Egy hét már eltelt az eset óta, már lassan a második is, hiszen ma már péntek van. Iszonyú nehéz feldolgozni az eseményeket, de próbálom nem mutatni, hogy mennyire ki vagyok készülve. Azon kívül, hogy minden este álomba sírom magam, egész jól is ment eddig. Ugyanis ma pszichologushoz kell mennem. Előírták, így péntekenként szépen át kell mennem a város másik felébe, hogy beszélgessünk arról, amit már nem változtathatunk meg és felhánytorgassuk a fájdalmas közelmúltat.
Kilépve a lakás ajtón bezárom azt magam után, hiszen most sem Jungkook nem volt itthon, sem Hoseok nem tanyázott nálam, úgyhogy fő a biztonság. Ahogy megfordulok, hogy végre elinduljak, egy fehér Honda áll meg előttem. Ismerem ezt az autót és a tulajdonosát is, aminek jelenleg nem igazán örülök. Az ablak lehúzódik és Jimin néz rám a kormány mögül, kissé az anyósülésre hajolva, hogy jól lásson. Mióta itthon vagyok folyamatosan próbálkozik, de nem igazán hat meg. Annak ellenére sem, hogy egyik felem vágyik arra, hogy megint együtt legyünk és minden jó legyen, a másik felem - és minden bizonnyal az erősebbik felem - iszonyatosat csalódott benne és rohadt ideges. Talán túl nagy a büszkeségem? Megeshet...
Nem foglalkozva vele, mintha észre sem vettem volna indulok el a buszmegálló felé, ám úgy tűnik nem veszi a lapot, mert kocsival szépen halad mellettem még mindig engem nézve.
- Mit szeretnél? - kérdezem flegmán rá sem nézve.
- Rajtad kívül? - válaszul csupán szem forgatást kapott - Hagy vigyelek el...
- Miért tennél te olyat? Nem vagyok senkid, hogy ezt tedd... - vágtam hozzá a szavakat, de hajthatatlannak bizonyult.
- Hagy vigyelek el - próbál győzködni ám én ennel azért erősebb vagyok.
- Nem
- Légyszives - tényleg nem fog ezzel hagyni úgyérzem, de már a buszmegállóban állok remélve, hogy hamarosan megérkezik a megmentő buszom. Nem válaszolok neki, egyszerűen csak ignorálom mire nagyot sóhajt.
- Ha elvihetlek most és engeded, hogy elmagyarázzak mindent, akkor többet nem fogsz látni és ha ezt szeretnéd, akkor többet nem is kereslek - hangja kissé szomorkás volt én pedig kissé elgondolkodtam. Ezt szeretném?  Már miért akarnék mást?  Mindennél jobb lenne, ha végre békén hagyna és nem bolygatná rothadó lelki világom. Ennyi jár neki, hogy elmagyarázhassa, majd végre békén hagyjon nemigaz?
Felé fordulok és bólintok egyet, majd kinyitva az anyósülés ajtaját beszállok mellé. Nem csinál semmit. Nem szólal meg, nem indul el, csak néz.
Most mit... - nézek rá és most először nézek a szemébe, így elakadok egy pillanatra és csak bambulok az ismerős íriszekbe. Egyetlen pillanat alatt képes voltam elveszni bennük és szinte ordítottam belülről, hogy szeretem őt. De nem megyek vissza hozzá. Az nem Jeon Johee lenne...
Nagyot nyelve pillantok el és rázom meg a fejem.
- Mehetünk - köszörülöm meg a torkom, miközben azon agyalok ez mégis mi a franc volt...

💎Jimin 💎

Hogy boldog vagyok e? Hát hogynemár! Ez az első, hogy hozzám szólt ez alatt a két hét alatt. Jó... Hosszabb ideje nem beszéltünk aminek ugye megvan az oka, de mióta a kórházból hazaért én töretlenül próbálom szóra bírni vagy meggyőzni, hogy legalább hallgasson meg. Eddig szimplán ignorált vagy szinte menekült előlem és pont most, mikor már kezdtem feladni, hogy bármi lesz és úgy futottam neki, hogy utolsó próba, most sikerült.
A szomorú az egészben az, hogy mostmár rajta áll, hogy ezután egyáltalán látom e még. Azt pedig nem tehetem meg vele, hogy ígéretem ellenére is a nyakára járok. Börtönben mégsem akarok kikötni.
Ahogy beszállt, továbbra sem vettem le róla a szemem. Egyszerűen képtelen voltam. Annyira gyönyörű még így kissé puffadt arccal és karikás szemmel is. Látszik rajta, hogy nem sokat alszik, de még így is olyan kisugárzása van, hogy a legtöbb nő elbújhat mellette. Csak figyeltem és csodáltam, mígnem ő is rám nézett. Láttam, hogy mondott valamint, de semmit nem fogtam fel belőle. Elvesztem... Elvesztem a szemeiben és legszívesebben magamhoz rántottam volna és minden érzésemet beleadva csókoltam volna, ám amint megtehettem volna, pirulva kapta el tekintetét és fordult el tőlem, ezzel felébresztve a kábulatból.
- Mehetünk - köszörüli meg a torkát, mire észbe kapok és útnak indulunk. Egy ideig csendben utazunk, majd nagyot sóhajtva fordul felém.
- Hallgatlak. Annyira akartad, most itt a lehetőség, hogy megmagyarázz mindent.
- Elmagyarázom, de nem vezetés közben - csóválom a fejem - megvárlak és amikor végeztél elviszlek egy helyre - pillantottam rá, ám látva, hogy nem tetszik neki az ötletem és már tiltakozna, szavába vágtam - Ezt az egy órácskát maximum kibírod. Utána úgysem látsz többet - komorodtam el a végére és az utolsó mondatot már szinte suttogtam.

💎Johee 💎

Hogy vártam e a kezelés végét? Ez egy igen érdekes kérdés. Egyfajta kíváncsiság volt úrrá rajtam míg a dokival teapartiztunk, így nem igazán tudtam figyelni a dolgokra. Ám a másik oldalról pedig nagyon nem vártam, hogy újra Jiminnel legyek. Akármi is volt, amiatt nem okolom ami a gyerekkel lett. Ez csakis az én hibám. Jobban is oda tudtam volna figyelni, sokkal jobban ám én el voltam foglalva a saját magam sajnáltatásával, nem beszéltem senkinek semmit és épp ez lett a legnagyobb hibám. Így eldöntöttem, a dokinak elmondok mindent. Végülis az a dolga, hogy segítsen és talán még valami ésszerű megoldást találunk is a jelenlegi lelki helyzetem helyrehozására.
Viszont amiatt nagyon is haragszom Jiminre és iszonyatosat csalódtam is benne, hogy így reagálta le ezt a helyzetet. Ha egy ilyen fontos dolgot nem tudunk megbeszélni, akkor nem igazán lehet tovább közös jövőnk az én felállásom szerint.
Végül nem úsztam meg és csak vége lett ennek az egy órás kezelésnek, ami be kell ismernem nem volt annyira vacak mint gondoltam, hogy lesz. Innentől kezdve az egyetlen dolog amiben reménykedtem, hogy amint kiérek ebből a rendelőből nem találkozom a jól ismert fehér autóval és tulajdonosával.
Körbenéztve megnyugszom kissé, hisz nem találom a fuvarom. Bár mit is gondoltam, hisz Jiminről van szó..
Szemforgatva indultam el haza, elkönyvelve magamban, hogy most a séta jobban esne mint a tömegközlekedés, mikor motor hangja zúgott fel mellettem és már oldalra sem kellett néznem, hogy tudjam ki az. Megállva szorítottam össze szemem és elmotyogva hallkan egy "francba" kijelentést fordultam Jimin felé.
Lehúzódva és nem foglalkozva a közlekedési szabályokkal szállt ki a járó kocsiból és jött az anyós oldali ajtóhoz, majd kinyitva azt invitált hogy üljek be.
- Nem menekülsz - húzta száját öntelt mosolyra, amit régen én annyira imádtam, ám most annyira nem örülök neki, így megforgatva szemem ülök be a kocsiba.
- Hova megyünk? - kérdezem az ablakon kifelé meredve, felé sem fordulva közben.
- Egyenlőre titok, de mindjárt ott vagyunk - volt idő, mikor retekül hiányzott ez a hang. Megnyugtatott és boldog voltam mikor hallottam. Éreztem, hogy törődik velem és szeret. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy most is éreztem ezeket az érzéseket és igazán kellemes volt. Még jobban az ablak felé fordultam és próbáltam elrejteni az apró mosolyt a szám sarkában. Nem érdemli meg, hogy ezt érezzem még mindig.
Körülbelül fél órát autózhattunk, mikor ismerős helyre értünk. Ahoz a parkhoz hozott, ahol idézőjelbe "első" csókunk történt. Még mindig gyönyörű az egész és most is elámulok rajta, miközben kiszállok a kocsiból és megindulok befelé, Jiminnel az oldalamon.
Kerestünk egy üres és emberektől távoli padot, majd leültünk rá én pedig kissé Jimin felé fordultam várva, hogy kezdje beszédét.
- Sajnálom... - hajtotta le a fejét, majd egy jó ideig nem szólalt meg, én pedig kezdtem türelmetlen lenni.
- Ennyi? - húztam fel a szemöldököm, mire felemelte a fejét. Szeme enyhén be volt nedvesedve könnyeitől, ám ez engem nem igazán hatott meg. A nemrég történt dolgok eléggé megkeményítettek ahoz, hogy most ezt érzéketlenül tudjam tűrni. Talán még annál is érzéketlenebb lettem, mint amilyen voltam, mielőtt ide jöttem.
Megrázta a fejét, majd megkeményítve magát vett egy mély levegőt.
- Világi idióta vagyok. Tönkretettem a te és a pici életét is a lehető legrosszabb módon. Nem akartam felvállalni. Nem akartam apa lenni, hiszen 23 éves vagyok. Nem vagyok még elég felelősségteljes ahoz, hogy apa legyek. Viszont ez az első egy hét alatt megváltozott, onnantól egyedül a gyávaság tartott vissza egészen addig, míg meg nem láttam Jungkookot a teraszodon egy szál boxerben.... - itt végre rámnézett és szemembe fúrta tekintetét - Én azt hittem, hogy...
- Hogy tovább léptem - fejeztem be mondatát, mire ő összeszorította a száját és bólintott. Be kell ismernem a helyében én is ezt tettem volna. De van még pár dolog, amit nem igazán értek, így bólintottam és vártam, hogy folytassa.
- Iszonyatosan fájt a tudat, hogy elkéstem és ez ahoz vezetett, hogy még inkább ne keresselek, hisz úgyis van már más. Próbáltam tovább lépni, de mindenhol téged láttalak. Próbáltam terelni a gondolataimat, de csak körülötted forogtak. Teljesen összezuhantam és egy apró félreértés volt az egész. És egy apró félreértésből lett akkora káosz és ilyen óriási baj. Tudom, hogy elrontottam mindent és ott basztam el leginkább, hogy ezt a terhesség dolgot így reagáltam le, de berezeltem és ez tudom nem mentség. Hiszen csak meg kellett volna beszélnünk, hogy mi legyen és utólag ez is lett volna a helyes, de egyszerűen képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy én apa leszek. Nem lennék képes felnevelni egy gyereket. De végül beletörődtem mert téged kimondhatatlanul szeretlek - nyúlt kezem után, de én azt elhúztam. Nem szeretném ha hozzám érne. Ezeket az infókat jelenleg nekem fel kell dolgoznom ahoz, hogy mérlegelni tudjam a dolgokat. Tettemre lehajtotta a fejét, majd teljes testtel felém fordult.
- Mégis itt ülve ezen a padon és annyi minden hülyeséget megbánva most kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Bármit megtennék azért, hogy újra velem légy és, hogy meg tudj nekem bocsátani - szavaira lehajtottam a fejem. Könnyeim marták a torkomat, de nehézkesen vissza nyeltem őket. Nem fogok sírni.. Legalábbis előtte nem.
- Nekem... - kezdtem bele, de nem igazán tudtam mit akarok mondani.
Felemeltem a fejem és nagyot sóhajtva meredtem a távolba.
- Megértem ha időre van szükséged. Azt is megértem, ha most ezek után azt mondod, hogy nem akarsz többet látni - görbül lefelé a szája szinte már sírásra állva, teljesen elkeseredve.
- Nem fogom ezt mondani... - néztem még mindig a távolba, majd lassan felé fordítottam a fejem és ránéztem miközben neki beszéltem - Ezer meg egy kérdésem lenne, de azokat sem teszem fel. Nekem ez így egyenlőre sok volt Jimin. Nem haragszom rád és elfogadom a bocsánat kérésed is - szemeiben remény csillant és szája apró, talán megkönnyebbült mosolyra húzódott - De nem tudok már benned bízni Jimin és egy kapcsolat egyik alappillére a bizalom. Nem tudnék úgy veled lenni, hogy már nem bízok benned, hisz ha ez már nincs meg úszik az egész, én pedig még egy fájdalmas eseményt nem bírnék ki.. Sajnálom - álltam föl indulásra készen - Túl sok rossz történt ahoz, hogy azon is aggódjak mikor lépsz le újra.. Nekem ez nem menne. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket és valamilyen szinten meg is tudlak érteni, viszont én most inkább hazamegyek - szemeiben lévő könny lecsorgott az arcán miközben egy szomorú mosolyt villantottam felé, majd elindultam ki a parkból.
- Várj! - kiáltott és könnyes arccal sírva szaladt utánam, ám én nem szándékoztam megállni. Eléggé szar volt ez nekem is és csak haza akartam érni, hogy kibőghessem magam és visszatérhessek a rendes életemhez.
Ám az élet nem ilyen könnyű és már megszokhattam volna, hogy minden mindig egyre nehezebb, ugyanis Jimin utolérve kapta el karom és fordított maga felé. Kissé szaporán véve a levegőt nézett le rám, majd behunyta szemét és nyelt egyet.
- Csak még valami... - majd szó nélkül hajolt le és csókolt meg. Amint ajkai az enyémhez értek úgy indultak meg eddig is nehezen benttartott könnyeim. Mikor mozgatni kezdte száját elfelejtve minden bajt csókoltam vissza és simultam karjai közé. Nem igazán tudom mi ütött belém, de azt tudom, hogy szeretem őt és most, hogy ajkai engem csókolnak, minden rosszat elfelejtettem. Tényleg mindent... Egyedül a derekam köré fonódott erős karjaira és puha telt ajkaira tudtam fókuszálni.

Szép estét mindenkinek!  😊😊😊
Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. 😇
Kellemes olvasást 👋