végig aludtam.

A családomnak egy szót sem szóltam az érkezésemről, nem akartam hogy testőrök vegyenek körül és körbe ugráljanak mindenféle idegen emberek. A reptéren várakozó taxik közül kiválasztottam egyet, majd le beszéltem a sofőrrel, hogy mi a pontos cím. Kb. fél óra volt az út, ami nagyon gyorsan eltelt szinte már fel sem tűnt.

Hosszú percekig álltam a házunk előtt, csak néztem és saját maguktól előugrottak az emlékek.
Bármennyire is szerettem volna azt hogy a múltam lezárva maradjon és semmire ne emlékezzek, mindenki tudja hogy ez nem így működik.

A hosszú gondolkozásomból egy jól ismert hang szakított ki.

"Ezt nem mondod komolyan?"

Carlos állt meg előttem, csodálkozva bámult rám és nem akarta elhinni, hogy teljes valójában itt állok előtte.

"Nem is szóltál! Ki hozott el? Jól vagy? Mesélj már..."

Odalépett hozzám, majd szoros ölelésbe vont.
Másodpercekig el sem engedett majd végül oda súgta a fülemhez, hogy örül, hogy újra lát. Én is így gondolom, hiányzott a sok ökörködés, hülyéskedés amit együtt csináltunk. Hiányzott az érzés, amikor úgy éreztem, hogy szinte már a bátyámnak tekinthetem.

"Hiányoztatok, így úgy gondoltam, egy picit meglátogatlak titeket."

"Mesélj, hogy megy a suli?"

"Nagyon jól megy, eddig mind a két félévem sikeres volt. Sokan azt mondjak, hogyha ezt sikerült túlélnem, akkor a további négy félév sima ügy lesz. De rohadt nehéz volt, azt azért elmondom. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy feladom a picsába és keresek egy másik iskolát."

Halkan lépegettünk be a konyha felé, amikor megláttam anyukám csodálkozó tekintetét. Egyből felpattant és hozzám szaladt. Az a nő, aki még itthon is kisminkelve és kiöltözve mászkált, most melegítőben, felkötött hajjal és smink nélkül volt itthon. Azonban egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy valami gond lenne, hiszen virult és boldognak tűnt.

"Drágám, ha szóltál volna, hogy jössz..."

"Tudom, tudom... Carlos is ezzel fogadott de megoldottam."

"Titi a szobájában van, apád meg egy üzleten. De jó is, hogy jössz, mert beszélni akart veled, csak nem tudta, hogy hogyan keressen fel. Plusz, holnap este lesz egy rendezvény, ahova hivatalos az egész család. Szeretnél eljönni?"

"Ha te is jössz, akkor én is. Mennyire kiöltözős? Csak mert semmilyen csinos ruhát nem hoztam magammal."

"Oh, mindent megoldunk kincsem, ne aggódj. Indulhatunk is vásárolni, ha gondolod."

Bólintottam, majd felvittem a bőröndöm a rég nem látott szobámba, és ott hagytam a szekrény előtt. Az ismerős póló ugyan úgy hevert a széken, ahogy leraktam amikor elmentem. Sokszor eszembe jutott az a póló, amit még a fiútól csentem el, de csak a szívem fájdítottam volna, ha elviszem magammal és mindennap előhozza az emlékeket.

Másnap időben készülni kezdtünk és bár nem sok kedvem volt elmenni erre a rendezvényre, úgy voltam vele, hogy addig is velük lehetek, és kikapcsolódunk. Az mellett se menjünk el, hogy ez az első alkalom, ahol együtt jelenünk meg családként.

"Carlos minden készen van? Indulhatunk?"

Kérdezte apám az ajtónál várakozó férfit.

"Természetesen, indulhatunk."

A fiúk fekete szmokingot vettek fel, mi lányok pedig fekete hosszú ruhát.

A tömegben úgy néztünk ki, mint az Addams Family. Mindenki más csicsás, színes ruhában virított, neon sminkben.

"Nicsak, kikbe botlik az ember... Ugyan te nem emlékszel rám, de azért bátorkodom megkérdezni, hogy jól vagy?"

"Charles?"

"Ne bassz! Emlékszel rám?"

"Én... Persze! Egyébként jól vagyok, tegnap jöttem haza Angliából. Veled minden oké?"

"Persze, csak a szokásos bizniszek meg ilyenek. Elszaladok mosdóba, várj meg itt."

Apám és Carlos nem messze álltak tőlem, így feléjük fordultam, ám észrevettem, hogy valamin vitatkoznak.

"Carlos, azt mondtad, hogy elintézed."

"El is intéztem, nem tudtam, hogy így fog alakulni. Honnan tudhattam volna, hogy megváltozik a terv? Senki nem értesített."

"Oldd meg, vidd el innen valamelyiket. Feltűnő lesz, ha megjelenik."

Remek. Még egy ilyen alkalomnál is megtalálják az alkalmat, hogy ületről beszéljenek.

"Szeretnék kérni egy vodka-redbullt, bocsi inkább kettőt."

Kijavítottam magam, hiszen Charles visszaért hozzám, így nem akartam pofátlannak tűnni, hogy neki nem kérek semmit.

"Ettől fejre állunk és lehet, hogy még arra is emlékezni fogsz, amire eddig nem sikerült."

"Hát ezt meg hogy érted? Mire kéne emlékeznem, amire nem emlékszem?"

Kicsit kezdett fura lenni a helyzet, de nem válaszolt, helyette csak poharát az enyémhez koccintotta és inni kezdte a pohár tartalmát.

"Neked hogy sikerült feldolgozni ami történt?"

Kérdeztem tőle érdeklődve.

"Hát tudod, nekem ez a munkám. Nem volt új dolog, más is halt már meg a kezeim között..."

"Tudtál vele utoljára beszélni?"

"Azzal a seggfejjel? Ha tudtam volna, sem akartam volna. Megakart ölni téged, a minimum volt az, hogy nem beszélgetek, hanem megölöm."

Értetlen fejjel néztem rá. Most mi van? Lando bántani akart engem? Az kizárt, de akkor kiről beszél, Fredről?

"Te elmentél a temetésére?"

"Nem értem ezeket a kérdéseket, ha engem akart volna Fred megölni, és te kinyírod elmész a temetésére? Egyébként sem volt temetése."

"De én nem róla beszélek, hanem Landoról."

A fiú úgy nézett rám, mintha szellemet látna, vagy pszicho lennék, akitől most pisilt be épp félelmében.

"Tényleg nagyon megüthetted a fejed. Nem mondták, hogy valaha vissza áll-e az emlékezeted?"

Vagy elbeszélünk egymás mellett, vagy itt valami rohadtul nincs rendben. Szemeimet megforgattam, egy másodpercre lehunytam őket, ám ahogy újra kinyitottan még a hideg is kirázott. 

Az a pillanat amitől annyira rettegtem bekövetkezett. Talán belebolondultam a múlt történéseibe, mert már azt képzelem magam elé, hogy Lando sétál be a hatalmas ajtón, ami a vendégeket engedi be a rendezvényre.

"Ez nem lehet, Lando meghalt."