J-Hope

Mikor felébredtem nem volt mellettem, így elindultam megkeresni. A konyhában találtam rá és éppen főzni próbált, de mikor beléptem pont elvágta az ujját. Késztetést éreztem arra, hogy segítsek neki, de valahogy nem volt szívem. Bátran és óvatosan mozgott a konyhámban, így jobbnak láttam, ha visszamegyek a szobába. Húsz perc múlva meg is érkezett a szobámba egy tálcával egyensúlyozva. Mikor megpillantott megbotlott a papucsomba és az egész tálca tartalma a parkettán kötött ki. Már siettem is oda, de ő elkezdte feltörölni a pulóvere ujjával a forró ételt.

- Sajnálom, én... - szipogott fel, miközben sebesen próbálta feltörölni a kiömlött ételt. Elkaptam a csuklóját és ezáltal szemügyre tudtam venni az ujjait, amin nem egy vágás volt. Nem érdekelt a törött tányér, vagy a forró étel, ami ott gőzölgött a padlómon. A könnyes szemeit néztem. - Én esküszöm, hogy feltakarítom.

- Jól vagy? - kérdeztem, miközben másik kezemet az arcára simítottam. Meglepte mind a gesztus, mind a kérdés. - Hozom az elsősegély csomagot.

Mikor visszatértem a törött tányérdarabokat már összeszedte, így még jobban vérzett a keze. Óvatosan megfogtam a karjait és arra kényszerítettem, hogy felüljön az ágyamra. Mikor megtette leápoltam a friss sebeit.

- Én tényleg sajnálom. - motyogta lehajtott fejjel, az álla alá nyúltam és megemeltem a fejét, hogy rám nézzen.

- Nem akarom, hogy megsérülj. - mosolyogtam rá lágyan. - Nem érdekel a törött tányér, sem az étel. Az sokkal jobban érdekel, hogy a hegek ne maradjanak rajtad és, hogy a kezed ne égesd meg többször. A tányért és az ételt lehet helyettesíteni, de egy embert nem. 

Megcsörrent a mobilom ezzel kinyírva a hangulatot. A főnök hívott, hogy hamarabb be kell mennem. Nem akartam egyedül hagyni, így magammal vittem... sosem használtam a kocsimat, de most felkaptam a kulcsot és miután átöltöztünk, reggeli nélkül elindultunk a rendőrőrsre... mikor beléptünk mindenki minket bámult. Szokatlan volt nekik, hogy nem egyedül vagyok.  Leültettem az asztalomhoz és magam felé fordítottam a székkel.

- Hova mész? - kérdezte halkan és félénken. - Mindenki engem néz...

- Be kell mennem a főnökhöz pár percre, de ígérem, hogy sietek. Nem lesz semmi baj, senki sem fog hozzád érni. - magyaráztam neki mosolyogva, majd összeborzoltam a haját és bementem az irodába. Megint a sorozatgyilkosról volt szó. Eltöri az áldozatai nyakát, majd véresen, összeharapdálva kidobja őket valahol. Ahogy a képeken jobban szemügyre vettem a harapást felismertem azt, ugyanolyan van V nyakán is. - Főnök! Én már láttam ilyen harapást.

- Na ne mondja Sherlock! Magáé az ügy már 2 éve, de nem tud vele mit kezdeni. - forgatta a szemeit. Szó nélkül rontottam ki Vhez és magammal rángattam a főnökhöz, majd a fejét oldalra billentve megmutattam a nyomot. - De hisz...

- Mikor mentem haza menekült valaki elől és én segítettem neki. - magyaráztam, miközben V remegni kezdett, mikor a főnök bámulni kezdte. Vadul gépelni kezdett, majd felém fordította a monitort. 

- Ez én... - kerekedett ki a szeme Vnek és a könnyei folyni kezdtek. - Jiminnie...

- Te nem emlékeztél? - kérdeztem, mire lehuppant a földre. Nem szólt semmit, csak ült és folytak a könnyei. - V? Jól vagy? Hallasz?