Aerox egy lépést elhátrált tőlem, én pedig kapva az alkalmon felálltam és a kés tulajdonosának irányába indultam amilyen gyorsan csak tudtam. Amikor odaértem nem álltam meg, megfogtam Khun csuklóját és magam után húztam.
- Hiraki, ez az a két férfi a tengerpartról?
- Igen és ha nem menekülünk el mind meghalunk. - engedtem el a kezét.
- Miről beszélsz?
- Most nincs időm elmagyarázni, csak fuss! - hangomon még mindig hallatszódott az idegesség.

Fél óra után mind a ketten megálltunk. Teljesen ki voltunk fulladva, úgy kapkodtuk a levegőt mintha hamarosan elfogyna. Nem jött utánunk senki, ami nekem egyáltalán nem tetszett.
- Hogy találtál rám? - kérdeztem két lélegzetvétel között.
- Logikusan a sziget közepe fele indultam el, aztán útközben egyre több a próba szörnyei által elhagyott kristályt láttam meg. Követtem őket és megláttalak téged.
- Értem... Köszönöm.
- Ne most hálálkodj, még mindig nem vagyunk biztonságban.
- Tudom, nagyon zavar, hogy egyáltalán nem követnek minket.
- A kezedben az az üvegdarab... Az kell nekik?
Bólintottam.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi folyik itt, de ha az ilyen fontos, bármi történjék is, ne add át nekik.
- Jó...
Hirtelen valami zajt hallottunk meg Khun háta mögött, amire mind a ketten odafordultunk. Amíg társam hátra volt fordulva, Aerox a semmiből előttem termett, megfogta a fejemet és fél kézzel felemelt mint egy játékbabát. Mire Khun visszafordult már késő volt.
- Szóval ezt választottad... Sajnálatos. Én elmondtam, hogy nem bántok senkit ok nélkül, de te most adtál rá nekem egyet.
Még fentebb emelte a kezét és egy nagy lendülettel beleverte a fejemet a mögöttem lévő fába, utána pedig hason rúgott, pont a sebembe, ami miatt felköhögtem egy kis vért. Elszállt az erő a testemből és lecsúsztam a fa tövébe, ülőhelyzetbe. A szememet mintha a semmiből megvágták volna, majd belémrúgott megint, megint és megint. Egész végig egy hangot sem adtam ki, kifejezéstelen arccal csak tűrtem, miközben egyre több vér jött fel a torkomon.
- Hiraki! - kiáltott utánam a fiú, ám már előtte is termett Astre, karon ragadta és egy aprónak tűnő mozzanattal kitörte a kezét, amit egy fájdalmas arckifejezés követett.
- Hé, főnök... A fiút nem baj ha megölöm, igaz? - erre a kérdésre a vér is megfagyott bennem.
- Tégy ahogy szeretnél.
- N-ne... H-hagyd... Abba... - próbáltam beszélni, de alig jött ki hang a torkomon.
- Mit mondtál? Nem hallottam rendesen.
Elővette a kardját, ami fekete lánggal kezdett el égni és beleszúrta a combomba, mire egy aprót sikoltottam. Szép lassan egyre mélyebbre eresztette a húsomban, aztán megállt.
- Ne aggódj, téged nem foglak megölni. Helyette végignézheted a barátod halálát. Nézd csak rá.
Khun másik kezét is kitörte és folytogatni kezdte. Remegő kezekkel felemeltem az üvegdarabot, amit fel se tűnt, hogy még mindig szorongattam. A férfi elmosolyodott, elvette és a kezét a hajamra tette.
- Jó kislány. Hé, ne öld meg!
- Mi? De hát az előbb még...
- Játszadozhatsz vele, de hagyd életben.
- Chh, rendben. - engedte el a fuldokló fiú nyakát, aki már az ájulás szélén volt.
- Hé, ti rohadékok - hallatszódott meg egy hang, majd nem sokkal a tulajdonosa is ideért - igen, ti ketten. - mutatott rá a két démonra. - érjetek hozzá még egy ujjal a diákjaimhoz és gondoskodok róla, hogy soha többet ne lássatok napvilágot. Habár anélkül is, de ez sokkal menőbben hangzott.
A két démon egyből elment tőlünk és Yuri tanárnővel szemben álltak meg.
- Bármelyik másik Ranker közül... Miért pont te? Nem akartam harcba keveredni egy hozzád hasonlóval, de úgy tűnik muszáj lesz. - elővették mind a ketten a kardjukat, ami után a Sensei is így tett és ő kezdte el az első támadást. Egyikőjük oldalra ugrott, a másik megpróbálta hárítani, ami épphogy sikerült neki, habár a föld teljesen beszakadt alattuk.
- Nem rossz egy démonhoz képest. De képes leszel mégegyszer kivédeni ugyan ezt?
- Óh, arra nem lesz szükség. Egy valamit azt hiszem nem vettél számításba. - erre hirtelen hátrakapta a fejét és meglátta ahogy társa egy nagyobb fát vágott ki, ami éppen a mi irányunkba borult. A tanárnő egyből felénk sietett, fél kézzel feltartotta a fát majd eldobta, de mire visszanézett már mind a ketten felszívódtak.
- Jól vagytok?
- Remélem, ez nem komoly kérdés volt. - szólt vissza Khun rekedten. Én már egy hangot se tudtam kiadni a torokomon.
- Ne aggódjatok, kiviszlek titeket a szigetről, már csak mi maradtunk itt, a többiek már visszatértek az iskolába.
Először Khunt emelte fel és kicsit sem óvatosan a vállára tette.
- Óvatosabban te banya, sebesült vagyok. - kiáltott fel.
- Több tiszteletet adj az osztályfőnöködnek. - válaszolta miközben felvett engem a kezébe.
- Erős lány vagy, bírd még ki egy kicsit. - mondta, miközben mélyen a szemembe nézett, majd elindult. A szememet nem bírtam tovább nyitva tartani, szép lassan becsukódott és a jól ismert sötétség vette át a helyét.

~

A hadmadik napomat töltöttem már az orvosi szobában. Mind a két kezemet meggyógyították, nagyobb problémám pedig szerencsére nem lett, de még bent kellett maradnom vizsgálatokra. El kellett mondanom a tanároknak mindent, ami történt illetve amit tudok. Hiraki persze sokkal több információt szerezhetett nálam, de ezt nem említettem meg nekik. Senkit sem avattak be a részletekbe, a többieknek csak annyit mondtak, hogy néhány váratlan alak felbukkant, de nem szereztünk komolyabb sérüléseket, ennek ellenére nem engedtek látogatókat. Az én részemről igaz is volt, viszont a mellettem lévő ágyon fekvő lányról ez már nem volt elmondható. Azóta sem ébredt fel. A szemén, hasán illetve lábán lévő sérüléseket nem tudták még meggyógyítani és a vérzést sem sikerült elállítani, akármit próbáltak.

Délután kiengedtek végre, de megkértek, hogy ne beszéljek senkinek a szigeten történtekről illetve Hiraki állapotáról. Nem értettem mire fel ez a nagy titkolózás, de beleegyeztem.
Éppen a kollégiumi szobámba akartam belépni.
- Khun! - szólalt meg mögöttem a legjobb barátom.
- Bam?
- Örülök, hogy végre kiengedtek és nem lett komolyabb bajod, habár nem igazán tudom, mi is történt pontosan. Hiraki hogy van?
- Áh, hamarosan őt is kiengedik. - hazudtam.
- Ezt jó hallani.
- Hé, fülbevaló! Mi van a lánnyal? - érdeklődött az idegesítő kardos gyerek is olyan hangosan, hogy többen is kijöttek a szobából ennek hallatán. Ugyan azt a hazugságot mondtam el mindenkinek, ami miatt megkönnyebbültség ült ki legtöbbek arcára. Ezután legtöbben szerencsére el is mentek, akik megkérdezték, hogy mi történt, annak kitaláltam valami történetet. Miután szétoszlott a tömeg, Bammal bementünk a kollégiumi szobánkba. Érdeklődtem afelől is, hogy neki milyen volt a próba, amire lelkesen válaszolt. A nap többi részét beszélgetéssel töltöttük. Pár apróbb információt elmondtam, mint mikor Hiraki beleesett a vízbe vagy az első harcunkat azzal a kutyával.

Észre se vettem, olyan hamar besötétedett. Lassan alvásidő volt, ám előtte még el akartam menni valahova.
- Gyorsan elugrok még valahova, sietek ahogy tudok. Ha mégsem érnék vissza időben csak hagyd nyitva az ajtót. - szobatársam kicsit meglepődött fejet vágott, de bólintott.
Gyors léptekkel mentem át az iskola épületébe, egyenesen a betegszoba felé. Meglepődve tapasztaltam, hogy nyitva volt az ajtaja. Mikor beléptem, egy maszkos férfi állt mellette.
- Hé, te meg ki a franc vagy és mit- befogta a számat, mielőtt folytatni tudtam volna.
- Ne beszélj rólam senkinek. Annyit mondhatok, hogy nem állok se a ti, se a démonok oldalán. Kend be ezzel a krémmel a lány sérüléseit és pár perc alatt meggyógyul. - kezembe nyomott egy tubust és hirtelen eltűnt. Nem igazán bíztam a férfiban, de nem volt most jobb ötletem. Egy darabig még gondolkoztam, jó ötlet-e, végül pedif úgy határoztam, megpróbálom. Odamentem Hiraki ágyához és először csak egy picit kentem rá a szemére. Ahogy mondta, tényleg egyből meggyógyult. Az egész szemén végighúzódó sebet bekentem vele, ahogyan a hasán és lábán lévőt is. Utána a kenőcsöt a táskámba raktam és visszamentem a szobámba, most már azon gondolkozva, ki lehetett az a férfi. Mikor visszaértem Bam már aludt így én is hasonlóképp cselekedtem.

5 órakor ébredtem fel, a nap épphogy előbújt rejtekéből, Bam még jóformán aludt. Kevesen koránkelő típusok, általában én vagyok fent először mindig. Mivel nem igazán tudtam mit csinálni, csak a hátamon feküdve néztem a plafont miközben az elmúlt napok történései játszódtak le a fejemben újra meg újra. Tudtam, hogy egy elég komoly dologba keveredtünk mind a ketten és erről idővel az osztály többi része is tudomást fog szerezni. Bár én magam se tudtam, hogy mi folyik itt pontosan.
A gondolatmenetemet egy kopogás szakította félbe. Először azt hittem rosszul hallok, ilyen korán ki jönne ide? Miután nem adtam semmi választ, megint nekikezdett. Erre már kiszálltam az ágyamból és sietősen odamentem, még mielőtt a szobatársamat felkeltené. Kezemet a kilincsre helyeztem és nyitottam ki az ajtót.
- Mit a franc olyan fontos így hajnalok hajna- suttogtam, de elakadt a szavam mikor Hirakit pillantottam meg. Szélesebbre nyitottam az ajtót, ezzel jelezve, hogy bejöhet. Csendben leült az ágyamra majd én is mellé és az arcát fürkésztem. Olyan volt, mintha meg lenne rémülve. Mivel úgy tűnt, nem akar megszólalni, én kezdeményeztem a beszélgetést.
- Nem hiszem, hogy máris kiengedtek, sőt, talán azt se tudják felébredtél. Szóval miért jöttél ide?
- Igazából... Mindegy, jól vagy? - kérdezte frusztrált arckifejezéssel.
- Persze, még aznap meggyógyították, kutya bajom. Inkább magad miatt kellene aggódnod, sokkal rosszabb állapotban voltál nálam. 3 napja aludtál és a vérzést sem tudták elállítani.
- 3 nap?! De hiszen meggyógyultak a sebeim!
- Tegnap este találkoztam egy fehér maszkos férfival, adott egy kenőcsöt, ami meggyógyított.
- Azon is fehér maszk volt, aki az első napon megmentett engem.
- Akkor megint ő lehetett, bár nem tudom, kívülállóként hogy sikerült bejutnia.
- Én már nem lepődök meg. - mondta miközben még mindig idegesen meredt maga elé.
- Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla.
- Dehogynem! Minden az én hibám! Nekem köszönhetően találták meg a kulcs darabot, majd vitték el, te is megsérültél és ki tudja mi lett volna a többiekkel, ha Yuri-sensei nem érkezik meg!
- De megérkezett, nem igaz? És most csak ez a lényeg. A sérüléseimet hamar meggyógyították, a többieket időben evakuálták a szigetről, így nem keveredtek bele. Ha a kulcs darabként pedig azt az üveget érted, igen, elvitték mert valaki, elhatározta hogy egyedül megy el az éjszaka közepén kalandozni. Ha nem teszed, talán nem történik meg mindez, de az is lehet, hogy még többen megsérültek volna. Nem tudom, és nem is fogjuk már megtudni, mi lett volna ha... Gondolkozhatunk rajta és hibáztathatjuk megunkat, de a múltat már nem fogjuk tudni megváltoztatni, akkor sem, ha tudjuk, rossz döntést hoztunk... - ekkor előtört bennem pár emlék, amiket legszívesebben az elmém legmélyebb zugaiba zártam volna el. - De tanulhatunk a hibáinkból és megakadályozhatjuk, hogy mégegyszer megismétlődjön.
- Már ha meg tudjuk... - mormolta maga elé a lány. - Ó, miket beszélek, mindegy is. Eléggé elszaladt az idő, azt hiszem visszamegyek. - mielőtt bármit is mondhattam volna, kiszaladt az ajtón.

Ezután már csak telefonozással töltöttem el az időm hátra lévő részét. Bam hét körül kelt, ami azt jelentette nekem, hogy lassan indulnom kell az órákra.
- Khun, tegnap mit csináltál még este?
- Meglátogattam Hirakit.
- Tényleg? - mondta és felcsillant a szeme. - Ez szokatlan tőled. És lehet tudni, mikor engedik ki?
- Még nem, de szerintem csak pár nap. Miért érdekel ennyire?
- Már egy ideje az osztályban van, mégis alig beszéltem vele. Kedvesnek tűnt, mikor legutóbb beszélgettünk.
- Pedig egyáltalán nem az - tettem hozzá.
- Neked senki sem. - szólt vissza nevetve. - Viszont igyekeznünk kéne, ha nem szeretnénk elkésni.

~

Mielőtt még bármit észrevehetett volna rajtam, inkább kiszaladtam. Úgy éreztem, nem sokáig bírok már ott maradni. Rég volt ilyen velem utoljára. Beszaladtam az orvosi szobába, becsuktam magam mögött az ajtót és leültem a padlóra. Térdeimet átöleltem, majd előtörtek belőlem a könnyek. Szép lassan folytak le az arcomon egymás után. Előtört szívembe maró fájdalom amit az utóbbi napokban teljesen elnyomtam. Hangtalanul sírtam egymagam miközben belül lelkem sikoltozott. Az iménti rémálmom az lehető legtöbb sebemet nyitotta fel. Most pedig, mikor Khunt beszélt, olyan érzés volt mintha régóta ismerne, teljesen keresztüllátna rajtam és bírtam már tovább ott maradni.
Miért esek bele újra és újra ugyan abba a hibába?