"Óceán lett a vérünkből, verejtékünkből és könnyeinkből.

De miért van félelem a boldogság útjában?"

⩪

A hófehér ujjak között gyorsan pergett a homok. Néhány szemcsét felkapott a hajnali szellő és táncba hívta egészen a lágy hullámok kékje felett. A világ abban a pillanatban olyan békésnek tűnt. Veszélytelennek, biztonságosnak. Milyen hazug is volt. A hűs kék fodrok zúgva nyaldosták a fakó, homokos partot. A pirkadat aznap szintén egészen kékes lilásan folyt szét az égen, szederjes szikrákat szórva a vízre. Volt ebben a napszakban valamiféle keserédes érzés, fájó emlékeket bújtatott szelíd szél akkordokba. Jin újra és újra az érdes homokba markolt, majd maga előtt szórta ki markából a szemcséket, akár egy emberi homokóra. Magányosan ült a parton sötét szeme a távolba meredt, látszott valamiféle narancsos lámpafény a víztükör túloldalán. A fiú szemébe lehet ezek a csillanások fakasztottak könnyeket. Némán figyelte a hullámok zúgó dalát, de mind hiába, nem értette szavukat, lehet ez is bántotta fiatal szívét. Fekete haját puhán dobálta a hűvös szellő. Egy pillanatra lecsukta ragyogó szemét, azt remélte a tenger jeges karja majd messzebbre nyúl, ha nem figyeli senki és végre elragadja őt magával.

Nem ez történt. A szél erősebben süvített végig a parton, akár egy lusta altatódal. Jin mindkét keze erősen markolta a homokot, mintha félt volna, hogy elfújja őt is.

- Jin... - Akár ez is a szüvítés szava lett volna. Kissé zavaros, halk és gyengéd. Félve szólította meg az éjfekete hajú fiút, kéklő magányából ébresztette. Jin óvatosan nyitotta ki szemét, mint ahogy álomból ébred az ember. Egy pár szívdobbanás erejéig nem is mert teljesen oldalra, a hang irányába fordulni.

- Jin - ismételte, de ezúttal a fiú mellé telepedett. Hosszú, szép kezeit kihúzta fehér nadrágjának zsebéből és Jin háta mögött támaszkodott meg. Jin ártatlan, nagy, csillogó tekintete végre útra indult. Csupán álla íves vonalát pillantotta meg először. Vastag, telt formás ajkait, miken puha mosoly görbült. A gödröcskéket, melyekbe kék árnyékot vetett a világ. Aztán megérezte azt a mentollal keveredő érdekes, édeskés illatot. Akár forró kókusztej egy nyári, zivataros éjjelen. Jin nagyot nyelt. A gyermekien kíváncsi szempár folytatta útját, vízszintes útvonal helyett, most felfelé ívelő utat járt be. Ívelt orrának vonala vezette Jint még magasabbra, így már egész arca is önkéntelenül a másik felé fordult. Ujjai közt a homok egyre jobban morzsolódott. Végre elért mandula formába zárt iriszhez, amely annyi szeretettel, melegséggel és valamiféle gyengéd fodrozódással volt telve. Jin szempillái megrebegtek.

- NamJoon - préselte ki ajkai közt elgyengülve. NamJoon arckifejezése gyorsan megváltozott, szemöldökének íve lejjebb vándorolt. Szíve összeszorult. Keze lassan végigsimított a puha fekete tincseken. Kisimított néhány szálacskát, majd újabbak után nézett. Gondterhelt tekintete Jin haján pihent, nehezen tudott szembenézni a másik fájdalmat sugárzó vonalaival. Jin elkeseredve figyelte NamJoont. Kék haja volt, akárcsak a tenger, azt kívánta bárcsak ő is az élénk hullámok közé túrhatna, de ez most lehetetlen volt.

- Te tudtad? - kérdezte végül Jin keserűen. A kék hajú arcán fájdalom rohant végig, képtelen volt erre választ adni.

- NamJoon! Válaszolj! - Jin hangja magasabban csengett, el is csuklott. Türelmetlenül fordult ismét a víz felé.

- Változtat ez bármin is? - hangzottak végre NamJoon szavai. Jin arcán végre végig csordult egy könnycsepp.

- Mindenki beteg Jin, nincs kivétel - súgta nyugtatóan, mély hangján a kék hajú fiú. Tenyere Jin arcára csúszott, hogy maga felé fordíthassa. Mikor meglátta a fénylő könnycsíkot a másik arcán ajkai elnyíltak. Ő maga is szomorúnak tűnt hirtelen.

- Kérlek ne sírj Jin - súgta NamJoon. Jinnek mégis ez volt az utolsó csepp. Vonásai fájdalomtól torzultak el és zokogásban tört ki, elbújt a másik vállában a világ elől. NamJoon erősen szorította össze állkapcsát, hogy saját könnyeit fékezze, ahogy ölelte az összetört fiút. A rózsaszín pólóba markolt. Arcát a fekete tincsek közé temette, ahogy Jin sírása keveredett a tenger dalával. NamJoon halkan dúdolni kezdett a karjai közt széthullott fiú hajába. Akár egy altató. Jin sírása csillapodni látszott, kezei szorosabban ölelték őt körbe, ragaszkodóan.

Jin érezte NamJoon bőre alatt zümmögni a dallamokat. Feldagadt szemei fáradtan pislogtak, az elé hulló világos szálak közül nézte a narancsos fényeket a hullámokon táncolni. Szívében valami meleg bontogatta szárnyait. Minden valóban olyan biztonságos volt egy lélegzetvételnyi pillanatra.

⩪

Jin sietősen érte utol osztálytársát az iskola előtt, sajátjával kétségbeesetten kereste a másik kezét. NamJoon csodálkozva fordult az alacsonyabb irányába, de arcán hamar életre kelt egy kedves, üdvözlő mosoly.

- Itt van! Ezt keresed? - emelete fel jobbját NamJoon vigyorogva.

- Marha vicces Nam - fintorgott Jin és megmakacsolva magát elütötte a felajánlott testrészt. NamJoon arca egyszerre elkomorodott, ahogy a másik zaklatott arcát figyelte.

- Mi a baj? - érdeklődött aggodalmasan és puhatolózva megkereste magának a másik hideg ujjait. Jin komolynak tűnt, mintha valóban megsértették volna az imént, de ez az álarc hamar megtörni készült.

- Ne szórakozz velem! - Jin megbántott ártatlan szeme nézett szembe NamJoonéval.

- Sajnálom Jin - kért bocsánatot a kék hajú és úgy ölelte magához a másikat, hogy fel is emelte néhány centire a földről. Jin hamarosan nevetésben tört ki és ragaszkodva ölelte át a másik nyakát. Egy pár pillanatig így álltak csendben.

- Mehetek ma veled? - búgta a haja közé Jin. NamJoon leeresztette a földre és átkarolva őt kísérte az úton.

NamJoon akkoriban egy közeli kisállat kereskedésben dolgozott iskola után. Jin odáig volt azért az üzletért, rengeteg színes és különleges halakkal voltak tele az élénk kék akváriumok ott. Nagy szemeivel közelről vizsgálta az apró aranyhalakat. Aranyló, narancssárga foltok úsztak át mélybarna íriszén. Oldalra döntött fejjel bámészkodott, a magas polcok előtt ácsorogva, amik tömve voltak akváriummal. Erősen gondolkozott valamin. Ahogy ott elmélkedett úgy festett, akár egy csavargó kisfiú. Kócos fekete haj, színes csíkokkal tarkított pulcsija bősége miatt lecsúszott egyik válláról, farmernadrágjának kantárja a bokáját súrolta, hátán a narancssárga táska is egészen lelógott. NamJoon elmosolyodva lépett mellé, az uszonyosok helyett őt jobban lekötötte a másik látványa.

- Min jár az az okos fejet Jinnie? - kérdezte és vállukat összeérintette, így óvatosan meglökve Jint.

- Ne hívj így! Fura... - förmedt rá a fekete hajú.

- Hát jó - egyezett bele NamJoon. Ezúttal már ő is a ragyogó kék vizet nézte, olyan békés kontrasztot alkotott ez a szín a cikázó aranyhalakkal. A tekintete egy idő után mégis megakadt egy mozdulatlan arany folton az akvárium felső sarkában.

- Gondolkoztál már rajta? - törte meg a bugyogással kitöltött csendet Jin.

- Micsodán? - hajolt le egy kicsi hálóért az egyik polcon NamJoon.

- A halálon - ejtette ki óvatosan a száján Jin, ahogy a másik benyúlt a tartályba, hogy kivegye a többi közül a halott halat. Kiemelte a vízből, de az nem vergődött a zöld hálóban, mereven feküdt, nagy, üveges szemei a mennyezetet bámulták. Jin kíváncsian közelebb lépett. A két fiú érdeklődve figyelte a halat.

- Ki nem gondolkozott még rajta? - pillantott fel Jinre NamJoon. Az alacsonyabb termetű elhúzta a száját.

- Hiányoznék, ha én is meghalnék? - kérdezte Jin még mindig a kis, narancsszín testet bámulva. NamJoon összevonta szemöldökeit.

- Mégis milyen kérdés ez? Hogy ne hiányoznál? - NamJoon szemei aggódva méregették a másik arcát. A víz lassan csepegett a padlóra a hálóból, érdekes ritmust alkotva az üzlet többi zajával.

- Itt van, fogd meg! - NamJoon benyúlt a hálóba, hogy kezébe vegye a tetemet. Jin kissé megilletődve emelte fel mindkét tenyerét, hogy a kék hajú bele helyezhesse. A test nyirkos volt és hideg. Jin markában kevés víz gyűlt össze. Értetlenül nézett fel NamJoonra, a barnán kavargó szemekbe.

- Ez a kis fickó azért halt meg, mert magányos volt és boldogtalan. Ez emésztette fel - NamJoon kezei alulról fogták közre a másikét.

- Ígérd meg nekem, hogyha valaha is így éreznél elmondod nekem! - a magasabb fiú vonásai kisimultak, gyengéden nézett le Jinre.

- És mit tennél, ha elmondanám NamJoon? - rázta meg fejét Jin szomorkásan. NamJoon egy pillanatnyi hezitálás nélkül csókot nyomott a fekete szálacskákkal takart homlokára. Jin szíve izgatott, gyors lüktetésbe kezdett. A kék hajú elhajolt és gödröcskékkel szegélyezett mosoly kíséretében igazította vissza Jin haját. Az aranyhalat tartó fiú álmodozó szempárja végtelen szeretettel telt meg.

- Na kísérjük el végső útjára - pillantott le NamJoon a halra. Jin félénk mosollyal bólintott.

⩪

Jin kedvtelenül kevergette a színes zabpelyheket. Minden olyan megfakultnak tűnt, az ablakon túl pislákoló utcai lámpák is olyan élettelenek voltak. A porcelán tálakhoz ütköző evőeszközök is sértették fülét. Fáradtnak és hihetetlenül sebezhetőnek érezte magát. Nem volt biztonságban. Félt. A vele szemben ülő nőre pillantott, idősödő vonásain pihentette szemét.

- Mi a bajom anya? - hangja egészen úgy csengett, akár egy kisgyermeké. A nő felpillantott vacsorájából, aggódva figyelte gyereke arcát.

- Jobban leszel - erőltetett mosolyt az arcára.

- Mindig csak ezt hajtogatod - csattant fel Jin. Lába idegesen dobolt az étkezőasztal alatt. Anyja felsóhajtott, úgy tűnt nem akarja folytatni a kellemetlen beszélgetést. Ismét lehajtotta fejét, fekete tincsei arcát takarták.

- Ne higgy az orvosnak kérlek - szólt halkan Jin. A nő zavartan pillantott az asztal túloldalára.

- Ha a pszichiáterednek nem hihetek fiam, akkor mégis kinek higgyek? Mondd el nekem!

Jin arca elkomorodott. Elgondolkozott. Nem tudta a választ. Hisz, ő maga pár héttel korábban még eszméletlenül feküdt egy kórteremben, hogyan is hihetne neki bárki. Az egyetlen személy, aki elhitte volna szavait, nem volt vele. Ahogy erre emlékezett, torka kaparni kezdett. Anyja válla felett hát újfent a kora éjszakába bámult vágyakozva.

Kinek higgyek akkor, ha magamnak sem hihetek?

Nem emlékszem...

⩪

A partot lágyan érintették a hullámok, könnyed volt a valóság azon a reggelen. Pasztelles színekben pompázott minden. Világoskék ég ölelte körbe a habok közt fogócskázó két alakot. A hófehér fodrok puhán érintették őket időről időre visszatérve majd elhúzódva. Gondtalan nevetésüket elnyelte a tenger moraja. Mindketten fehéret viseltek, így tökéletesen olvadtak egybe a tájjal, csupán Jin feketéllő tincsei ütöttek el az idilli látványtól. NamJoon játékosan lökött egyet a másikon, aki kicsit megtántorodott, de kacagva vizet rúgott a kék hajú felé. NamJoon védekezve takarta el arcát, de nem hátrált, sőt előre tört és elkapta Jin vállát. Erőtlen játékbirkózás vette kezdetét kettejük közt. Egymásba kapaszkodva jártak egy kört a hullámokban. NamJoon arca hirtelen elkomolyodott, bár mosolya nem tűnt el, mégis mintha valami nyomta volna szívét. Zihálva nézte Jint. Egy hajnalkék hullám lökött rajtuk egyet, így önkéntelenül, egyszerre léptek oldalra, még mindig egymás tiszta felsőjébe kapaszkodva. Lassan Jin vonásai is kíváncsisággal teltek el. Ujjai Erősebben kapaszkodtak NamJoon ingébe. A kék hajú tenyere megindultak, Jin vállairól vándoroltak egyre feljebb, még nem tarthatta az arcát keze közt. Jin ösztönből lehunyta szemét, még jobban NamJoon tenyerébe bújt, valamiféle megkönnyebbülés suhant végig fiatal arcán. A kék hajú közelebb lépett. A hullámok hátán lovagló, távoli szellő védelmezve táncolta őket körbe. Felettük már sárgás napsugarak szöktek az égboltra.

- Kim SeokJin? - A név tulajdonosa zavartan pillantott fel rá, nem értette mi ez a komoly hangvétel.

- Megengeded nekem, hogy megcsókoljalak? - Jin szemei úgy ragyogtak fel, mint a csillagok tiszta éjen. NamJoon meg sem várva a választ hajolt egészen közel, orraik súrolták egymást. Lehunyt szemmel folytatta:

- Kérlek...

Jin válaszként közelebb lépett. NamJoon megerősítést kapott és ajkát a másikénak nyomta. Lágy, óvatos csók volt, mintha NamJoon félt volna, hogy elijeszti Jint. Telt ajkaik hamar elváltak egymástól. Jin zavarában átölelve a kék hajút nyakába fúrta arcát, így bújt el. NamJoon büszkén mosolyogva tartotta karjai közt őt. A karok, melyek közt Jin mindig olyan biztonságban érezte magát. Magába szívta a forrongó kókusz és menta különleges aromáját.

⩪

Az eső erősen kopogott az ég felé néző ablakon, kint minden szürke volt és barátságtalan. Jin olyan kényelmetlennek érezte ágyát. A takaró szúrt, a párna kemény volt és hideg. A fiú szótlanul feküdt ott. Sápadt arcán zúzódások és sebek éktelenkedtek, gyönyörű, máskor rózsás ajkai most lilásan, vágással duzzadtak. Ő maga is hasonlónak tűnt a komor éggel, szemeiből üresség sugárzott és éles fájdalom. Testében tompán sajgott a jelen kíméletlensége, jegesen, láthatatlanul csorgott a lila falakon, mint a tenger kék vére. Szinte hallotta a hullámok moraját, a sirályok sikolyaival párosult, mely elméjében időnként éles kocsifékezéssé torzult. Jin reszketve húzta össze magát nagyon kicsire, térdeit ölelve feküdt. Olyan kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek és végtelenül magányosnak érezte magát. Régen volt már így, hogy teljesen elveszett. Lehunyta lázasan csillogó szemeit és egy ismerős dallamot dúdolva szenderedett álomba. A tenger tisztító altatója helyett az eső durva kopogása ringatta álomba.

Hajnali hármat ütött az óra, mikor Jin mellett megsüllyedt az ágy. Álmosan pislogva pillantott a matracon üldögélőre. NamJoon az arcát simogatta, fiatal vonásain terhes gondolatok ültek. Jin szíve összeszorult, hangtalan sírásba kezdett. Félt levenni a kék hajú fiúról tekintetét, rettegett, hogy ha csak egyet pislant a másik eltűnik mellőle.

- Kérlek ne sírj Jin... - suttogta tömör szívfájdalommal. Ő maga is lefeküdt a síró fiúval szemben, egy pillanatra sem hagyta abba cirógatását. Jin szipogva menekült tiszta, gondoskodó pillantásába.

- Annyira hiányoztál - szavainak alig maradt hangja. Minden ereje odaveszett, valahol egy összekötő úton maradhatott. NamJoon közelebb férkőzött, hogy homlokaik összeérjenek. Jin reszketeg vett lélegzetet.

- Tudtad? - ismételte meg a parton feltett kérdését. NamJoon nem válaszolt, átölelte az elveszett fiú derekát.

- Nem számít, mindenkinek vannak titkai. Én nem számítok Jin - suttogta. Hangja oly távolinak hatott és zavarosnak. Jin hangosabban sírt szavai nyomán.

- Hazudsz! Miért hazudsz nekem? Tudtad NamJoon? - ismételte magát elkeseredve Jin. Ujjaik szorosan kulcsolódtak össze, egymásba kapaszkodtak.

- Csak te számítasz Jin. Kérlek engedj el! Hisz neked ez túlságosan fáj - beszélt NamJoon.

- Mégis hogyan? Hogyan tehetném ezt? Szükségem van rád. - Már egymás ajkára csókolták a szavakat. NamJoon kezei közé vette Jin megviselt arcát, kicsit elemelve így az ágytól. Lassan hagyott lágy puszikat az egész arcán. Végül célját elérve megcsókolta zsibbadt ajkait. Jin lehunyt szemmel feledkezett bele az apró gesztusokba, amelyek csak jobban szétszaggatták apró szívét.

- Tudod, hogy szerettelek.

- Tudtad NamJoon?

- Már akkor tudtam, amikor a vértől nem irtózva a kezemet szorítottad. Velem maradtál végig...

⩪

- Égszínkék? - pillantott Jin várakozva a kék hajú NamJoonra.

- Igazad lehet, előfordul, hogy az ég ilyen élénk - helyeselt mosolyogva, félig lehunyt szemmel NamJoon. A másik felé sandított a feje mellett fekve. Jin Namjoon tincseit piszkálva meredt a bárányfelhős égre a tetőablakon keresztül. Boldognak tűnt.

- Boldoggá tesz ez téged? - kérdezte Namjoon, ahogy ő maga is visszafordult az égboltra.

- Micsoda? - mosolyodott el Jin. A két fiú feje olyan közel volt egymáshoz, hogy fülük súrolta egymást. Még szerencse, hogy Jin ágyán kényelmesen elférek így is, csak NamJoon lába lógott le az egyik végén.

- Ez a szín.

Jin bólintott. NamJoon elégedetten támaszkodott könyökeire és onnan nézte tovább a másik puha vonásait. Ellentétes irányban hevertek a rózsaszín, csillagokkal hintett ágytakarón, így a kék hajú könnyedén tudta figyelni a feketét. Lágyan mosolygott le rá. Jin félénken viszonozta tekintetét, kezeit saját mellkasán pihentette.

- Miért félsz ennyire tőlem Jin? - vonta fel egyik szemöldökét játékosan a NamJoon.

- Én nem. - rázta meg a fejét tiltakozva Jin. Azonban riadtságát nehezen tudta elrejteni.

- Valóban? - villantott egy apró vigyort Jinre NamJoon. Két ujja felfedező útra indult, Jin orrának kerek hegyét érintette. A fekete hajú frusztráltan összpontosított a másik ujjaira. NamJoon felnevetett a látványon, rettentően aranyosnak gondolta, majd ráérősen lejjebb indult Jin selymes arcán. Az orra és felső ajka közti kis mélyedésben egyensúlyozva egy pillanatra megtorpant.

- És ez boldoggá tesz Jin? Ha megérintelek - kérdezett halkan NamJoon a következő állomásán pihentetve sötét tekintetét. Erős rózsaszín, telt párnácskák fénylettek elnyílva, amelyeken Jin szaggatottan vett levegőt. Arcán pirosas rózsák bontogatták szirmaikat, csak NamJoonnak virágoztak. Az ujjak Jin szájára simítottak végül, ott pedig úgy tűnt végleg megpihennek.

- Mikor megérintelek hallod a tengert zúgni? - suttogta NamJoon. Jin szemével lustán pislantott. Hallotta a tompa morajlást, mely szívének hulláma lehetett. Keze NamJoon csuklójára kulcsolódott, mintha el akarta volna tolni, de végül nem tette. Még mindig érintve a másikat támaszkodott fel ő is. NamJoon ujjai nem tágítottak, így már szemtől szemben néztek egymással.

- Mit szeretnél Jin? - A másik kivörösödött arcát látva NamJoon vonásaira valamiféle türelmetlenség ült ki. Jin leszegte állát és így nézett fel, nagy fekete szemekkel a másikra. NamJoon ajkai elnyíltak egymástól. Mutató és középső ujja helyét felváltotta hüvelykujja, így húzta le Jin alsó ajkát.

- Égszínkék tengert szeretnék NamJoon - súgta a fekete hajú még mindig picurkát szégyenlősen.

- Vedd el! - hívta ki a kék hajú és elengedte Jint. NamJoon szemeiben mintha valami kék szerű fény mutatta volna magát.

Jin mellkasa elé húzta lábait, majd térdelésbe tornázta magát és a másik felé indult. Egyik, bő farmer fedte lábát átvetette a másik combjai felett. Kicsit még idegesen szemlélte a másik arcát, aki elbűvölve pillantott fel rá. NamJoon gyűrűkkel díszített keze lassan megindult Jin combján felfelé. A sötétkék anyag súrlódásának hangja töltötte be a lila szobát.

- Vedd el tőlem Jin! - ismételte magát. Nagy kezei pedig ekkor felértek a másik derekához, és felgyűrve a babarózsaszín pulcsi anyagát megállapodtak. Jin mély levegőt vett, különösen rázta ki a hideg, ahogy NamJoon a testét érintette. Egyik puha tenyere tapogatózva érintette a kék hajú arcát, aki érintésére lehunyta szemét. Jin ujjai elmerültek az égszínkékben, felborzolták azt, majd a másik kéz is csatlakozott. NamJoon előrehajolt, hogy a lába felett térdelő hasára nyomjon egy csókot a színes anyagon keresztül. Ez azonnal arra ösztönözte Jint, hogy a másik ölébe huppanjon. Szuszogva figyelte a kék hajút, mancsai még mindig ott turkáltak tincsei közt. Jin elmosolyodott, amit NamJoon azonnal viszonzott. A fekete hajú közelebb hajolt, még megnézte magának a másikat, mielőtt összeszorította szemét. Perceknek tűnő idő után végre ajkaik találkoztak. Jin bizonytalan, apró puszit nyomott NamJoon felső ajkára. Halk cuppanás csípett a levegőbe. A fekete hajú el akart távolodni, de NamJoon nem hagyta, türelmetlenül kapott a másik ajkai után és meg is találta őket. Ő már hevesebben csókolt, Jin kezdeti megilletődöttsége is hamar tovarebbent. Csókcsatájuk egyre akaratosabba és nedvesebbe fordult. Jin felszuszogott, ahogy NamJoon nyelvét is megérezte és ezzel egy időben a forró kezeket pulcsija alatt. Jin válaszként enyhén téptett a puha hajba. NamJoon hümmögve adta tudtára, hogy mennyire kedvére volt az iménti cselekedete.

- Jin... - ejtette ki nyáltól csillogó ajkai közt vágyakozva a nevet. Nem is várva választ döntötte hátára Jint az ágyon így felé került.

- Túl sokat veszek el? - kérdezett bele a csókokba Jin szórakozottan.

- Az összes a tiéd lehet - morogta a nyakába NamJoon. Jin kipirult száját harapdálva markolászta a másik vállát, akár egy kölyök macska, ahogy az nyakát csókolta tovább lábai közt térdelve. NamJoon lökött egyet csípőjével, így a két fiú érzékeny ponton súrolta egymást. Jin halkan felnyöszörgött. A bűnös édesen nevetve hajolt el a nyakától, bár az ő arcán is halvány pír mutatta magát. Jin morcosan összevonta szemöldökét. NamJoonnak sem kellett több, hirtelen ötlettől vezérelve a rózsaszín pulcsi alá bújt és ott folytatta munkáját. Jin mintha levegőt nyelt volna, fel is köhögött egy igazán aprót. A kék hajú azonban nem sokat időzött ott, hamar előbújt, hogy aztán felegyenesedve megszabaduljon fehér ingjétől. Jin szeme elkerekedett, kislányos zavarában először félre is nézett. NamJoon azonban makacsan felhúzta őt magához ülő helyzetbe és megszabadította a pulcsitól. Csókokat hagyott végig arcán az egészen puha, telt ajkaiig. Egy percre sem hagyta, hogy újra kicsit is kellemetlenül érezze magát.

- Megengeded Kim SeokJin? - érdeklődött komolyan NamJoon.

- Megengedem Kim NamJoon - bólintott Jin.

NamJoon elmosolyodott és újból az ágyra lökte a fiút, hogy tovább csókolhassa. Hogy csókolhassa, amíg világ a világ.

Az égszínkék hullámok zúgva töltötték meg aznap a lila szobát. Kíméletlenül elmostak mindent. Legalábbis úgy tűnt mindent megtisztítottak.

⩪

A fekete hajú fiú sebesen kapta magára fehér dzsekijét. Kicsit még szédelgett, nem teljesen volt még jól, pihenésre lett volna szüksége, ahogy az orvosok előírták neki, de képtelen volt tovább tétlenül otthon heverni. Neki fontos dolgai voltak. Még a fején éktelenkedő nagy darab gézlap sem állíthatta meg, melyen azon a reggelen erős, vészjósló vörös folt jelent meg. Éppen felkapta volna az előszoba padlóról a táskáját is, amikor édesanyja elkapta csuklóját és szigorúan, már-már dühösen meredt rá.

- Jin! Jin! Mégis mit gondolsz? Hová mész? - értetlenkedett a nő.

- Találkoznom kell vele! Látnom kell őt anya! - Jin hangja zavarosan csengett. Anyja aggódva fordította oldalra, ekkor vette észre az egyre gyarapodó vért kötésén.

- Most azonnal visszafekszel fiam! - kezdte befelé húzni a fiút magával. Fekete szeme már a telefont kereste a lakásban. Idegessége kezdett úrrá lenni a nőn.

- Eressz el a partra kell mennem! - ellenkezett Jin.

- Mégis minek mennél te oda ilyen állapotban? - csattant fel anyja.

- NamJoon. Látnom kell őt - a fiú akaratosan kitépte magát édesanyja karja közül.

- NamJoon meghalt Jin! Hogy nem érted ezt meg?! - kiáltott rá a nő, de azonnal megbánta szavait. Kezét rémülten szája elé kapta. Jinben megfagyott a vér. Kezei erőtlenül teste mellé estek. Arcára feneketlen kín festette fel magát egy pillanat alatt, ahogy emlékezett. Ajkai elnyíltak a fájó emlékektől. Hirtelen annyira lüktetni kezdett a feje.

- Istenem... annyira sajnálom Jin, nem akartam... - A nő szemében könnyek jelentek meg. Jin lepillantott reszkető kezeire, mintha még látta volna rajtuk NamJoon vérét. Különös, kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Hisztérikusan kapkodni kezdte a levegőt. A pánik töltötte ki az egész testét. Szemei előtt egy másik autó lámpái villogtak, a szembe sávból.

Fülében zúgott a kíméletlen, pusztító tenger. Halántékán forró folyadék csurgott, pont mint azon az estén.

Tudtad, hogy meghaltál NamJoon?

.

- Messze van még az a benzinkút? Éhen fogok pusztulni Nam - panaszkodott Jin a kormány mögött.

- Még egy kicsit bírd ki. Ha minden igaz már nem sok van hátra - forgatta a térképet az anyósülésen NamJoon. Nem teljesen tűnt úgy, mint aki tudja mit is kéne néznie a sok vonal közt. Jin mosolyogva pillantott a mellette utazóra, aki ezt viszonozta.

Minden egy másodperc leforgása alatt történt. Az egész csak egy lélegzetvételnyi idő volt. A sárgás fény élesen villant fel szemből. Jin reflexszerűen elrántotta a kormányt. A fék fülsüketítően sikított az éjszakában. Jin már abban sem volt biztos, hogy ő taposott-e rá. De már késő volt, hiába minden próbálkozás. A két autó hatalmas erővel csapódott egymásnak nagy robajjal. Az ezüstös jármű, melyben Jin és NamJoon utazott kisodródott és a szalagkorlátot átszakítva óriási lendülettel egy fának csapódott. Aztán képszakadás...

Jin szemei előtt táncoltak az út lámpái. Borzalmasan szédült, amint magához tért. Maga mellé pillantott, de az anyósülésen nem volt már senki, csak vörös színek a szélvédőn. Nehézkesen szuszogva dőlt ki az ajtón. Abban sem volt biztos mi történt vagy, hogy hol van pontosan. Halántékán meleg vér folyt végig. Amint sikerült valamennyire lábára állnia koordinálatlanul bicegni kezdett.

- N-NamJoon - lihegte. Megkerülte a kocsi hátulját, mely orral csapódott a fának. Lámpái egy hang nélkül villogtak. Ekkor pillantotta meg a földön heverő NamJoont. Mellkasa erősen emelkedett, de rendkívül szabálytalanul, küzdött minden levegőért. Háton hevert, ujjai a földet marták. Jin lépett még egyet előre és szinte a másik mellé esett. Kétségbeesetten térdelt felett. NamJoon élet halál harcot vívott.

- NamJoon... NamJoon - ismételgette keservesen sírva Jin, ahogy karjára fogott. Majdnem egész testét vér áztatta, de legjobban mellkasából szivárgott a bíbor. Láthatóan szörnyen küzdött. Szeme hol lecsukódott, hol tágra nyílt a fájdalomtól. Égszínkék haja is pirossal mocskolódott be.

- Jin - hangja úgy reszketett, alig lehetett kivenni belőle a nevet. Arcán nehéz könnyek kanyarogtak.

- Nagyon vérzel. N-nagyon vérzel - rémült meg Jin egész testében remegve. Namjoon orrán is vér szökött meg. Nem merte levenni íriszeit a fekete hajúról, az ő arca tartotta még ébren. Jin minden erejét összeszedve próbálta letörölni bőréről a félelmetes színezetet. NamJoon ajkai az éles, elviselhetetlen fájdalom ellenére felfelé görbült, mind csak azért, hogy Jint megnyugtassa. Feje mégis hamar visszafordult, ismét az eget figyelte. A földet markoló kezének szorítása enyhülni látszott.

- Jin... a csillagok - súgta békésen. A kék hajú fiú szemei lassan lecsukódtak. Jin zokogva feküdt NamJoon teste mellé a hideg talajra, szorosan ölelte őt, az sem érdekelte, hogy a másik vére beszínezi karját. Kontrollálatlanul ontotta könnyeit, Namjoon nyakában rejtőzött el, a kék tincsek selyem tapintásában, mint mindig.

- Nagyon félek NamJoon - sírta Jin. Ám már ő sem sokáig bírt eszméleténél maradni. Még hallotta a másik sofőr kiáltását, de az a hang is hamar eltorzult.

A fekete égbolt akár egy sötét, mozdulatlan tenger takarta be a világot. Csillagai ott ragyogtak fehér tündér fényükkel, így próbálták enyhíteni a megállíthatatlan fájdalmat, ami azon az estén Jin gyönge világára ömlött. Lehetetlen volt.

Tudtad, hogy meghaltál NamJoon?

Tudtad, hogy már nem is vagy itt?

Elmentél...

Istenem mennyire hiányzol. Istenem mennyire fáj...

⩪

Jin siető léptei az ázott homokban lassultak le. Térdeire támaszkodva figyelte a beljebb ácsorgó alakot, már olyan bent volt, hogy térdéig ért a víz. A túlsó partot figyelte. Kora reggel volt, mint minden alkalommal, mikor a parton találkoztak. Az ég ezúttal mégis olyan más volt, sokkal világosabb, egészen rózsaszínes.

- NamJoon! - ordította a végeláthatatlan távolnak, de a fiú nem mozdult, nem figyelt rá. Jin türelmetlenül indult meg a habok közt. Rohant a vízben, már amennyire az a közeg engedte. Nemsokára a kék hajú mellé érkezett. Szuszogva nézett rá pár lépés távolságból. NamJoon elgondolkozva pásztázta a másik partot. Hibátlan arcára gyönyörű rózsákat festett az ébredező nap.

- NamJoon tudtad, hogy én túléltem? Tudtad, hogy kómában tartottak hónapokig, mert súlyos agykárosodást szenvedtem? Tudtad, hogy mikor magamhoz tértem nem emlékeztem semmire? Tudtad, hogy sokáig azt hittem valóságos vagy? - Jin hangja minden kérdéssel egyre feljebb szökött. Úgy festett, mint aki dühös. NamJoon nem szólt továbbra sem.

- Tudtad, hogy ezek közül az én fájdalmam semmiség, ahhoz képest, amit te kiálltál? Tudtad, hogy nem létezel ebben a világban? NamJoon te meghaltál a kezeim közt véreztél el.

- Tudtam - válaszolt végre NamJoon higgadtan.

- Beteg vagyok, az agyam megsérült. Miért látlak téged még mindig? Miért fáj ennyire, hogy emlékszem rád? - Jin kiabálta a szavakat. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban sírásban törhet ki.

- Azt mondtad, hogy mondjam el neked, ha úgy érzem haldoklom. Ha úgy érzem megöl ez a világ. Akkor hol vagy most?! - zokogta Jin és a habok közé térdelt. Testéből hirtelen minden erő kiszállt émelyegni kezdett, az egész világ forgott vele. NamJoon rémülten guggolt elé.

Valódi melengető, kókusz és menta.

- Félek NamJoon... nem tudlak elengedni - suttogta Jin erőtlenül.

- Beteg vagyok, elfáradtam... Annyira hiányzol.

Sebekkel szórt bőrén patakzottak a hűvös könnyek.

- Igenis erős vagy Jin. Emlékszel, még mit mondtam neked a dalról? - kérdezte NamJoon és megsimította Jin bánatos arcát, aki hasonlóan cselekedett.

- Várni fogok rád Jin, nem megyek sehova. Ott leszek, minden hajnalban - NamJoon bólintott, de alakja már olyan halványnak tűnt, mintha egybeolvadt volna a víz kékjével. Jin látását elhomályosították könnyei.

- Engedj el kedvesem... - Jin ragaszkodva csókolta meg NamJoont, de ajkai már egészen áttetszőek voltak. Mintha egy pillanatra valami apró, narancs fényfolt úszott volna el Jin szemei előtt, gondolatai közt arany lángot gyújtva még utoljára. Újra érezte NamJoon gyengéd érintését arcán, puha, gyógyító csókját vérző ajkain, tenyerei alatt zakatoló, szerető szívét. Valódi édes kókuszt és friss mentát.

Végül ez mind megszakadt.

Az égszínkék hajú fiú egyszerre szertefoszlott szemei előtt. Jin ujjai a levegőbe kaptak. Üresen, döbbenten meredt maga elé. Könnycseppek keveredtek a csillámló vízzel. Jin egyedül maradt. Kíméletlen fájás nyilallt üres mellkasába.

Jin keserves kiáltását messze repítették az óvatos szellők, valahová a másik part felé.

⩪

Jin fekete buksiját NamJoon vállára döntötte. A nap hamarosan nyugovóra tért. A szemközti parton pedig felgyúltak a sárga fények szikrái. Pattogtak a sötétkék fodrokon, akár lángok parazsa. A szél megszelídülve tekergett a homokbuckák között, néha beszökött a két fiú felsője alá is. NamJoon a másik fején pihentette sajátját, fekete és égszínkék gabalyodott egymásba szerelmesen. Jin békésen pihentette tekintetét az ég színjátékán. NamJoon ritmusos levegővételeit hallgatta. Akkor igazán olyan volt. Igazán olyan érzés volt, mintha haza ért volna. Fülét egy ismerős dallam ütötte meg.

- Mi a dal címe? - érdeklődött Jin, hisz NamJoon sosem mondta el neki.

- Tenger - súgta mély hangján.

- Hmmm - gondolkodott el Jin.

- Még nagyon fiatal voltam, amikor nagyapám meghalt. Akkoriban egy parthoz közeli házban éltünk. Teljesen összetört engem a halála, rengeteget sírtam. Anyám, ekkor úgy döntött tényleg kezdeni kéne velem valamit, hiszen nem sírhatok örökké. Akkor mesélt nekem a kék sivatagról.

- Kék sivatag? - kérdezte nagy, kíváncsi szemmel Jin.

- Lehozott ide egyik hajnalban és a ringatózó hullámokra mutatott. Azt mondta, mikor valaki meghal, a tenger azon a hajnalon kék sivataggá változik neki, hogy át tudjon kelni rajta, hogy odaérjen a sárga fényekhez a túloldalon, ahol majd várni fog ránk is. Ha hiányzik nekem nagyapa csak látogassam meg hajnalban a partot és, mikor látom majd a fényeket, tudni fogom, hogy ott vár rám valahol. Addig csak türelemmel kell lennem és majd egy csendes hajnalon nekem is kék homokká változik a tenger.

.

Jin magányosan ült azon a parton és egy ismerős dallamot dúdolt a horizont narancsszín fényeinek.

- Ha a tenger kék sivataggá válik... - suttogta maga elé, majd egy kóbor könnycseppet eltörölt arcán. Mosolyogva emelte fejét a magas, szédítő hajnali egére. Nevetve sírta egy égszínkék hajú fiú történetét, akit olyannyira szeretett ebben az életben.

- Akkor majd újra találkozunk...

Vége

2021